Pünkösd, Csíksomlyó. Búzaföldek közt vezet a már kitaposott ösvény, látszanak a környező hegyek és a templomok tornyai, a szélben énekfoszlányok utaznak, ám tekintetem még feljebb száll. Az égbolt végtelenjét érzem, és képzeletem a somlyói nyereg felett összegyűlt felhőkkel játszik. „Ki minek gondol, az vagyok annak” – Weöres Sándor nyomán így vágtat nekem a csodaszarvas Csíksomlyó felett. Cinkos mosollyal a szívemben lépkedek a göröngyökön, lépek át a kis patakon, kapaszkodom a nyeregbe. A pünkösdi szentmise hangjai egyre csak közelednek, talán a Hallelujára felérünk, bizakodom. Hátizsákos fiatalember siet el mellettem fürgén, majd utolérek egy mankóval lassan lépkedő fiatal lányt. Rácsodálkozom. Babakocsit tolnak, gyereket hordoznak, árnyékban szusszannak a búcsúra igyekvő emberek. Kézen fogva lépdel egy idős pár, nemcsak a ruhájuk, de mozgásuk is ünnepi, méltóságteljes, tiszteletet parancsoló. Szemlélődve ballagok köztük, egyre feljebb és közelebb, életemben először a csíksomlyói búcsúra. Hálát adni jöttem. Megköszönni, fejet hajtani, áldást kérni szeretteimre és az Életre. Eszembe jut a 3 évvel ezelőtti csíksomlyói látogatásom, amikor még énekeltem is a kegytemplomban nagy bátran. Wolf Péter Ave Maria sorai azonnal helyet kérnek maguknak bennem, dúdolom is magamban nagy boldogan…” Jó volt, hogy elkísértél, sok baj elkerült, s néha teljesült álmom. Nézd, jöttem megköszönni boldog életem… „
Elcsendesülve érek fel a nyeregbe, ahol az emberek már a szentbeszédet hallgatják. Sokan vannak, nagyon sokan. Ki a fák árnyékában, ki ernyők alatt, ki ülve, ki állva, egészen kicsik és nagyon idősek is. Emberek százezreit látom a Hármasoltár körül, minden irányban. Békét érzek, égig érő békét, és nem azért, mert a veszprémi érsek a békéről és a jóságról beszél éppen. Apró székely legényke mosolyog pár évvel idősebb bátyja hasán, mindketten népviseletben, fiatal lányok segítik óvatosan dédikéjüket az illemhely felé, hófehér inges férfiak állnak szálegyenesen, mint a havasi fenyők. Lopva szétnézek körben a nyeregben, bámészkodni nem merek. De egyetlen pillantás is elég. Mélyen megérint, amit látok és érzek. Százezrek állnak mozdulatlanul, ajkukon a Miatyánk sorai, szinte egy emberként éneklik, énekeljük. Szememben könnyek gyűlnek, szívemben a vágy, hogy egyszer majd ne a szélén álljak, hanem a közepében. Ne csak betekintsek, hanem része legyek. Egészen. Mert másképp nem érdemes, élni sem.
Lefelé a nyeregből sokáig kísér az ének, és velem van az érzés. A felhőből született csodaszarvast már nem látom, de megtelik szívem a szeretet, a türelem, az alázat, az összetartozás, a hit, az élni akarás és a hála felemelő érzésével. A Kolozsvárig tartó hosszú út során van időm gondolatban megölelni Csíksomlyót, az Embereket a nyeregben. Szerettem, amit láttam és megőrzöm, amit éreztem. Természetesen jönnek velem haza a somlyói tobozok, ahogy a többi emlék is a négy napos erdélyi kirándulásból. Az égig érő fenyők, a vízesés hangja, a gazdagon virágzó bodza illatfelhője, a töltött káposzta és a szilvaízes derelye zamata, a kedves helyiek csillogó szeme és megunhatatlan történetei, a varrottasokba öltözött templomok hűvöse, a széki nádas zizegése, a mezőségi dombok szívmelengető zöldje, a mezei virágok színpalettája. Jövök még, üzenem gondolatban, hogyne jönnék. Feltöltődni, megismerni, átélni, égbe nézni, hálát adni. Ahogy az emberek a nyeregben is ezt teszik, évszázadok óta.
