Szívlenyomatok

Az Azori-szigetekre készülődve azt hittem, a világ végére megyek. Aztán csak egyetlen nap kellett, hogy rádöbbenjek. Az élet itt kezdődik. Őserő, esszenciális őserő az, amit itt megérezhet az ember lánya. A tűz, a víz, a szél, a kövek, a színek, a fények, a hangok, a növények és a csend olyan elementáris erejű összhangzattana fogadott az Atlanti-óceán közepén, nagyjából 3600 km-re Budapesttől, az európai, az afrikai és az amerikai kontinens ölelésében, amit szeretnék még nagyon sokáig őrizni a szívem mélyén. Ott, ahol az életre szóló, meghatározó, gyönyörűséges pillanatokat őrzi az ember. Arra vágyom, hogy még évek múlva is úgy emlékezhessek, ahogy most emlékezem…



Ha lecsukom a szemem, először az Atlanti-óceán felett, a látóhatár vonalában felsorakozó felhőcsíkot látom. Mint egy gyöngysor, kedvesen keretezi a kék ezernyi árnyalatában tündöklő nagy vizet, amit a kilenc sziget szinte minden pontjáról jól látni. Aztán felhők úsznak be a képbe, gyors mozgású fehérek és lustán elterülő szürkék, majd függöny-szerűen érkezik az égi áldás, nem egyszer orkán erejű, fütyülő, süvítő széllel és akkora szivárvánnyal körítve, amit mi, szárazföldi népek itthon aligha láthatunk. Hallom a hullámok robaját, és emlékszem, ahogy a parti kövekhez csapódva több méter magasra is felcsapnak. Vigyázat! A hullámszínház fény- és hangjátéka gyorsan függést okoz, egyszerűen nem lehet betelni vele, sosincs vége, jön és megy, csapkod, sodor, fordul, robban és visszahúzódik.

Emlékeimben aztán úszom, benne az Atlanti-óceánban. Fekete sziklák övezte vadregényes fürdőhelyeken, ahová szinte úgy kell bemászni vagy behajózni. Valószínűtlenül, leírhatatlanul gyönyörű helyeken, nehezen megfogalmazható érzéssel a lelkemben. És az óceán szeret engem, ezt érzem, ahogy lassú tempókkal a ki tudja milyen mély vízben próbálom felfogni, hol is vagyok és mit is csinálok. Úszom az Atlanti-óceánban. És az óceán megtart, érzem az erejét és érzem, mennyire más ez az érzés, mint amit eddig a más tengerekben éreztem. Az Égei megölelt, a Fekete átmelegített, az Adria a tisztaságával nyűgözött le, a Holt-tenger pedig sós lebegéssel ajándékozott meg. Az Atlanti-óceán. Fekete lávakövek, beszédes formájú sziklák, fekete homokos partok, magas kilátókból, miradurókból csodált hullámtöréses partok. A mindent átszövő és meghatározó nagy kékség, fehér fodrokkal és hullámokkal tagolva. Ringat, kedvesen, de határozottan, ahogy kis kompokon és nagy katamaránon próbálunk közlekedni a szigetek között. És ha úgy gondolja, bizony egyetlen hajót sem enged kifutni. Ilyenkor teljesen átveszi a hatalmat, ez a nagyok – a víz és a szél – játéka, ember ilyenkor csendben és nyugton marad. Csak hallgat és vár. Kivár, amíg Őóceánsága újra fogadóképes lesz.

A kékek után a zöldeket, az azori zöldeket idézem meg emlékeimben. Nincs fotó, ami vissza tudná adni a fekete lávakövek között sütkérező szőlőtőkék, az újszülött pálmalevelek, a hegyoldalakban húzódó őserdők, a fatörzseket borító vastag moha, a kráterek, calderák peremét szegélyező buja zöldek árnyalatait. Retinába kell égetni, ez az egyetlen próbálkozás. Csinálhatunk több ezer fotót is akár, de az azori tájak zöldjét ott és akkor kell csodálni. Minden méteren, minden lépésnél, minden irányban és mindenféle fényben. Az élet színe. Nyugalmat áraszt és megmosolyogtat. Nagyra nyitja a szívedet, és megtölti a harmónia és a szépség érzésével. A koromfekete lávakövek tetején kikacsintó apró zöld növénykék pedig folyton eszedbe juttatják, hogy az élet bizony élni akar…

