Szívlenyomatok

Van annak már 5 éve is, amikor legutóbb megfürdettem lelkemet október fényeiben Erdélyben, az aranysárga fák, szelíd gyimesi dombok és vadregényes hegyek birodalmában. Muszáj volt visszatérnem idén lombhulláskor, hogy meghallgassam, mit suttog nekem a Székelykő. Vajon üzen-e valamit, megismer-e ennyi év után. A bakancslistámon már régóta előkelő helyen figyelő Szent Anna-tó is szerepelt a KárpátKlub őszi programjában, így immár sokadszor is átszeltem a messzeséget, hogy viszontlássam Torockót és a Gyimeseket, ahol annyi szívmelengető élményben volt már részem.

Mindig kiváltság, amikor összedobban a szívem a természettel, és megsejthetek valamit a Teljesség harmóniájából. Erdély beszédes velem, megérint, megölel és könnyeimet előcsalva üzen. Ezúttal is szóba elegyedett velem, életre szóló sorait lelassulva, meg-megállva olvastam a deres fűben, az arany napfénnyel átszőtt faleveleken és a csillagokkal alaposan megszórt égbolton.

Október végén már csendes az erdélyi táj, alig vetődik arra kíváncsi turista, így könnyű volt ráhangolódnom a színes és harsány évszakoktól búcsúzó anyatermészetre. A Gyilkos-tó körüli sétán minden porcikám a vízfelszín tükröződéseiben gyönyörködhetett, miközben az ősz utolsó halk sóhajai is eljutottak hozzám. Igazából is hallottam a „lehulló levelek lágy neszét”, és azt is észleltem, amikor a vadkacsák épp hogy csak mozdítva a vizet, lágyan vízre szálltak. Kékek, zöldek, sárgák, pirosok, aranyak között csendesítettem lépteimet, figyelve a víz alig-alig mozgását, a földre hulló levelek pillekönnyű lebegését.

A víz „ahogy fent, úgy lent” igazsága után a hegyek is elém terítették mondandójukat. Különleges pillanatok szépsége lett enyém a deres levélmintázatok és jégcsipkés gombafejek láttán a gyimesi dombon, és a napfelkeltét követő párafelhőket szememmel követve a Székelykő oldalában. A távoli hegyek sziluettje, a völgyekből felszálló kolompszó, a hajnalt gyorsan felváltó bársonyosan meleg napfény ereje, az ősz minden színét felvonultató lombos fák, az égre törő sötét fenyvesek látványa mind, mind csoda volt, amit lábujjhegyen, mintha ott sem lennék, habzsoltam, engedtem magamba.

Korán kelő pacsirta lelkem boldogan szemlélte Gyimesközéplokon a sötétkék égbolt fényesen ragyogó csillagait és örök társuk, a Hold ezüstös sarlóját, miközben a talpam alatt szinte reccsentek a deres, holdfényben csillogó fűszálak. Ég és föld között megállva, kezemben egy bögre forró, illatos teával, amit a gyimesi kaszálókon gyűjtött gyógynövényekből forrázott Ági néni, aki maga is egy Csoda, szavak sem kellettek, csak a fülig érő mosoly. És milyen sokáig kitart bennem egy-egy ilyen tökéletes pillanat! Benne van a létezés öröme, csak így egyszerűen...

Az apró örömök erejét mindig is nagyra értékeltem, kaptam is belőle még egy jókora adagot a Szent Anna-tónál. A tó is elképesztő szépséget árasztott, de a körülötte ágaskodó őszi erdő mesés hangulata mindent vitt. Fények, színek, illatok őszi esszenciája érkezett meg szívembe Erdély ajándékaként. Néha-néha elszakadva a csoporttól, elcsendesedve lépkedve a színes, itt-ott már igazi avarhangot adó levéltengerben, bizony a könnyeimet nyeltem. Megérintett a téli álomra készülődő természet fensége, és az érzés, hogy részese lehetek, egy oly régóta vágyott gyönyörű helyen. A mohos tőzegláp igazi bónusz volt, évmilliók rétegei egymáson, az elmúlás és a születés jeleivel, az élet körforgásával. A fenyő-óvoda, az apró  jégkorszaki növénykék - tőzegrozmaring, tőzegmoha, tőzeg áfonya, mámorka -  azonnal megkapták figyelmemet, ahogy a gyönyörű székely hanglejtéssel mesélő fiatalember is. 

Az őszben sétálni óhatatlanul is idő- és lélekutazás. Befelé visz, a csendességbe, de előbb megtanít észrevenni az élet apró csodáit. Szeretem-tudomány ez, végtelen tanítás és gyakorlás szükségeltetik hozzá, és én igyekszem. Tényleg igyekszem, lábujjhegyen, meg-megállva.

Fotóimat itt találjátok 

Bár sokat utazgattam már a nagyvilágban, Velencébe csak most jutottam el.  Több tucatnyi, lélegzetelállító természeti szépség után feltámadt bennem egyfajta kultúrszomj, hogy épített világörökségünk ikonikus részeit is felvegyem úticéljaim listáiba.  Nem bánom ezt a késleltetett vizitet a világhírű lagúnavárosban, ahol már valószínűleg szinte mindenki járt, akár többször is, mert Velence csókokkal fogadott. Lélek-csókokkal. Így neveztem el azt a nagyon mélyről jövő, csendes ujjongással szívembe érkező leheletfinom érzés hullámot, amit a Velencében töltött néhány óra alatt három alkalommal is megtapasztalhattam.  Ez a felemelő pillanat mindig váratlanul árasztja el fénnyel a lelkemet és könnyekkel a szememet, felkészülni rá lehetetlen, ahogy kikényszeríteni sem lehet. Megérkezik a megfelelő másodpercekben, hagyja, hogy észleljem erejét, megéljem csodáját és feladatot ad. Lelassít, megállít, fókuszáltat. Boldoggá tesz, mert ilyenkor minden porcikámmal tudom, hogy jó helyen vagyok. Úristen, ha ilyen a fogadtatás, már jó messziről, hova is jöttem?! 

