Van annak már 5 éve is, amikor legutóbb megfürdettem lelkemet október fényeiben Erdélyben, az aranysárga fák, szelíd gyimesi dombok és vadregényes hegyek birodalmában. Muszáj volt visszatérnem idén lombhulláskor, hogy meghallgassam, mit suttog nekem a Székelykő. Vajon üzen-e valamit, megismer-e ennyi év után. A bakancslistámon már régóta előkelő helyen figyelő Szent Anna-tó is szerepelt a KárpátKlub őszi programjában, így immár sokadszor is átszeltem a messzeséget, hogy viszontlássam Torockót és a Gyimeseket, ahol annyi szívmelengető élményben volt már részem.
Mindig kiváltság, amikor összedobban a szívem a természettel, és megsejthetek valamit a Teljesség harmóniájából. Erdély beszédes velem, megérint, megölel és könnyeimet előcsalva üzen. Ezúttal is szóba elegyedett velem, életre szóló sorait lelassulva, meg-megállva olvastam a deres fűben, az arany napfénnyel átszőtt faleveleken és a csillagokkal alaposan megszórt égbolton.
Október végén már csendes az erdélyi táj, alig vetődik arra kíváncsi turista, így könnyű volt ráhangolódnom a színes és harsány évszakoktól búcsúzó anyatermészetre. A Gyilkos-tó körüli sétán minden porcikám a vízfelszín tükröződéseiben gyönyörködhetett, miközben az ősz utolsó halk sóhajai is eljutottak hozzám. Igazából is hallottam a „lehulló levelek lágy neszét”, és azt is észleltem, amikor a vadkacsák épp hogy csak mozdítva a vizet, lágyan vízre szálltak. Kékek, zöldek, sárgák, pirosok, aranyak között csendesítettem lépteimet, figyelve a víz alig-alig mozgását, a földre hulló levelek pillekönnyű lebegését.
A víz „ahogy fent, úgy lent” igazsága után a hegyek is elém terítették mondandójukat. Különleges pillanatok szépsége lett enyém a deres levélmintázatok és jégcsipkés gombafejek láttán a gyimesi dombon, és a napfelkeltét követő párafelhőket szememmel követve a Székelykő oldalában. A távoli hegyek sziluettje, a völgyekből felszálló kolompszó, a hajnalt gyorsan felváltó bársonyosan meleg napfény ereje, az ősz minden színét felvonultató lombos fák, az égre törő sötét fenyvesek látványa mind, mind csoda volt, amit lábujjhegyen, mintha ott sem lennék, habzsoltam, engedtem magamba.
Korán kelő pacsirta lelkem boldogan szemlélte Gyimesközéplokon a sötétkék égbolt fényesen ragyogó csillagait és örök társuk, a Hold ezüstös sarlóját, miközben a talpam alatt szinte reccsentek a deres, holdfényben csillogó fűszálak. Ég és föld között megállva, kezemben egy bögre forró, illatos teával, amit a gyimesi kaszálókon gyűjtött gyógynövényekből forrázott Ági néni, aki maga is egy Csoda, szavak sem kellettek, csak a fülig érő mosoly. És milyen sokáig kitart bennem egy-egy ilyen tökéletes pillanat! Benne van a létezés öröme, csak így egyszerűen...
Az apró örömök erejét mindig is nagyra értékeltem, kaptam is belőle még egy jókora adagot a Szent Anna-tónál. A tó is elképesztő szépséget árasztott, de a körülötte ágaskodó őszi erdő mesés hangulata mindent vitt. Fények, színek, illatok őszi esszenciája érkezett meg szívembe Erdély ajándékaként. Néha-néha elszakadva a csoporttól, elcsendesedve lépkedve a színes, itt-ott már igazi avarhangot adó levéltengerben, bizony a könnyeimet nyeltem. Megérintett a téli álomra készülődő természet fensége, és az érzés, hogy részese lehetek, egy oly régóta vágyott gyönyörű helyen. A mohos tőzegláp igazi bónusz volt, évmilliók rétegei egymáson, az elmúlás és a születés jeleivel, az élet körforgásával. A fenyő-óvoda, az apró jégkorszaki növénykék - tőzegrozmaring, tőzegmoha, tőzeg áfonya, mámorka - azonnal megkapták figyelmemet, ahogy a gyönyörű székely hanglejtéssel mesélő fiatalember is.
Az őszben sétálni óhatatlanul is idő- és lélekutazás. Befelé visz, a csendességbe, de előbb megtanít észrevenni az élet apró csodáit. Szeretem-tudomány ez, végtelen tanítás és gyakorlás szükségeltetik hozzá, és én igyekszem. Tényleg igyekszem, lábujjhegyen, meg-megállva.