Kékek és zöldek. Külön is szépek, de együtt?! Eláll a szavad a zöld bokrokon virágzó kék hortenziák láttán, szemedet tágra nyitva haladsz az úttesten, melyet mindkét oldalon 2-3 méteres virágzó hortenzia sövény keretez. Mintha ünnepi virágdíszbe öltözött volna az utca, hogy téged kísérjen az oltárhoz… ilyesmi gondolataim támadtak, amikor kilométereken át haladtunk a gyerekfej nagyságú virágokkal szegélyezett úton. A földre szórt rózsaszirmok ehhez képest …

Sete Cidades. A Kék-tó és a Zöld-tó. Ha csak egyetlen érzést őrizhetnék meg a szívemben életem végéig, akkor az ez az élmény lenne. Séta fent a krátertavak peremén, órákon és kilométereken át, ahol az ösvényt őserdők szegélyezik. Kilátók, ahol szokatlanul csendesen szemlélődnek az emberek. Odabent sűrű csend és vadon. Őserdő. Érintetlen természet. Nem úszom meg könnyek, sőt zokogás nélkül. Mélyen érint a hely, amit a világ legerősebb energia pontjai közé sorolnak. Az Ollantaytambo ilyen Peruban, olvasom egy leírásban. Gyújtópont – jut eszembe egy szó, ami talán közelebb visz az érzéshez. Napfonat csakra, sugárzó életerő, tüzes energiák, élni akarás, tettvágy, Kos-Mérleg tengely. Mit is mondhatnék még?! Hogy itt a helyem? Hogy ez az én helyem? És ha arra gondolok, hogy a kék szemű királylány és a zöld szemű pásztorlegény szerelméről, a két tó történetéről évekkel ezelőtt olvasott legenda vitt el az Azori-szigetekre, akkor – ahogy életemben többször -, újra rájövök, hogy nincsenek véletlenek. Hogy a legtöbb turista ezekből a tavakból semmit nem lát a köd miatt? Hát én láttam bizony, kristálytiszta napfényben ragyogva mindkét tavat, a Lagoa verde zöldjét és a Lagoa azul kékjét. Végtelen hála és köszönet lakozik bennem ezért az élményért és ezekért az érzésekért. Mindig boldog vagyok, ha megérezhetek valamit abból a csodából, ami körülvesz minket ezen a bolygón.

Elcsendesedő lelkem, becsukott szemem következő emléke Furnas, a világ egyik termálforrásokban leggazdagabb része. Nézem a földből feltörő, közel 100 fokos termálvizet, a több méteres páraoszlopokat, a benne eltemetett ételt, a cozidót. Nyelvemen érzem az ízét, a föld melegétől megpuhult húsok és zöldségek zamatát.  És a furnasi csúcsélmény, a termálvizes fürdőzés az őserdőben, kövekből kirakott medencékben. Csukott szemmel, mosollyal az arcomon lebegek a 39 fokos vízben, és megállítom a pillanatot. Érzem, ahogy a medencébe folyamatosan beömlő víz végig simítja a testemet, ahogy a nap csókolja az arcomat, és ahogy elönt a boldog megelégedettség. Karom alatt melegít a kő, szabályosan fürdőzöm a boldogságban, a vízsugár kellemes csobogását hallgatva. Csúcsélmény, öt elemes csúcsélmény. Legyen részem benne még sokszor!