Velence ezzel a három lélek-csókkal lepett meg igazán. Persze tudtam, hova megyek, mit kell nézni, hogy káprázatosan gyönyörű és gazdag, végtelenül romantikus és hogy majd jó sokan lesznek, de arra, hogy a behajózáskor a fedélzet egyik csücskében ülve megérint a látvánnyal együtt az a bizonyos érzés, amit mindig minden utazásomon keresek és nagyon várok, az teljes meglepetésként ért. Fel is kaptam rá a fejem – már most?! Hiszen még alig-alig látszódnak az épületek, lassan szeljük a hullámokat a Szent Márk tér-hez közeli kikötőhöz, és már úgy érzem, köszöntve vagyok, megszólítva…

A welcome lélek-csókot elég gyorsan követte a második megérintődés is a városnéző séta kezdetekor, naná, hogy a Szent Márk bazilika homlokzatára vetett első pillantáskor. Még a lélegzetem is elállt a homlokzat boltíveitől és a bennük lévő ragyogó mozaikképektől. Áradt belőle a szépség, a szakralitás, a művészet, a Fény… Akkor és ott semmi másra nem tudtam gondolni, hogy ide be kell jutnom, nagyon muszáj, mielőbb vissza kell térnem a bazilika élményért. Látva a hosszan kígyózó sorokat, erre csak úgy, hirtelen felindulásból nem volt lehetőség, és ezúttal egy másik célomat szerettem volna megvalósítani. El kellett jutnom a Frari-ba. Térképpel felszerelkezve, a csoportomat magára hagyva elindultam a Santa Maria Gloriosa dei Frari bazilikába, ami már az útikönyvekben is magára vonta a figyelmemet, felkeltette az érdeklődésemet, különös tekintettel Tiziano oltárképére, a Mária mennybevételére.

A Frari lélek-csókja hosszú volt. Imádtam a libabőrt, a könnyeket és az áhítatot, ami kísérte. Kitartott a templomba lépésemtől egészen az oltárkép előtti üldögélésen, a csendes imán, a gyertya gyújtáson át a sokadig körbe sétálásig. Tér volt, mennyei energiák és csend. Az igazi nagybetűs Csönd. Bennem égig érő hála, óriási mosoly és a köszönet érzése. Nem sokat konyítok (még)  a műalkotásokhoz, a szakrális szimbólumokhoz, de megérint, amit látok, érzek. Biztos dolgom van még ezzel, hogy ne csak érezzem, hanem értsem is ezt a sok szépséget, határozom el magamban, hogy legközelebbre alaposan felkészülök. 
Extra ajándékként alig páran lézengtek a tágas templomban, sőt a Canal Grande innenső oldalán sem hömpölygött semmiféle tömeg, az egyik sikátor árnyékában hibátlan prosciutto e melone tányért rendeltem jéghideg proseccoval, hogy földet érjek.

Egy ilyen csók is elég lett volna, hogy a visszatérést fontolgassam, de három már igazán komoly hívás. Alig várom, hogy újra betervezzem, és komótos szemlélőként belevessem magam Velence hangulatába, amiről azt írja Marco Pogacnik, hogy a város vízből kiemelkedő struktúrája olyan erős érzelmi minőséget hordoz, melyben a szív megnyílhat…

Természetesen a 4 napos velencei utazás kísérő mozzanatai – a Dolomitok fensége, a jesolo-i tengerparton mezítláb lesétált hajnali kilométerek, Tiziano szülőháza és benne a sokszáz éves, cirbolyafenyőből faragott székek, melyek érintése oly meleg érzetet keltett, a buranói kistemplom lélekemelő, halk zenéje – is nagyon rendben voltak, finoman támogatták Velence őserejét, amiből még többre vágyom. Mert lélek-csókból bármennyi jöhet, szívem közepén őrzöm őket. 

Egyre inkább azt keresem, ami megérint. Lelassít, megállít, lenyűgöz, elragad, mosolyt és dalt fakaszt, szemlélni hagy és könnyekig meghat. Már azt is tudom, hogy ennek a tetőtől talpig átbizsergető élménynek ahhoz a bizonyos nagybetűs szabadsághoz és a végtelen terekhez van köze, amiket lélekemelő pillanatok formájában zárok örökre a szívembe. Andalúzia márciusban tökéletes választásnak, úti célnak bizonyult fenti vallomás tükrében, és ennek ékes bizonyítéka, hogy a dél-spanyolországi érzés-cunami után bizony 3 nap kellett, hogy testileg-lelkileg is hazaérkezzek.

A bennem összegyűlt szavakat, szívlenyomatokat gondosan őrizgetve, dédelgetve mára elérkezett a pillanat, hogy sorokba, mondatokba szedve letegyem őket lelkem kincsestárának abba a csücskébe, ahol a márciusi utazások emlékezetes élményeit őrzöm. Szicília, Jordánia, Ciprus voltak a jóval korábbi márciusi célpontjaim, melyek egytől egyig életre szóló emlékekkel gazdagították életemet, még a benalmadena-i tengerparton kószálva is bevillant a térdig hóban járás Szicíliában, a Cédrusok völgyének felemelő hangulata Cipruson és a jordániai sivatagban töltött éjszaka utáni napfelkelte. Ebbe az illusztris társaságba került most bele Andalúzia, ahol eddig még soha nem jártam, de változatossága és elragadó hangulata miatt még az is lehet, hogy visszatérek majd.

Őszintén be kell vallanom, mi is vitt Andalúziába. Hát elsősorban nem a tenger közelsége és nem is a természet ígérete, hanem az 5 éjszakás program minden napjára betervezett kóstolók a helyi finomságokból, tapasokból. Szívből és határozottan állítom, hogy a helyi ételek megismerése éppen olyan fontos, mint a hely, az ország, a régió látnivalói. Összetartoznak. Így hát kíváncsian vártam, mekkora ujjongást csapnak majd az ízlelőbimbóim az andalúz konyha jellegzetes fogásaitól, és így utólag teljes elégedettséggel nyugtázom, hogy nem csak életem eddigi legemlékezetesebb padlizsánját ehettem Tarifában, a Nyugat-Európa legdélebbi pontján, de elég széles betekintést is nyerhettem az egyszerű, ám nagyon ízletesen elkészített dél-spanyol ételekbe. Desztináció választásomban természetesen hangsúlyt kaptak a világörökségi helyszínek, és az a tény, hogy az utazásnak hátteret adó négycsillagos szálloda bizony karnyújtásra állt a tengerparttól.

Az est sötétjében érkeztünk meg Benalmadenaba, egy Malaga melletti kedves kisvárosba. A szállodai szobámba lépve azonnal megdobbant a szívem kényelmessége, tágassága és szokatlanul kedves virágillata okán, de az igazi „ez az!” érzés reggel kerített hatalmába, amikor korán ébredő pacsirta lelkem az erkélyről a tengerre pillantva azonnal felismerte a pasztellszínekben játszó égbolt és a szelíd tenger napfelkelte előtti csodáját. Tengerparti, tengerre és keletre néző hatalmas családi szobám van, csapott fel bennem az életöröm, és már szaladtam is a partra. Minden áldott reggel így kezdődött Andalúziában, kedvemre valóan megalapozva a kirándulásokkal töltött napközbeni órákat. Tiszta tengerparti sétány, szebbnél szebb fekete-fehér kövekkel kirakva, színes virágpompa, sirályok kacagása, a Földközi tenger morajlása, a napfelkelték és az autóbusz indulása előtt a napsütötte erkélyen töltött órácskák megunhatatlan élménye aranyozta be ezt a néhány napot, ami számtalan váratlan csodát is tartogatott számomra.

