Nem is olyan régen olvastam valahol, ha elfogadással, élvezettel és lelkesedéssel teszünk valamit, akkor nagy eséllyel jó úton járunk. És ha még a nagybetűs Hála is felsorakozik a számomra elég meghatározó érzések közé, sőt szépen a sor elejére, akkor abból akár csoda is születhet. Akár hiszitek, akár nem, szó szerint így jártam én ezzel az őszi erdélyi utazással.
Annak ellenére, hogy már tavasszal jelentkeztem, később más elfoglaltságok miatt le kellett mondanom, aztán amikor újra szabad lettem, már csak várólistára kerülhettem. Teljes elfogadással tettem a dolgom, sebaj, majd megyek jövőre érzéssel a szívemben, aztán egyszercsak, már nem várva, röpke másfél nappal az indulás előtt, csörgött a telefon. Hogy megüresedett egy hely. Hogy beugrok-e… Nem tudtam nemet mondani. Béugrottam :-) Pár percig hallgattam szívem igencsak hangos dobbanásait, a meglepetés és az öröm lélekmuzsikáját, aztán serényen intézkedni kezdtem, szállás, munka, utazás, pakolás…1000 km azért 1000 km. Talán ismeritek is ezt az idézetet: "Még ha ezért valamit félbe is kell hagynod, szentelj időt arra, hogy leülj és figyeld, ahogy az erdő színeket vált."
És ott ültem alig másfél nap múlva hajnalban egy buszon Erdély felé. A kelő nap fényében fürödve végigfutott bennem a hála, és felvillantak az utamat kísérő apró kis csodák, hogy a vonatkésés ellenére megvárt a csatlakozó busz, hogy last minute megérkeztek azok a feladatok, amiket amúgy az utazás pár napja alatt kellett volna megcsinálnom, hogy éppen egyik családtag sem szeretné a hétvégét a családi fészekben tölteni, hogy ott lehetek, ahová talán egész évben vágytam. Őszapó ölelésébe Erdélyben, melynek „Bérce templom, völgye szentély”. Tavaszi és koranyári túráim után már tudom, hogy „valami van nálunk a levegőben”, valamilyen áhítatos nyugalom, egyszerű szépség, romlatlan derű és embert térdre kényszerítő természeti szépségek.
Igen, egész évben ide vágytam, mert ősszel minden egészen más, mint egyébkor. A természet a legnagyobb tanítómester, és az őszben nagy tudások rejtőznek. Ezért siettem én ide, hogy betakarítsak, elcsendesítsek, elraktározzak, feltöltsek. Testemet és lelkemet, minden sejtemet, minden gondolatomat, egész valómat betöltsem ezzel a bizonyos őszi erdélyi hangulattal. Jelentem, tele az éléskamrám, a lelki éléskamrám, és el is mesélem a receptet, hátha Nektek is kedvetek kerekedik egyszer hozzám hasonlóan Erdélyben készülni a hosszú télre.
Torockó meleg öleléssel fogadott. Öleléssel, igen! Gondoljatok csak bele, ha álltok ott a főtéren, a forrás előtt, a körben sorakozó házacskák között, vagy a Székelykővel szemben, a Kőfarka és a nem tudom, hogy hívják másik nyúlvány között, hát nem szélesre tárt ölelő karok között érzitek magatokat? Ugye, hogy igen? A kispadon üldögélő nénik és bácsik derűje, a házak kéményéből felszálló füst illata, a hatalmas ponyvákon és kis fonott kosarakban pihenő idei dió, a házak előtt gondosan össze kupacolt avar, a minden a helyén van és minden rendben van érzés könnyeket csalt a szemembe. Méltóság és fegyelem van itt szeretetbe csomagolva, minden pont az, ami. Annyi, amennyi, és akkor, amikor annak ideje van. Őszapó rendet követel, behúzódást, betakarítást, felkészülést, rendbe rakást. Ahogy bent, úgy kint, mert hogy is lehetne másképp?! Ha ezt megérzed, és a természettel együtt készülsz a téli pihenőre, nem lehet baj a hosszú téli esték harmóniájával sem.