Szeretnék még sokáig emlékezni a Faial szigetén látott újszülött földnyelvre, amit a Capelinhos vulkán 1957-ben szült a bolygóra, San Jorge szigetén a végtelenbe nyúló hosszú sziget menti lélegzetelállító rálátásra, Pico vulkánra, akit láttam felhő sipkában, felhő sálban, meztelenül, sőt felhő köténykében, de sűrű felhők mögé bújva is. Jó lenne visszaidézni a Terra Nova park hatalmas famatuzsálemeit, a fekete-fehér házikókat, a piros vagy narancs színű ablakokat és ajtókat, a fekete lávakőből rakott teraszokat, a kék hortenzia sövények mögött legelő teheneket, a hajnalonta koncertező madarakat, a kagylók és halak ízét, a picoi fehérborok zamatát. Nagyot kacagni azon, amikor az őserdei túra során nyomomban futott a baromfiudvar népe, látni a vendéglős szemében az örömet, amikor a hely specialitását, a vörösborban elkészített octopust rendelem. Boldogan fogadnám el újra és újra a nehéz túraösvényen velem szemben érkező turisták készségesen segítő mozdulatát és mosollyal körített kedves köszöntését. Óh, de nagyon hallanám újra az egyik ház nyitott ajtajából kiszűrődő hangos énekszót és a kikötőben várakozó fiatal lányok kisgitárral kísért énekét, és bizony lelassítanám azt a helyi autóst, aki az egyik gyönyörű fasorban lehúzott ablakkal, zsigerig ható portugál zenét hozott magával. Énekelnék újra Kodály Esti dalt a sziporkázó csillagok alatt, és kávéscsészémmel a kezemben várnám a felkelő napot. Remélem, sokáig emlékezni fogok az afrikai fenyőkre, amelyek magányosan, nagyon-nagyon magasra nőve őrködnek a szigeteken. Olyan tökéletes formákat öltve, amit csak akkor hiszel el, ha saját szemeddel látod. És így van ez mindennel, amit az Azori-szigeteken láttam,hallottam, átéltem és tapasztaltam. Itt minden több, mint amit gondolsz róla. Sokszorosa. Élményben, érzésben is. Őserő. Azori őserő. Az Élet gyújtópontja. Már csak egyetlen költői kérdés motoszkál bennem... no, de innen hogyan tovább... Abban bízom, mire elfogy az a kis üvegcse azori esszencia illóolaj, amit magammal hoztam, addigra kitalálom...Addig pedig emlékezem, csak behunyom a szemem, elcsendesedem, és hagyom, hogy az emlékbe hozott érzések eltöltsenek. Köszönöm. Obrigada, Azores! Adeus, Azores! 

További fényképeimet itt találod

Akkor futotta el a könny a szememet először, amikor Székelyvarságon az asztali áldás mellé olyan szívbéli ölelést is kaptam kora reggel a vendéglátónktól, mintha ezer éve ismernénk egymást. A székelyderzsi unitárius templomba lépve azonnal, szinte meglepetésszerűen ereszkedett homály a tekintetemre az égi kék hangulat láttán, és bizony kellett kis idő, hogy kristálytisztán lássam, amit látnom kell.  A Madarasi-Hargita ködbe burkolózó kopjafái között nehezen szólaltak meg a Székely himnusz sorai bennem a torkomban összegyűlt könnyek miatt, majd a Csorgókő vízesés feletti tisztáson Wass Albert Angyalok tisztására leltem. Megálltam, és az arcomon végig gördülő könnycseppek kíséretében megelevenedtek bennem a jól ismert sorok: „Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket az ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.”

A hatalmas székely fenyveseken átintegető napfény és a méltóságteljes fenyőfák szavakkal aligha leírható szépsége naponta többször is túlcsordult bennem. A csíksomlyói kegytemplomban nagy bátran és a legnagyobb természetességgel elénekelt Ave Mariát sem úsztam meg sírás nélkül -  „ Jó volt, hogy elkísértél, sok baj elkerült, s néha teljesült álmom. Nézd, jöttem megköszönni boldog életem, hálaénekem szálljon.” -, sőt a csodás eredeti széki szobában töltött utolsó éjszaka is csendes pityergéssel telt. Könnyeket kaptam a varsági és széki házigazdáink szeretettől átitatott páros táncaitól, és mélyen megérintett a Gyimesek tetején, térdig érő virágtengerben éldegélő Erzsi néni szívszorító története.