Csillagtúránk az ikonikus andalúz városokba és nevezetességekhez vezetett, jártunk Cordobában, Tarifán és Gibraltáron, Granadában és az Alhambra épületegyüttesében, a cseppet sem ronda Rondában és pár óra erejéig Malagában is. Mindegyik városkáról kisregényeket írhatnék, de csak egyetlen jelzőt szeretnék mondani, de jó hangosan. Grandiózus. A mór, zsidó és keresztény építészeti emlékek együttléte, szépsége, monumentalitása és a hozzájuk fűződő legendák, történelmi hangulatok esszenciája különleges erőt hordoz. A cordobai mecset-katedrális 856 oszlopa közt a színes üvegablakok földre vetülő fényjátéka teljesen lenyűgözött, az egyszerű tér légies, a végtelenség benyomását kelti minden komótos lépésnél, majd a mecset közepén lévő, ma is működő reneszánsz-barokk katolikus katedrális fekete ébenfa faragásairól hosszú percekig nem tudtam levenni a szemem. Tarifában különleges randevúra hívott a Földközi tenger és az Atlanti óceán. Köztük sétálva fülig ért a szám, és sűrűn tekintgettem jobbra és balra, megcsodálva a két nagy víz látható színbéli és hangbéli különbségeit. Hozták a formájukat, meg kell mondjam, amit már a korábbi években megtapasztalhattam tőlük egyenként. Gibraltárba érve a ködös Albionban éreztük magunkat, hirtelen leszállt a köd, és különös játékba kezdtek a felhők. „Gibraltár a spanyoloké!” – vallják és hangoztatják az andalúziaiak, egy apró, ám annál vehemensebb hölgy képes volt ezzel a mondattal, üzenettel végig szaladni a csoport tagjai között még a gibraltári határátlépésünk előtt. A hegycsúcs természetvédelmi területének pompás növényvilága, a Szent Mihály cseppkőbarlang szépsége, a szinte karnyújtásnyira lévő marokkói Mózes-hegy, az induló-érkező járatok nélküli, de működő repülőtér, a gibraltári öböl zsúfoltsága és a kisbuszunk angol sofőrjének beszédessége csak néhány példa a hely páratlan energiáiból.

Granadára és az Alhambrára készültem, de arra nem voltam felkészülve, hogy Irwing Washington: Az Alhambra meséi-ből megismert kedves és romantikus történetek még mindig ott settenkednek a csodálatos szépségükben megmaradt épületek helyiségeiben és a palotakert zegzugos, apró medencékkel tarkított zöld világában. Zaida, Zoraida and Zorahida mór hercegkisasszonyok emlékét éppúgy őrzöm, mint a világ legelső konyhakertjének ma is viruló növény ágyásait. (Zárójelben, az itt megtermelt több tonna konyhai alapanyag rászorulókhoz kerül.) Granada glóriáját, a Sierra Nevada havas hegycsúcsait nem tudtam szem elől téveszteni, annyira fényességesen uralták a tájat, persze napsütésben ez nekik nem is kihívás. Ronda nem a bikaviadalok arénájától marad emlékezetes számomra, hanem a világ egyetlen olyan templomáról, melynek épületében együtt látható az arab mecset és a tornác, ahonnan hajdan a bikaviadalokat nézték, de a belvárosi szálloda tetőteraszán elfogyasztott kávé és csokis süti is felejthetetlen. Malaga nyüzsgő történelmi magját „a kis egykarú”-nak nevezett katedrális ellenpontozta, tűélesen emlékszem arra a ámulatra, az érzést követő könnyekre, amikor az grandiózus, egekbe emelő hatalmas templomban körülnéztem.

 
Végül álljon itt az, ami minden andalúz városban megfogott, az áradó narancsvirág illaton, a boldogság illatán kívül. Az emberi kedvesség és természetesség adományát számtalan pillanatban nyakon csíptem szemlélődéseim során. A hegedűn, gitáron, dobokon vagy hárfán (!) muzsikáló utcazenészek mosolya, a misére igyekezők arcáról leolvasható áhítat, az épp keresztelőre siető anya és babája összenézése, az arab kávézóban csak engem kiszolgáló fiatal fiú igyekezete, az útközbeni megállóban kávéfőzés közben daloló fiatal andalúz nő derűje, a nagyhétre készülődők csendes ténykedése a felvonulási kocsik díszítésével, a rozmaringot árusító, ám szigorúan kerülendő nők begyakorolt határozott fellépése  - nem, nem néztem a szemükbe, mert akkor nem szabadulok – mind, mind andalúz emlékeim részei.

Andalúzia, Spanyolország lelke teret adott nekem. Oly régen vártam már erre az érzésre! Minden pillanatban éreztem az egekig repítő szabadság élményt, a fények és a zöldek játékát, az ízek robbanását. Az autóbuszos utazások alatt megismert természeti környezet soha nem látott mennyiségű olajfa ültetvénnyel vonta magára a figyelmemet, a legfiatalabbaktól a sokat megélt nagyon öregekig gondosan, pontosan, ameddig a szem ellát, virultak a lankás dombokon a finom olajat adó fák. Tövükben üdezöld fű és napsárga repcevirágok. Óriási szerencsénk volt az időjárással is, hiszen a megérkezésünk előtti héten bőven hullott csapadéknak köszönhetően igazi tavaszi hangulat, no és közel 28 fokos koranyári meleg fogadott minket. Szerettem a rendet a lakatlannak, ám nem elhanyagoltnak tűnő hegyvidéken, és szerettem a fehér házak báját a tengerparti kis településeken. Minden elvárásomat teljesítették az andalúz ízek, különösképpen a paradicsomlekvárral és kecskesajttal megbolondított padlizsán, az omlós marhafarok, a csípős vadkrumpli és a halgombócok, a tengerparton parázson sütött szardínia, a salmorejo és a sherry szósszal tálalt szűzérme. A tapas kóstolók élményét bőségesen kiegészítette a szállodai all inclusive pezsgős reggeli és a kívánság szerinti helyi borral megkoronázott büfévacsora, ami meglepetés volt a javából!

Szeretett engem Andalúzia, és én is megszerettem ezt a végtelenül szabad, természetes, narancsfavirág illatú, nyugodt és kedves világot, melynek életörömét hálásan köszönöm és őrzöm. Gracias, Andalucia!

