Már több mint egy hete csend van körülöttem. Nem bírok bekapcsolni semmit, ami zene, mert a Zene bennem van, Verdi: Requiem alt 2 szólam formájában tapadt hozzám az Énekel az ország tatai kóruspróbája és a MÜPA koncert óta. Még mindig olyan intenzív ez a dallam- és élménytapadás, hogy lélegzetvételnyi szünetet sem hagy nekem, hogy mást is meghallgassak, befogadjak. Tombol a Sanctus, lüktet a Libera me fúga, könyörög a Salva me, sír a Lacrimosa, puhán gördül az Agnus dei, suttogva és ritmusban morajlik a kántálás bennem, és én hagyom. Hagyom, dúdolom, és őrzöm, hogy minél tovább tartson a csoda, amit idén tavasszal újra átélhettem közel 700 énekessel együtt az Énekel az ország mozgalomnak köszönhetően. Legszebb, legfelemelőbb pillanatként élnek bennem a gyönyörű pianóban énekelt sorok, többszáz ember szelíd együtt lélegzése és lüktetése maga az Égig érő energia. Libabőr és könnyek az utóhatás, még ma is. Persze a teljes hangerőn zengő Ámenek ereje sem semmi, a mindent beleadunk hatás utáni mozdulatlan, néma csend is beszédes.
Megszerettem ezt a valószínűtlenül gyönyörű lehetőséget, egy igazi közösségi élményt, ahol a jelenlét tökéletes teljessége arat diadalt a kütyük, a hétköznapok, a bármiféle agyalás felett. Csak a kotta van, a dallam és a ritmus, sőt ez esetben az olaszos latin kiejtés is fókuszált figyelmet követel. Bevonódni ebbe az egészbe csakis így lehet. És amikor többszáz ember teszi ugyanezt, egy irányba, a nagyszerű Karnagyra, Hollerung Gáborra összpontosítva, a sok gyakorlás után létrejön valami elképesztő energiamező, egy igazi egység érzés. Ezt megtapasztalni nagy ajándék, nem is tudok elégszer hálát adni érte. Kellemes hozadékként pedig ott van a kedves kórustársak közvetlensége, mosolygós figyelme, végtelen türelme, legyen az a büfére vagy mosdóra várakozás – valljuk be, elég hosszú sora. De önként jöttünk és dalolva – itt és most szó szerinti értelemben. A zene pedig teszi a dolgát, összeköt minket mindnyájunkat egymással, Verdivel, térrel és idővel, éggel és földdel.
„Ma is hozzáteszek valamit a világhoz” – a tatai kórustábor szállásának egyik folyosó tükrén olvastam a motivációs üzenetet, amivel teljesen és lelkesen tudtam és tudok azonosulni. A zene mindig is hozzátett valamit a világhoz, és aki ezen a zenei hullámhosszon képes létezni – akár zenészként, akár énekesként, akár hallgatóként -, az hozzátesz valamit a világhoz. Hiszem és tudom, hogy így van. Immár 15 éve tart felnőttkori kórus életem, ami oly sok kedves pillanattal és emlékkel ajándékoz meg, akár kis énekkarban, akár nagy kórusban dalolok éppen. Szívem legelső polcain őrzöm az éneklő szívlenyomataimat, hogy kéznél legyenek megtartó és lelkesítő erejükkel. Az Énekel az ország következő lélekemelő közösségi élményét már most várom. Hadd vigye a tavaszomat a próbákkal, a táborral és a koncerttel. A legjobb, ami történhet velem, az a szívemet tágra nyitó együtt éneklés, ahol a katarzis pianoban érkezik, hosszú lecsengéssel, életre szóló hatásokkal.
Éneklő szívlenyomataim:
Lacrimosa
Krakkó és a Mozart Requiem
Est meminisse voluptas - emlékezni gyönyörűség
Volt egy álmom...