De a könnyek mellé mindig érkezik a mosoly is, tudjátok, az a boldog, felszabadult, igazi mosoly. Hát így mosolyogtam én a körösfői templom tornyában az éppen a férfi harangot kongató harangozó mellett, és a vidáman szaladó patakokon átkelve a lovasszekér végében. Fülig ért a szám a medvelesen kucorogva, suttogós, viccmesélős csapat hangulatban a macira várva, aki persze meg is érkezett, amire képesek voltunk kicsit csendben maradva a kisablakokon át szemlélni az esti szürkületbe boruló erdei tisztást. Boldog mosollyal nyugtáztam nap mint nap, hogy a legragyogóbb napfény süt le ránk odafentről, mert az eső ilyenkor máshol jár, és kacagva tanultam a széki táncrend négyes és csárdás lépéseit a híres Pali Marci muzsikájára. Örültem a Hargita misztikus ködjének, és délidőben az erdők árnyának. Soha korábban át nem élt boldogságban úsztam a gyimesi dombok illatos vadvirágtengerében lépdelve sok-sok kilométeren át, és a hajnalból ott maradt nedves fűben elkortyolt kávé mellett is bőven jutott mosolyból a szépen gondozott varsági, gyimesközéploki és széki vendégházak udvarainak.

Gyakran lemaradtam az erdei és szurdoktúrák során, hogy egy-egy kiszemelt fának köszönjek, s ha alkalmam volt, hátamat a törzsnek vetve, behunyt szemmel a közeli patak rohanó csobogását hallgatva megállítottam az időt. Mosolyogva indítottam és zártam a napot jóféle szilvapálinkával, és végtelen kíváncsisággal hallgattam, hogy a jó pálinka tartja a sorát, hogy a túrós puliszkához ledarálják a sajtot és hogy a lábos aljára pirult ropogós részek a legfinomabbak. Szerettem a folyton körülöttem repkedő színes pillangókat és nagy boldogan álltam meg gyönyörködni a fenyőágak végén csillogó esőcseppek, a házak felett felragyogó szivárványhíd és a villanypóznán koncertező kismadarak láttán. Gyakran eszembe jutott a nemrég olvasott Karinthy sor is - „Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.” -, amivel nekem egy ideje már nincs dolgom, mert ismerem a pillanat gyönyörűségét, és adjon akár könnyet vagy mosolyt, hálatelt és sarkig kitárt szívvel fogadom.

Székelyföldön és a Mezőségben jártam. Könnyfakasztó, lélekig hatoló, különleges utazás volt. Egy olyan utazás, amilyenben korábban sehol nem volt részem. Nem is lehetett. Ilyen érzésekért, ilyen szívlenyomatokért, ilyen mélyről jövő könnyekért, ilyen könnyed mosolyokért Erdélybe kell menni. Erdélybe, ahol lélegzeted is eláll a természet szépségétől, legyen az sűrű, égbe nyúló fenyveserdő, vagy legyen az magukban álldogáló fenyők árnyéka a kerek domboldalon, vagy a gyorsan szaladó patak a völgyben. A gyimesi dombok virágtengerében gázolni maga a színpompás mennyország, a Csorgókő vízesés, a Gyilkos-tó, a Tordai hasadék és a Békás szoros fensége aligha felejthető. Lehetünk a völgyben, vagy lehetünk a hegyormon, az erdélyi tájak szépsége magával ragadó és szívszorító. Amíg a szem ellát, zöld, zöld és zöld, felette a kék ég, a fehér felhők játéka, a tehénkolompok ritmusa és a madarak éneke. Reggel harmatos fűben gázolsz, nappal karimás kalapban jársz, este bámulod a búcsúzó nap színezte felhőket.