Andalúziában készített fotóimat itt nézhetitek meg

Szeretem, ahogy a karácsonyfa apró színes égői előhívják a búcsúzó év emlékeit. Ilyenkor mindig előveszem a több ezer fotót, amit az utazásaim alatt készítek, és elolvasom a kis jegyzeteimet, melyek a pillanat varázsában születő érzéseimet őrzik. Kis firkák, gyorsan papírra vetett félszavak és életemben először, igazi jegyzetek a hihetetlenül érdekes és sokszínű szárd kultúráról a helyi idegenvezető nyomán. Mosolyom fülig ér, szemem gyakran könnybe lábad, amikor eszembe jut, mennyire felvillanyozott, amikor újra a reptéren várakoztam vagy amikor autóbuszon ülve készültem arra a bizonyos Szabadság élményre, amit nekem egy-egy utazás jelent.

Ilyenkor a Jóisten tenyerén érzem magam, végtelen hálával a szívemben hangolódom a kiszemelt helyre. Csendesen szemlélődöm, igyekszem belesimulni a természetközeli pillanatokba. Szeretem, ha megállhatok sütkérezni a napfényben, ha van időm megérinteni egy-egy szép fát, ha kényelmesen letelepedve egy padra a hegytetőn hosszasan gyönyörködhetek a hegycsúcsok lélegzetelállítóan gyönyörű sziluettjében, ha a korlátnak támaszkodva hosszú percekig hallgathatom a vizek halk csobogását vagy éppen féktelen hullámtáncát. Tudom, érzem, hogy bármelyik perc, bármelyik lépés adhat időtlen Pillanatot, olyan élményt, azt a felemelő, minden porcikámat libabőrössé változtató élményt, amit keresek, amire annyira vágyom utazásaim során. Idei utazási emlékeim gyöngysorát pörgetve egymás után villannak fel ezek a bizonyos Pillanatok és a hozzájuk kötődő érzések, akarom mondani szívlenyomatok.

Idén nemcsak zöldben, de hangokban is utaztam. Sőt, főleg hangokban, meg kell állapítsam, hiszen mi is vitt Szardíniára? Az utazási iroda program ígérete, hogy a sziget szívében, a hegyekben szárd pásztorok énekelnek nekünk. A Canto a tenore négyszólamú férfi ének sajátos torokhangjai és káprázatos ereje, az énekesek egymásra figyelése (körben állva énekelnek) igazi tradíció Szardínia hegyvidéki területein. Ahogy a „kottapapír-kenyér” is, a Carta Da Musica. A vékony, majdnem áttetsző lepénykenyér emlékeztet a pergamenszerű kottapapírra, az eltöréskor keletkező zaj pedig a muzsikára. Mamoiadában, a tradicionális szárd maszkok múzeumában is érdekes hangzó élményben volt részem.  Amikor a 12, fekete körtefa álarcba öltözött, hátán 30 kg-nyi kolompot viselő mamuthones egy ütemre lépve mozdult a hagyományt bemutató videófilmen, még a lélegzetem is elállt. Igen, a nehéz lépések nem véletlenek, a föld ébredését sürgetik. Egy ilyen szárd karneváli élményért bizony visszamennék Szardínia szigetére, és az is biztos, hogy több időt töltenék fent a hegyekben, ahol a griff keselyűk élnek, végig járnék minden eldugott hegyi falucskát, napokig járkálnék a többszáz éves tölgyek és paratölgyek között, bebújnék az egyiptomi piramisokkal egyidős nurage építmények közepébe, és lelkesen kóstolgatnám az oly gyakran látott, gyönyörűen megművelt szőlők zamatos levét. Szardínia még mindig nagyon vonz. Ezt a mondatot nem gyakran írom le utazásaim után, nem szokásom kétszer vagy többször felkeresni ugyanazt a helyet, de ebben az esetben úgy érzem, hogy még nagyon sok nekem való élményt találhatok Európa legöregebb hegyei között, fél órára Afrikától. Olyan érzésem volt, mintha egyszerre lennék Toszkánában, Katalóniában, Írországban, az Azori-szigeteken és Cipruson.

Ausztriába a szurdokok miatt mentem, hogy benne lehessek abban az erős dübörgésben, amit a mélyben rohanó patak produkál. Szeretem a szurdokok energiáit, mindig átmosnak, hangjukkal esélyt sem adnak a gondolatoknak, afféle szurdok-meditációban van részem ilyenkor. Figyelmemet teljes szívvel a szurdok körülötti világ szépségeire tudom fordítani. Így vált számomra az Almbachklamm- szurdok az Élet szurdokává a benne észrevett, mindenhol is megélő virágokkal, a vizet csepegtető hatalmas kövekkel. A Lichtensteinklamm-szurdokot az Erő szurdokának neveztem el a benne dübörgő hegyi patak ereje miatt. A kő és a víz féktelen találkozása a „Legyen meg a Te akaratod”-dal érkezett meg szívembe, és ahogy a természetben látható, hallható és érezhető Erő mindenhatóságán meditáltam, halkan megszólalt bennem a párhuzam a Szeretet erejéről. Felejthetetlen Pillanatban volt részem, dalra is fakadtam hálából, hogy köszönetet mondjak az érzésért és a felszabadító könnyekért.

Ciprust a hajnali tengerparti séták hullámverés élményével másodszor sem hagytam ki. Pacsirta lényem abszolút kedvence a reggeli séta, ami tengerparton új dimenziót jelent a víztükör ragyogásával, a szinte méterenként változó hullámhangokkal és a szél muzsikájával. Ez a számomra rendkívül fontos reggeli „ceremónia” aztán Madeirán nem tudott megvalósulni, ugyanis ott a napocska 8.30 környékén méltóztatta megmutatni magát. Minden út egy tapasztalás, állapítottam meg az első Madeira reggelem után, amikor megszokott hajnali ébredésem még teljes éjszakai sötétségben találta az óceánt. Már tudom, hogy nem elég a program ismerete, nem elég a szállás és a tenger/óceán közelsége, nem elég felmérni a túrák nehézségét, bizony a napfelkeltére is figyelni kell egy pacsirtának az utazás tervezésekor.

A turisták számára oly vonzó Madeira a természeti hangjaival kedveltette meg igazán magát, az óceán hullámainak lüktetése, a vízparti kavicsok csilingelő koccanásai, a pintyek csipogása és a csepegő erdők kedves élménye igazi természet-szimfóniaként vonult be emlékeim sorába. A levadák melletti túraösvények szűkösségét feledtette a csodás erdő, ahol kedvemre szemlélődhettem, hallgathattam az ősz finom piano hangjait és beburkolózhattam a természet csendjébe, amit annyira szeretek. A Fanal erdő 500 éves babérfái közt legszívesebben mezítláb és lélegzetvisszafojtva róttam volna a köröket. Lenyűgözött a csend, a béke és a harmónia teljes összhangja azon a területen, hálás szívvel emlékezem a különleges alakban nyújtózkodó famatuzsálemekre, mintha jógáztak volna. Ki tudja, lehet pont azt tették, hogy még jó sokáig élhessenek. Örömmel emlékezem a hatalmas esővel induló napra is, ami végül napfénnyel és akkora hullámveréssel végződött, amit legutóbb az egyik Azori-szigeten, Pico-n éltem át. Ott a tengeri közlekedést állította le az Atlanti óceán őfelsége, itt a hegyi utaknak és a repülőjáratoknak adott szabadnapot. Erejét és hangját sokáig hiányoltam itthon, a mindent betöltő morajlás nélkül hetekig furcsa volt a létezés. Először nem is tudtam, mi hiányzik, aztán gyorsan rájöttem, hogy funchali szálloda állandóan nyitott erkélyajtaján beszűrődő hullámhangok hiányoznak.