A következő alig három napban az Ordaskő környékén, a Hétlétrás vízeséshez vezető erdőben és a Törcsvári szorosban bebocsátást nyerhettem Őszapó igazi birodalmába. Ahol így október utolsó napjaiban már egyre visszafogottabb a lombok színe, bár néha a napsugár egy-egy kacér kacsintására még felragyognak az aranysárgák és a bíborok. Ahol a dombok lankáin szemed tágra nyílik, szád mosolyra húzódik a meleg fények játékán, a messzeségben feltűnő Magasságosok pedig valahova nagyon messzire visznek. Meg-megállsz egy kanyarban, hogy megállítsd a pillanatot: a békésen legelő tehenek nyakában szelíden muzsikáló kolompok koncertje a lelkedig hatol. Csend, aranyfény és lágyan csilingelő kolompok. Lépni se tudsz, nem is akarsz. Maradnál. Sokáig. Ameddig csak lehet. Lehunyod a szemed, és az érzés a helyére kerül. Talán lelked felső polcára, hogy legyen helye Őszapó következő ajándékának is.
Szurdokban és patakvölgyben gyűjtheted be másik téli muníciódat, a mindent át és tisztára mosó, csobogó víz hangját. Nagy kedvencem csak állni a pajkos csermelyek vagy életerősen rohanó patakok mellett, megpihenni, ha úgy tetszik, meditativ állapotban maradni. Beleállni a hangba, és hagyni, hogy a víz hangja mindent vigyen. Ne maradjon más gondolat, se ilyen, se olyan, csak a kristálytiszta vízhang. És ha még olyan szerencséd is van, hogy a soha véget nem érő csobogás mellé még a Nap is süti az arcodat odafentről, és van egy öreg fa a közelben, aminek hátadat döntheted, mert megtart, köszönd meg az áldott időt, és élvezd, amíg csak tudod. Benned marad, nem múlik el, emlékezni fogsz rá, ahogy most e sorokat írva én is tisztán újra tudom élni ezeket a pillanatokat, amikor ott Erdélyben magamba zártam a patakok kedves csobogását.
Óh, igen, a hangok világa nekem mindig varázslat. Nemcsak a vizek, hanem a frissen hullt avar ropogását is lélegzetvisszafojtva éltem meg idén ősszel Erdélyben. Citromsárgán, rozsdabarnán hevertek a fák alatt, olyannyira frissen landoltak a földön, hogy harsány ropogás kísérte minden léptem. Ugye, gondoljátok, hogy nem siettem? Hogy megadtam a módját, hogy alaposan kiélvezzem ezt a ritkán hallható, de nagyon természetközeli hangot? A nedves avar egész télen befogadja lépteinket az erdőben, no de a frissen hullott leveleken járni egyedülálló érzés, különleges hangélmény. Akárcsak a száraz levelek hullása a fáról. A makk finom kopogását ismerjük, a toboz hullásában is gyönyörködtünk már sokat, de amikor tetten éred, ahogy az elfáradt levélke éppen megválik fa anyácskájától, és leheletfinoman ejtőzve, alig hallható sóhajjal adja meg magát sok kis testvérkéjével az ősznek, akkor bizony megállsz. Földbe gyökerezik a lábad. Nem mozdulsz. Hegyezed füled, és szomorkásan, de az élet körforgását elfogadva leszel tanúja az elmúlásnak. Ilyenkor csendben maradsz, mert szép és egyszerű, amit a természet éppen tanít Neked.
Majd mész pár kilométert, és egy napfényköntösbe öltözött nyírfa alatt az elmúlás legpazarabb csodáját tapasztalhatod meg. Aranyfényű leveleket kavar le a játékos szellő a fáról, és Te beállsz a gyorsan fogyó lombok alá. Fülig érő mosolyod és szélesre tárt karjaid boldogan fogadják a rád hulló aranyesőt. Még soha nem volt részem ilyen pompában, szinte táncra is perdültem nagy boldogságomban ott a fa alatt. Orromon egyensúlyoztam a rápottyant aranysárga levélkét, és az élményt a legeslegkülönlegesebb csemegék dobozába rejtettem. Nem lesz ott egyedül. Vele lesz a Bikfalván csodált csillagfényes éjszaka élménye, a völgyekben és az erdők alatt észlelt hajnali köd tejfehérsége, a domboldalakon szinte őrzőként magasodó, egyenes derekú fenyők és más magányos famatuzsálemek emléke, az alkonyat előtti árnyékok játékossága, a Hétlétrás vízesés fölött kidőlt fa cserzett kérgének megnyugtató tapintása, és Csöndbácsi érezhető, tapintható, hallható jelenléte. Fontos dolgok ezek, nagy ajándékok. Már nem is tudok meglenni nélkülük, villan belém, de hiszen nem is kell, érkezik azonnal a válasz odabentről, annyira bennem és velem vannak. Köszönöm, őrzöm, jövő tavaszig mindenképp...
Fotógalériámat itt találod a Facebook oldalamon
