Sokáig nem tudtam írni arról az élményről, pontosabban érzésről, amit Krakkó és a Requiem adott nekem. Mára, immár két héttel az utazás után, szépen kirajzolódtak bennem azok a magasságok és mélységek, amelyek ezt a pár napot Lengyelországban különleges átéléssé alakították számomra.
Hol is kezdjem? Az utazás öröménél, ami akkor kezdődött, amikor kedvenc ülésemet kaptam a buszon, kérés nélkül persze. Ajándékként. Jobb oldal, harmadik sor, az ablaknál. Talán azért szeretem annyira ezt a helyet, mert olyan közel van az út menti természethez. Most is kedvemet leltem a bámészkodásban, az ősz ragyogásában. A Szlovákián át Krakkóba vezető út - és vissza Zakopane felé - az ezerszínű dombokkal, az itt-ott feltűnő várakkal, majd a Tátra csúcsaival rádöbbentett, hogy ősszel még soha nem voltam a hegyekben! Milyen csodálatos lehet karnyújtásnyira az aranysárga, rozsdabarna, tűzpiros és örökzöldek között túrázni, távolban pár hófödte csúcs látványával – gondoltam magamban, és miközben a busz üvegén át szinte végig fülig ért a szám a gyönyörű színeket látva, igyekeztem jó vastag tintával felírni emlékezetem képzeletbeli listájára az őszi hegyi túra vágyát. 
Aztán egy megállónál „érkeztek” a fekete hattyúk, násztáncukat járva a kis mesterséges tavon. Hollófeketén, tűzpiros csőrükkel, kecses nyakukat nyújtogatva, egymásnak énekelve szeretgették egymást. Elképesztő látvány volt. Ja, és nem féltek ám a bámészkodó emberektől, egy kicsit sem. Újra és újra hallatták hangjukat, nyújtották nyakukat.
A következő meglepetés a szállásunk volt Krakkóban, a Royal Hotel a Wawel közvetlen szomszédságában, egy hatalmas park és sétány végén. Láttam már pár szállodát, szállodai szobát életemben, de ezek a méretek még engem is elkápráztattak. Tágasság felsőfokon, a szobákban, az ágyak méretében, a fürdőszobában, a folyosón. A hatalmas belmagasság megfelelő szélességgel párosulva lakosztály élményt adott még a normál szobákban is, nem lehetett nem élvezni a terek adta szabadságot. És ha már a szállodánál vagyunk, a reggeli élménye szintén hozta ezt a „nagyságot”, bőségben és minőségben is. Csak ajánlani tudom!
Krakkótól igazából nem vártam semmit, nem is foglalkoztam vele, hiszen az utazás motivációját a Mozart Requiem adta. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor elindultunk, elindultam a város, jobban mondva az óváros felfedezésére. Az első perctől fogva magával ragadott Krakkó hangulata. Pillanatok alatt bele tudtam lassulni az élménybe, tágra nyitott szemekkel figyeltem felfelé. Egyszerűen muszáj volt. A régi épületek, a csodálatos homlokzatok, a templomtornyok, a kisebb nagyobb szobrok, az ódon kapualjak szinte minden lépésnél szépségeket tartogattak. És ha ehhez az égbe nyúló épített örökséghez hozzáteszem a hatalmas fák őszies színekben pompázó ágait, ez így együtt számomra olyan volt, mintha egy képeskönyvben járnék. Szeretem ezt a fajta élhetőséget egy városban, a természetességet, a természet közeliséget, a történelmi korok finom jelenlétét és a művészetek fuvallatát. Sehol a plázák globalitása, sehol a kukák mellé szórt szemét, sehol bulizás nyomai. Ellenben van kék villamos, vannak hatalmas sétáló utcák, vannak – az én külön örömömre – famatuzsálemek, van rend és van jó érzés. Van könyvtárban berendezett „romkocsma”, vannak szó szerint hívogató kiülős-beülős helyek, érzed a hangulatot, a zsidó negyedben, éjjel, különösen. Sorban állsz a híres lengyel melegszendvicsért és fotózni próbálod, ami szembejön a falakon. Persze nem megy, mert sötét van, így a retinádba égeted az élményt. Egyszerűen jó Krakkóban lenni. Gyönyörűen muzsikálnak az utcazenészek, bájos a magyarul is olvasható feliratok vicces értelme, izgisek a krakkói legendák, szívmelengetők a templomok, különösen a kék mennyezetűek. Kedvesek az emberek, gyönyörűek a lovak, fújják az óriás buborékokat a téren, finom az étel, mit mondjak még? Azt gondolom, amit Krakkóból láttam és éreztem, amit ez a város adott nekem, az amolyan életesszencia, ami örömből, jóérzésből, tisztaságból, ráfigyelésből, gondoskodásból áll. Nagyon fent van, jó magasan, ha értitek, mire gondolok.