2023 a hangokat adta nekem. Nemcsak a természetben váltak fontossá, hogy kiegészítsék a fák és erdők, a hegyek és szurdokok, a tavak, tengerek és óceánok oly nagyon kedvelt és vágyott közelségét, de a közösségi kórusélmények során is aranybetűkkel írták, jobban mondva vésték be magukat az életembe. Hálás vagyok minden hangért, amit idén begyűjtöttem, és alig várom, hogy vajon 2024 mit tud még hozzátenni ehhez a gyönyörűséges, felemelő, jól élni tanító és szívből érezni segítő szemléletmódhoz, amit mára magaménak tudhatok, és amiért nem győzök hálát adni. Köszönöm. 

Már több mint egy hete csend van körülöttem. Nem bírok bekapcsolni semmit, ami zene, mert a Zene bennem van, Verdi: Requiem alt 2 szólam formájában tapadt hozzám az Énekel az ország tatai kóruspróbája és a MÜPA koncert óta. Még mindig olyan intenzív ez a dallam- és élménytapadás, hogy lélegzetvételnyi szünetet sem hagy nekem, hogy mást is meghallgassak, befogadjak. Tombol a Sanctus, lüktet a Libera me fúga, könyörög a Salva me, sír a Lacrimosa, puhán gördül az Agnus dei, suttogva és ritmusban morajlik a kántálás bennem, és én hagyom. Hagyom, dúdolom, és őrzöm, hogy minél tovább tartson a csoda, amit idén tavasszal újra átélhettem közel 700 énekessel együtt az Énekel az ország mozgalomnak köszönhetően. Legszebb, legfelemelőbb pillanatként élnek bennem a gyönyörű pianóban énekelt sorok, többszáz ember szelíd együtt lélegzése és lüktetése maga az Égig érő energia. Libabőr és könnyek az utóhatás, még ma is. Persze a teljes hangerőn zengő Ámenek ereje sem semmi, a mindent beleadunk hatás utáni mozdulatlan, néma csend is beszédes.

Megszerettem ezt a valószínűtlenül gyönyörű lehetőséget, egy igazi közösségi élményt, ahol a jelenlét tökéletes teljessége arat diadalt a kütyük, a hétköznapok, a bármiféle agyalás felett. Csak a kotta van, a dallam és a ritmus, sőt ez esetben az olaszos latin kiejtés is fókuszált figyelmet követel. Bevonódni ebbe az egészbe csakis így lehet. És amikor többszáz ember teszi ugyanezt, egy irányba, a nagyszerű Karnagyra, Hollerung Gáborra összpontosítva, a sok gyakorlás után létrejön valami elképesztő energiamező, egy igazi egység érzés. Ezt megtapasztalni nagy ajándék, nem is tudok elégszer hálát adni érte. Kellemes hozadékként pedig ott van a kedves kórustársak közvetlensége, mosolygós figyelme, végtelen türelme, legyen az a büfére vagy mosdóra várakozás – valljuk be, elég hosszú sora. De önként jöttünk és dalolva – itt és most szó szerinti értelemben. A zene pedig teszi a dolgát, összeköt minket mindnyájunkat egymással, Verdivel, térrel és idővel, éggel és földdel.

„Ma is hozzáteszek valamit a világhoz” – a tatai kórustábor szállásának egyik folyosó tükrén olvastam a motivációs üzenetet, amivel teljesen és lelkesen tudtam és tudok azonosulni. A zene mindig is hozzátett valamit a világhoz, és aki ezen a zenei hullámhosszon képes létezni – akár zenészként, akár énekesként, akár hallgatóként -, az hozzátesz valamit a világhoz. Hiszem és tudom, hogy így van. Immár 15 éve tart felnőttkori kórus életem, ami oly sok kedves pillanattal és emlékkel ajándékoz meg, akár kis énekkarban, akár nagy kórusban dalolok éppen. Szívem legelső polcain őrzöm az éneklő szívlenyomataimat, hogy kéznél legyenek megtartó és lelkesítő erejükkel. Az Énekel az ország következő lélekemelő közösségi élményét már most várom. Hadd vigye a tavaszomat a próbákkal, a táborral és a koncerttel. A legjobb, ami történhet velem, az a szívemet tágra nyitó együtt éneklés, ahol a katarzis pianoban érkezik, hosszú lecsengéssel, életre szóló hatásokkal. 

Éneklő szívlenyomataim: 
Lacrimosa 
Krakkó és a Mozart Requiem
Est meminisse voluptas - emlékezni gyönyörűség
Volt egy álmom...

Pünkösd, Csíksomlyó. Búzaföldek közt vezet a már kitaposott ösvény, látszanak a környező hegyek és a templomok tornyai, a szélben énekfoszlányok utaznak, ám tekintetem még feljebb száll. Az égbolt végtelenjét érzem, és képzeletem a somlyói nyereg felett összegyűlt felhőkkel játszik. „Ki minek gondol, az vagyok annak” – Weöres Sándor nyomán így vágtat nekem a csodaszarvas Csíksomlyó felett. Cinkos mosollyal a szívemben lépkedek a göröngyökön, lépek át a kis patakon, kapaszkodom a nyeregbe. A pünkösdi szentmise hangjai egyre csak közelednek, talán a Hallelujára felérünk, bizakodom. Hátizsákos fiatalember siet el mellettem fürgén, majd utolérek egy mankóval lassan lépkedő fiatal lányt. Rácsodálkozom. Babakocsit tolnak, gyereket hordoznak, árnyékban szusszannak a búcsúra igyekvő emberek. Kézen fogva lépdel egy idős pár, nemcsak a ruhájuk, de mozgásuk is ünnepi, méltóságteljes, tiszteletet parancsoló. Szemlélődve ballagok köztük, egyre feljebb és közelebb, életemben először a csíksomlyói búcsúra. Hálát adni jöttem. Megköszönni, fejet hajtani, áldást kérni szeretteimre és az Életre. Eszembe jut a 3 évvel ezelőtti csíksomlyói látogatásom, amikor még énekeltem is a kegytemplomban nagy bátran. Wolf Péter Ave Maria sorai azonnal helyet kérnek maguknak bennem, dúdolom is magamban nagy boldogan…” Jó volt, hogy elkísértél, sok baj elkerült, s néha teljesült álmom. Nézd, jöttem megköszönni boldog életem… „

