Jó ideje mindig ugyanott járok. Nem távoli tájakon, nem dübörgő óceán mentén, nem havas hegycsúcsok lábánál. Bő egy éve itthon sétálok, naponta, hetente vagy amikor úgy ébredek. És be kell valljam, még soha nem éreztem ennyire itthon magam. Sárvár, gyökerek és szárnyak… Így volt ez mindig is, szülővárosom szerepe, értéke meghatározó az életemben, ám a rendkívüli idők rendkívül erős gyökereket növesztettek bennem. Mély, erős, kitéphetetlen gyökereket, amelyek megtartanak.
Amikor végleg levethetem majd a maszkomat, és a múlt homályába tűnik szépen lassan ez az embert próbáló, történelmi időszak, én akkor arra szeretnék emlékezni, hogy ez volt az az év, amikor ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódtam a természethez, szülővárosom zöld szigeteihez. Amikor másképp sétáltam, amikor megtanultam másképp sétálni. Másképp nézni, másképp figyelni, másképp kapcsolódni. Együtt lépni és lélegezni a természet körforgásával, rácsodálkozni a jelen pillanat gyönyörűségére, megismerkedni mindazzal, ami már fél évszázada körülvesz itthon. Körülvett, itt volt, tudtam róla, ám ilyen közel még soha nem kerültem hozzá. Hogy is szólnak Radnóti sorai? - „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…” Ha még mindet nem is, de igyekszem…
Várpark, Csónakázó-tó, Vadkert, Kiránduló-erdő, Arborétum. Néha mind együtt, máskor csak valamelyik. De mindig ugyanott, immár a második tavaszon. Szelíd izgalommal, bennem szépen lassan szétáradó mosollyal indulok utamra, a kiszabadulás tiszta lélegzetével. Csendesen szemlélődöm, figyelek, hogy tetten érjem a folyamatos változást, az újjászületést, a természet körforgását. Észlelem, hogy a télen alaposan megvékonyodott mocsári ciprusok törzse végre vastagszik, megtelik élettel, sőt bújnak már a levélkék is. És látom az apró tavaszi újszülöttekben a késő őszi égővörös lombokat és a vörösesbarna levélszőnyeget is… Tanúja lehetek életéve folyamatának, hiszen a szemem előtt zajlik. És végre van rá szemem és szívem. Mekkora ajándék ez, nagyon hálás vagyok érte.
Már tudatosan figyelem, hogy a kedvenc platánjaim még óvatosak a rügyeikkel, hogy a fű egyre üdébb és tele van apró virágokkal. Megszámolni sem tudom, hány feketerigó mellett lépkedhetek el zajtalanul, hány madárka trilláját hallgatom csendesen álldogálva a fák alatt. Tavalyról már tudom, hol melyik fa virágzik majd egymás után a tó partján, és melyik fa alatt várható az előző évben felfedezett kontyvirág felbukkanása. Soha meg unom bámulni a tükröződéseket az arborétumi tó felszínén, és mindig meglátogatom Arnoldot is, aki tisztességes nevén Pinus Negra Arnold, a feketefenyő. Mióta felfedeztem nevét a kis táblácskán, ő nekem csak Arnold. Vagyis a két Arnold, hiszen hármasban élnek egy kupacon egy sejtelmes hangulatú tiszafával ott az ERTI épület közelében. Immár ők is olyan fontosak nekem, mint a két öreg Tölgy az elképzelhetetlen ötszáz éves történetével.
Ismeretlen ismerős volt számomra a sárvári természet, ám mára egyre több barátom van közöttük, akit megismertem és akit rendszeresen meglátogatok. Mert mindig van kit meglátogatni, megnézni, hol tart éppen a kibontakozásban, átmelegedett-e már a törzse egy jó kis faöleléshez. Elámulok a Kresz-parkban álldogáló hatalmas cseresznyefa-menyasszony szépségén és évről évre elégedettséggel tölt el a vízben álló fatörzseken szárba szökő élet. Télen papírra vetem az öreg tölgyek ága-bogát, nyáron alájuk bújok a leveleken át magamon érezni a nap fényét, ősszel megkeresem a legizzóbban vöröslő fát. Sietek a napkelte elé, és addig maradok, amíg a telihold fénye felragyog az égen.
Csendben szemlélődöm. Mindig csendben. Nincs szükség szavakra. Na jó, néha egy kis dudolászás belefér, de az a boldogság hangja. Kikívánkozik, és én hagyom, adom, annak, aki hallja. De a figyelem csendes. Teljességet kíván, odafordulást és kíváncsiságot. Amikor sétálok, mindig ugyanott, szülővárosom zöld szigetein, a teljességet érzem. Erős gyökereket és lassan újra kinyíló szárnyakat.