Krakkói fotóimat itt találjátok
No, és a Requiem hatás. Képzeld csak el, benne vagy egy városban, ami csupa életöröm. És beállsz egy hatalmas, nemzetközi kórusba, hogy Mozart Requiemet énekelj. Hogy leszállj lelked mélységeibe, átadd magad a fájdalomnak, a gyönyörűségnek, a tiszteletnek, az emlékeknek, az alázatnak, a zene erejének… Nagyon mélyre kell utaznod, magadban, egy olyan városban, ami nagyon magasan van, boldogság ott lenni. De a Requiem nem a boldogság zenéje. Őszinte leszek, sokáig nem tudtam, hol vagyok a koncertet követően. Nagyon sokáig, hosszú napokig szólt a fejemben a Requiem, miközben átjárt a öröm a krakkói szépségekre gondolva. Lebegtem gondolatban a mélység és a magasság között, mire végre szét tudtam választani a kettőt. Mert másképp nem lehet. Muszáj nézőpontot váltani. A krakkói életesszenciával már megismertettelek Titeket, jöjjön hát a Requiem hatás.
Életem második Mozart Requiem éneklése után már sejtem, hogy nincs két egyforma Requiem. Alighanem követni fogom egyik kedves kórustársam szokását, és kottám hátoldalára fel fogom írni, mikor és hol énekeltem ezt a gyönyörű művet. (Remélem, lesz pár sornyi… ) A krakkói Requiem számomra az abban éneklő-muzsikáló generációktól és a karmestertől lett emlékezetes. A nemzetközi kórusfesztiválokat járva azt tapasztaltam, hogy a kórusokban éneklők átlagéletkora bizony nem a fiatal generációk felé húz, így volt ez most Krakkóban is. És érkezett a zenekar! Csupa ifjú emberrel! Zeneiskolások voltak, alighanem életükben először játszották ezt a Mozart művet. Csupa üde fiatal, a próbán néha még chateltek is a mobiljukon, sőt, volt, aki olvasott a tételek közti szünetekben. Láttam, ott álltam a hátuk mögött…
No, adva van tehát a felállás – hat kórus a világ más-más részéből, örökifjú énekesekkel, egy zenekar zeneiskolás növendékekből, négy szólista, ők is elég fiatalok, és egy karmester. A szereplők most látják – hallják egymást életükben először, de Mozart Requiemje most három estére összeköti őket. Első estén összpróba, második estén kóruspróba, harmadik este koncert. Ugye, rájöttetek, ki is a kulcsszereplő ebben a játékban? Igen, a karmester. Bizony, a Karmester, Thomasz Chmiel. Leírom a nevét is, mert kell. Megérdemli. Próbálom elmesélni, miért. Ha behunyom a szemem, még mindig látom, ahogy átjárja őt a zene. Úgy vezényelt, hogy közben muzsikált az egész lényével. Kotta nélkül vezényelt, végig mondta a szöveget, mindenre és mindenkire figyelt, de ami engem nagyon megfogott, az a testbeszéde volt. Amikor szinte könyörögtek a mozdulatai, amikor ökölbe szorított kézzel intett, amikor „very dolce” arckifejezéssel szuggerálta az énekeseket, amikor tágra nyitotta a szemét, amikor összefogta néhány taktussal a fúgák lendületét… Ugye, ezt hátulról sosem látja a közönség. Nem tudom elégszer megköszönni gondolatban, amit tőle láttam, az alt szólam első sorából. Általa sokkal közelebb kerülhettem a Requiemhez, sokkal, de sokkal közelebb. És köszönet a férfi szólamoknak, a gyönyörű hangú tenoroknak és basszusoknak, mert a hátam mögül felhangzó férfihangok emléke a mai napig libabőr élmény…Persze a szoprán is, az angyali magasságokkal… És az alto, az én szólamom…
Mit is szoktak mondani? Aki énekel, kétszeresen imádkozik? És aki Mozart Requiemet énekel? Úgy sejtem, érzem, az fejet hajt a Mindenség előtt...
A krakkói koncertet itt hallgathatod meg