Elcsendesülve érek fel a nyeregbe, ahol az emberek már a szentbeszédet hallgatják. Sokan vannak, nagyon sokan. Ki a fák árnyékában, ki ernyők alatt, ki ülve, ki állva, egészen kicsik és nagyon idősek is. Emberek százezreit látom a Hármasoltár körül, minden irányban. Békét érzek, égig érő békét, és nem azért, mert a veszprémi érsek a békéről és a jóságról beszél éppen. Apró székely legényke mosolyog pár évvel idősebb bátyja hasán, mindketten népviseletben, fiatal lányok segítik óvatosan dédikéjüket az illemhely felé, hófehér inges férfiak állnak szálegyenesen, mint a havasi fenyők. Lopva szétnézek körben a nyeregben, bámészkodni nem merek. De egyetlen pillantás is elég. Mélyen megérint, amit látok és érzek. Százezrek állnak mozdulatlanul, ajkukon a Miatyánk sorai, szinte egy emberként éneklik, énekeljük. Szememben könnyek gyűlnek, szívemben a vágy, hogy egyszer majd ne a szélén álljak, hanem a közepében. Ne csak betekintsek, hanem része legyek. Egészen. Mert másképp nem érdemes, élni sem.

Lefelé a nyeregből sokáig kísér az ének, és velem van az érzés. A felhőből született csodaszarvast már nem látom, de megtelik szívem a szeretet, a türelem, az alázat, az összetartozás, a hit, az élni akarás és a hála felemelő érzésével. A Kolozsvárig tartó hosszú út során van időm gondolatban megölelni Csíksomlyót, az Embereket a nyeregben. Szerettem, amit láttam és megőrzöm, amit éreztem. Természetesen jönnek velem haza a somlyói tobozok, ahogy a többi emlék is a négy napos erdélyi kirándulásból. Az égig érő fenyők, a vízesés hangja, a gazdagon virágzó bodza illatfelhője, a töltött káposzta és a szilvaízes derelye zamata, a kedves helyiek csillogó szeme és megunhatatlan történetei, a varrottasokba öltözött templomok hűvöse, a széki nádas zizegése, a mezőségi dombok szívmelengető zöldje, a mezei virágok színpalettája. Jövök még, üzenem gondolatban, hogyne jönnék. Feltöltődni, megismerni, átélni, égbe nézni, hálát adni. Ahogy az emberek a nyeregben is ezt teszik, évszázadok óta.

Régóta tudom, hogy az erdei sétáim alatt születő érzésnek, a fák között elsuhanó gondolatnak, a meglepő fókusznak üzenete van. Szívbemarkoló és égig emelő üzenete. Őrzök már néhány ilyen fényes útravalót, szépen élni tanítót a lelkem mélyén, hálásan gondolok rájuk, amikor emlékeim között felbukkannak. Nemrég újra lélekposta érkezett, az első hóba csomagolva, advent derekán.

Már egy ideje sétáltam a behavazott arborétum addig érintetlen ösvényein, minden érzékemet tágra nyitva a ritkán látható téli mesevilág befogadására. Annak a puha csendnek nincs párja, ami ilyenkor a fák között lakozik. A hely jó ismerőjeként meglátogattam kedves barátaimat, a platánokat, a mamutfenyőt, Miska bácsi szobrait, az öreg tölgyeket, a tavat és a patakot. Ámultam, bámultam, fülig ért a szám, boldogan lélegeztem jó nagyokat, ahogy ezt mindig is teszem reggeli sétáim során.

Majd azon kaptam magam, hogy a hóval borított hatalmas fenyőágakat figyelem. Amikor az elsőt megpillantottam, még semmi sem mozdult bennem. Aztán jöttek sorban, tekintetemet, teljes figyelmemet kérték. És megadtam magam, na jó, figyelek rátok, úgy igazán… Szemmel láthatóan nehezen cipelték az őket beborító hó súlyát, ám érdekes módon támaszt találtak. Támaszt kaptak a közelben növő cserjétől, ami megtartotta a szinte karként rátámaszkodó fenyőágat. Támaszt kaptak a híd korlátjától, támaszt kaptak a befagyott patak víztükrétől, támaszt kaptak a többi kopasz fától, akik levéltömeg híján készen álltak, hogy megtartsák a havas fenyő mélyen bókoló tűleveles ágát.

Oh, hát nekik, a legerősebbeknek is szükségük van valamire, valakire, aki megtartja őket – suhant át rajtam a gondolat. És nyomában már ott toporogtak a bennem megszólaló kérdések…  De vajon engem mi tart meg?! Ki tart meg?!

Egy szempillantás sem telt belé, máris érkezett a válasz, s gyűltek a szememben a könnyek. Megszólalt bennem Mozart Ave verum corpusa, a gyönyörű dallam, ami az idei adventben mindig megtalál engem, és emlékek, találkozások, utazások, érzések sora indult el lelki filmszalagomon, hozva magával a felismerés megtartó erejét. Minden megtart, ami igazán az enyém. Minden meg tud tartani, ami igazán én vagyok, amit magamban őrzök. A legtisztább hittel, a jelenlét figyelmével és tágra nyitott szívvel begyűjtött pillanatok. Hogy épp adventben kaptam ezt a támaszt? Egy ilyen rendkívüli év legsötétebb adventi napjaiban? Mert a megtartó erő, a bizonyosság ilyenkor érkezik. Csend kell hozzá, hogy meghalljuk, a téli erdő mélységes csendje, no és a behavazott fenyőágak.

"Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán.” (Wass Albert)

Már a bőröndbe csomagolás gondolata is az egekig röpített ilyen hosszú, utazás nélküli hónapok után. Alig hittem, hogy újra útra kelhetek, hogy újra visz a busz új felfedezések, új élmények elébe. Aztán egyszercsak ott álltam a világhíres bigéri vízesés előtt, ott ültem a selymes herkulesfürdői gyógyvíz ölelésében, könnyeimet nyeltem a Szapáry-fürdő előtt és elcsendesedve töltöttem fel testem-lelkem raktárait vízcsobogással, kabócaénekkel, napsütéssel, fehér sziklákkal, a Duna kék szalagjával és a természet zöldjével.

Herkulesfürdőn jártam, a Cserna völgyében. Egy szívszorítóan gyönyörű, szebb napokat látott különleges vidéken. Ott, ahol ma is vonatokat fogad Sissi hajdani vasútállomása, ahol szobrok vigyázzák egy letűnt kor omladozó palotáit. A romos épületek közt sétálva más a lépték, más az idő. Épen maradt homlokzatok, tetőn vigyázó szobrok, színes motívumokkal megfestett plafonok kérik tekintetemet. Véletlenül nyitva maradt ablakok mögött a falakon sejlik fel a múlt eleganciája, egy belakatolt ajtó véletlen résein túl pompás Zsolnay-kút és főúri csillár rejtőzik. Cirádás erkélykorlátok, fák szegélyezte sétányok, a Csernán átívelő, mára rozsdaette hidak látványa hosszú órákra, napokig fogva tart. Látni vélem az enyészet közt a ragyogást, a hajdani pompát, a bálokat, a pavilonból áradó muzsikát. Elképzelem, milyen lehetett, és megálmodom, milyen lehetne. Ülök Herkulesfürdő szívében, a szökőkutas park melletti teraszon, lassan kortyolom a kávémat, élvezem a jéghideg ananászos italomat, mögöttem lágy kávéházi zene dallamai úsznak be a térbe. A herkulesfürdői életérzés megszólít. Mindannak ellenére, amit látok. Csakazértis. A természet szépsége és életereje megnyitja elszorult szívemet, felülírja szomorúságomat. Hálás szívvel gondolok Herkules szent vizeire, a bőséggel áradó gyógyvizekre, a völgy klímáját alaposan kiélvező fákra, a környező hegyekre, a kristálytiszta, éltető forrásokra. Erdő, erő, eredő – jut eszembe a régóta vallott, hitt, érzett gondolat, tudás az erdők életerejéről. Barátságot kötök az óriás mamutfenyővel, szemezek a tiszafával és tobozt szedek emlékül. A kis faragott dobozkába kerül majd, amit egy halk szavú magyar nénitől vásároltam séta közben. Herkulesfürdői emlék lesz belőle, éppen úgy, mint a Herkules-szobor mögötti kis templom szelíd orgonamuzsikás áhítatából és magyar nyelvű felirataiból, elsuttogott Miatyánkjából.

Mindig is szerettem a forró termálvizek ölelését, itt sem marad ki az élmény. Ejtőzök igazi medencékben, imbolygok a Cserna-mentén kialakított természetes fürdőhelyek kövein, nyakamat masszíroztatom a fali csövekből érkező áldásban, Kneipp-kúrát veszek a jéghideg Cserna és a tűzforró gyógyvíz váltakoztatásával. Sima aszfalthoz szokott lábam óvatosan keresi helyét a kövek és kavicsok víz alatti összevisszaságában, ám kedvesen nyúlnak a segítő kezek, mutatva a helyet a forrás közelében. Herkulesfürdői emlékké válik ez a pillanat is, eltűnnek a nyelvi nehézségek, hiszen mindenki ugyanazért érkezett. A gyógyvizek élvezetéért, amit oly bőségesen ad a völgy, szinte 10-20 méterenként források törnek a felszínre. Vajon milyen lehet ez a hideg évszakban? Lelki szemeim előtt látom már a párafelhőket a Cserna fölött, a sejtelmes ködöt a medencék felett. Őserő árad itt, mindent gyógyító őserő.  Jó volt belesimulni, ha csak pár napra is a KárpátKlub szervezésében. 

Csendesen szemlélődő énem boldogan, tágra nyitott szívvel és érzékszervekkel fogadott be mindent a herkulesfürdői 5 nap alatt. Úgy bámultam a fecskék röptét a Szeles-vízesés felett, mint aki most látja őket először, mozdulatlanul ringtam együtt hosszú percekig a rohanó patak hangjaival, szemügyre vettem minden szénaboglyát, és gyönyörködve szemléltem a fehér sziklás hegyoldalt takaró erdőket. Ujjongtam az út menti váratlan forrásokon a zöld mohatakaró között, mohón kortyoltam a kristálytiszta forrásvizeket, és lélegzetvisszafojtva hajókáztam a Dunán. A Nagy és Kis Kazán-szorosok világa nemcsak a vízről, de a levegőből is különleges élmény, gyűrött sziklái, a sziklákon ki tudja miből erőt gyűjtő fák minden méteren elkápráztattak. Csakúgy, mint hajóskapitányunk telefonján a magyar tulipán, a Tulipa hungarica fotója, a sárga virág ugyanis itt nő a sziklákon, egyedül a világon. Alighanem Herkulesfürdő is páratlan a világon, mindazzal, ami volt és amivé lett. Amit mutat és amit sejtet. Amit elvesztett, amit elvesztettünk. A történelem sodor, az idő múlik, ám Herkules szent vizei állhatatosan és bőségben áradnak nekünk is. Ad aquas Herculi sacras. És a Herkulesfürdői emlék már nemcsak a keringő dallamait jelenti számomra, hanem a Kárpát-medence egy különleges szegletét is a Bánságban, amit egyszer mindenkinek látnia kell, hogy legalább gondolatainkban megőrizhessük.

Herkulesfürdői fotómat itt találod
Al-Duna képeimért ide kattints 

Jó ideje mindig ugyanott járok. Nem távoli tájakon, nem dübörgő óceán mentén, nem havas hegycsúcsok lábánál. Bő egy éve itthon sétálok, naponta, hetente vagy amikor úgy ébredek. És be kell valljam, még soha nem éreztem ennyire itthon magam. Sárvár, gyökerek és szárnyak… Így volt ez mindig is, szülővárosom szerepe, értéke meghatározó az életemben, ám a rendkívüli idők rendkívül erős gyökereket növesztettek bennem. Mély, erős, kitéphetetlen gyökereket, amelyek megtartanak.

 
Amikor végleg levethetem majd a maszkomat, és a múlt homályába tűnik szépen lassan ez az embert próbáló, történelmi időszak, én akkor arra szeretnék emlékezni, hogy ez volt az az év, amikor ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódtam a természethez, szülővárosom zöld szigeteihez. Amikor másképp sétáltam, amikor megtanultam másképp sétálni. Másképp nézni, másképp figyelni, másképp kapcsolódni. Együtt lépni és lélegezni a természet körforgásával, rácsodálkozni a jelen pillanat gyönyörűségére, megismerkedni mindazzal, ami már fél évszázada körülvesz itthon. Körülvett, itt volt, tudtam róla, ám ilyen közel még soha nem kerültem hozzá. Hogy is szólnak Radnóti sorai? - „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…” Ha még mindet nem is, de igyekszem…

Várpark, Csónakázó-tó, Vadkert, Kiránduló-erdő, Arborétum. Néha mind együtt, máskor csak valamelyik. De mindig ugyanott, immár a második tavaszon. Szelíd izgalommal, bennem szépen lassan szétáradó mosollyal indulok utamra, a kiszabadulás tiszta lélegzetével. Csendesen szemlélődöm, figyelek, hogy tetten érjem a folyamatos változást, az újjászületést, a természet körforgását. Észlelem, hogy a télen alaposan megvékonyodott mocsári ciprusok törzse végre vastagszik, megtelik élettel, sőt bújnak már a levélkék is. És látom az apró tavaszi újszülöttekben a késő őszi égővörös lombokat és a vörösesbarna levélszőnyeget is… Tanúja lehetek életéve folyamatának, hiszen a szemem előtt zajlik. És végre van rá szemem és szívem. Mekkora ajándék ez, nagyon hálás vagyok érte.

Már tudatosan figyelem, hogy a kedvenc platánjaim még óvatosak a rügyeikkel, hogy a fű egyre üdébb és tele van apró virágokkal. Megszámolni sem tudom, hány feketerigó mellett lépkedhetek el zajtalanul, hány madárka trilláját hallgatom csendesen álldogálva a fák alatt. Tavalyról már tudom, hol melyik fa virágzik majd egymás után a tó partján, és melyik fa alatt várható az előző évben felfedezett kontyvirág felbukkanása. Soha meg unom bámulni a tükröződéseket az arborétumi tó felszínén, és mindig meglátogatom Arnoldot is, aki tisztességes nevén Pinus Negra Arnold, a feketefenyő. Mióta felfedeztem nevét a kis táblácskán, ő nekem csak Arnold. Vagyis a két Arnold, hiszen hármasban élnek egy kupacon egy sejtelmes hangulatú tiszafával ott az ERTI épület közelében. Immár ők is olyan fontosak nekem, mint a két öreg Tölgy az elképzelhetetlen ötszáz éves történetével.

Ismeretlen ismerős volt számomra a sárvári természet, ám mára egyre több barátom van közöttük, akit megismertem és akit rendszeresen meglátogatok. Mert mindig van kit meglátogatni, megnézni, hol tart éppen a kibontakozásban, átmelegedett-e már a törzse egy jó kis faöleléshez. Elámulok a Kresz-parkban álldogáló hatalmas cseresznyefa-menyasszony szépségén és évről évre elégedettséggel tölt el a vízben álló fatörzseken szárba szökő élet. Télen papírra vetem az öreg tölgyek ága-bogát, nyáron alájuk bújok a leveleken át magamon érezni a nap fényét, ősszel megkeresem a legizzóbban vöröslő fát. Sietek a napkelte elé, és addig maradok, amíg a telihold fénye felragyog az égen.

Csendben szemlélődöm. Mindig csendben. Nincs szükség szavakra. Na jó, néha egy kis dudolászás belefér, de az a boldogság hangja. Kikívánkozik, és én hagyom, adom, annak, aki hallja. De a figyelem csendes. Teljességet kíván, odafordulást és kíváncsiságot. Amikor sétálok, mindig ugyanott, szülővárosom zöld szigetein, a teljességet érzem. Erős gyökereket és lassan újra kinyíló szárnyakat.

Amikor advent derekán alaposan bevásároltam a kopogós, héjas dióból az egyik szupermarketben, mondván, kell az a karácsonyi sütikhez, nem tudtam, hogy az idei karácsony legszebb időszakát élem meg diópucolás közben. Módszeresen álltam neki a feladatnak. Az anyai örökségből hozzám került ügyes kis diótörő szerkezettel szépen megroppantgattam egy nagy tálra való diót, majd annak rendje és módja szerint, befőttesüvegbe gyűjtögettem a gyönyörű dióbelet. Aki pucolt már diót, tudja, hogy ez a folyamat meglehetősen lassú, időigényes, főleg, ha több sütemény adagra valót szeretnénk előkészíteni, megszabadítani kemény csonthéjától. 


Időm is, kedvem is bőven volt e nemes feladatra, pucolgattam hát a karácsonyi diót, több órán át. És közben valami történt. Egymás után bukkantak fel gyerekkorom karácsonyi emlékei… Ott ültem újra a konyhaasztalon, ünnepi ruhácskában, miközben Édesanyám a fehér magasszárú cipőt húzta a lábamra. Újra hallottam a karácsonyi csengő csilingelését a zárt dupla szárnyú ajtók mögül. Újra ott álltunk a nagyon nagy családdal, szépen körben a középső szobában, és énekeltük a Mennyből az angyalt. Eszembe jutottak azok a karácsonyok, amikor nekünk, gyerekeknek produkciót is kellett előadnunk. Furulyáztunk, zongoráztunk, öcsém néha trombitált is. Forgott a bakelit a régi lemezjátszóból, és nagy volt a sürgés-forgás. Napokig tartó rokon látogatásokkal teltek a régi karácsonyok, oly sokan ültünk nap mint nap a mennyezetig érő karácsonyfa körül.
Amíg kezemmel automatikusan a diót pucolgattam, lelki szemeim előtt szépen sorban elsuhantak azok az arcok, azok a kedves tekintetek, nagyszüleim, szüleim emléke. Gyerek voltam újra diópucolás közben, boldog gyerek, miközben életem első karácsonyára készültem az Édesanyám nélkül. Óh, mennyit könyörögtem neki az elmúlt években, hogy ne süssön meg minden süteményt, hagyjon valamit nekem is!

Akkor nem értettem, nem érthettem, de mára már enyém is a karácsonyi dió misztériuma. Sütit sütni a családnak, asztalra varázsolni az évtizedes családi hagyományokat karácsony ünnepén kiváltságos feladat és egyfajta felelősség. A vanilliáris kifli – ahogy kisgyerekként neveztem -, a karamellás darapuding, a sonkás töltött kifli, a citromkarika, a zölddió likőr hagyományának megőrzése amolyan szeretet-küldetés. Megtapasztalni, megtanulni és átadni. És most eljött az idő, a nekem rendelt idő ebben a különleges időtlenségben. Rangidős nagymamaként, édesanyaként enyém a családi hagyományőrzés nemes feladata. Méltó vagyok rá, és képes vagyok rá, hiszen tőlük tanultam, Mamitól és Anyámtól, öntött el az érzés, egy boldog, felemelő, égig érő áhítat. Könnyekkel a szememben, a lélekrendező diópucolás közben a teljesség végtelen békéjével a szívemben vettem át idén karácsonykor a stafétát, és csak sütöttem, sütöttem és sütöttem. Teljes odafigyeléssel, szívemben drága anyáim emlékével, szemem előtt kézzel írt receptes könyveik bejegyzéseivel, lelkesen és boldogan adtam át magam az élménynek és adtam meg minden napnak a maga sütijét karácsony előtt, hogy aztán a beléjük gyúrt szeretet ott lehessen gyermekeim, kisunokám és testvérem karácsonyi asztalán. Közben még most is érzem, hogy Ők ott fent büszkék rám, pedig köszönni valóm nekem van. Nekik, no meg a karácsonyi diónak.