Szóba elegyedsz az erdélyi magyarokkal, szájtátva hallgatod történetüket, figyeled a szavuk járását, és amikor olyan csodára lelsz, hogyan „fogott magának lelket” a széki Sándor, úgy érzed, hogy egyszerűen muszáj lesz még sokszor megmerítkezni ebben a forrásban. Megölelgetni a Sári néniket, meghallgatni a lovasszekeret hajtó kocsis kedves történetét az „ öt hónapot töltött” kisbabájáról és a 450 lelkes, 4 napig tartó lakodalomról,  faggatni a varsági vadászokat az székely erdők életéről, meglátogatni a gyimesi dombok tetején álló kalyibában élő Erzsi nénit egy kupica kömény likőrért és egy tányér túrós puliszkáért, sőt eltölteni egy éjszakát a gyimesi dombok tetején. Erdélyi népdalokat énekelni a naplementében és széki, gyimesi, varsági muzsikusokat hallgatni órákon át.  Csodálattal telve figyelni az erdélyiek keze munkáját, megérezni a beletett rengeteg jó energiát, legyen az varrottas, festett bútor, fazsindely, pálinka vagy töltött káposzta. Elszorult szívvel tekinteni az egykori nemesi kastélyokra, és lelki szemeink előtt látni Erdély hajdani kincseit, semmihez sem hasonlítható nagyságát Kolozsváron, Marosvécsen, Bánffyhunyadon.
Csak 7 napot töltöttem Erdélyben, hetet, mint a mesében, és mára már tudom, hogy Erdély sokkal több, mint egy kirándulás. Igazi lélekutazás, átitatva könnyekkel és mosolyokkal, mértékkel és értékkel. Úgy vonz, mint a mágnes, és úgy beborít, mint egy ölelés. Egy olyan erős, megtartó és végtelen szeretettel teli ölelés, amiből nincs többé szabadulás. Több és több kell… Székelyföld, Mezőség, Gyimesek,  szeretlek bennetek!

Székelyföldi fotóimat itt láthatjátok 

Szeretem, amikor utazásaim alatt megszólít a táj, ahol járok. Figyelem az érzéseimet, meghallom rezdüléseimet, és általában az utazás közepén leheletfinoman elindul bennem egy gondolati szál, amely szépen, komótosan színes, élményekben és érzésekben gazdag szívlenyomattá fejlődik.  Nos, Erdély, ahová most jutottam el végre-végre úgy igazán, nem finomkodott velem. Semmi komótosság, semmi kivárás, semmi leheletfinomság nem volt a mi múlt heti találkozásunkban. Azonnali érzés cunamit kaptam, megfelelő méretű gombócokkal a torkomban, könnyekkel a szememben és fülig érő mosollyal az arcomon, és ha tehetném, még mindig ott bóklásznék a méltóságteljesen pipázó fenyőerdőben és menetelnék népzenére a Gyalui-havasokban, ott állnék földbe gyökerezett lábakkal és ösztönösen imádságot mormolva a Székelykő tetején, ott figyelném tágra nyitott szemekkel a múzeumban a beszédes magyar motívumokat, újra és újra repetáznék a torockói töltött káposztából, csorbából és hamuzsákból.

Aki ismer, tudja már, hogy korán kelő pacsirtaként kora reggel sétára indulok. Nem történt ez másként Torockón sem. Elindultam, hogy magamba szívjam az ébredő táj és az ébredő falu hangulatát. A kakaskukorékolás, a madárcsicsergés, a tehén kolompok, a vízcsobogás és a tavaszi virágillat mellé a nyugalom, az otthon vagyok a nagymamánál érzést kaptam, és egy kósza gondolatot. Itt nincs semmi felesleges. Valahogy mindennek értelme és mértéke van. Már nem kontyosak a festett székek, hogy beszédesen mutassák, hogysmint van egymással a ház ura és úrnője, már nem maradnak pártában a lányok, sőt varrottas kendőjükkel sem mutatják, hogy várnak-e még valakire, aki beköti a fejüket, és a kolbász sem készül egy füst alatt az étellel a gyönyörű tűzhelyen. De valami itt maradt a levegőben, nagyon is érezhetően, a Székelykő lábánál. Valami, amit rögtön az első reggeli sétámon ösztönösen megéreztem, és ami Ági néni múzeumi vezetése alatt mondhatni hivatalosan is megerősítést nyert, majdnem szó szerint ő is ezt emlegette, hogy itt bizony a régiségben nem volt semmi felesleges. Csak néztem a sok-sok magyar népművészeti motívumot, hímzést, festést, szakrális jelképet, tulipános életfát, nap-hold ábrázolást és bizony nyeltem a könnyeimet. Oly keveset tudok még erről az ősi magyar világról, „Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség”-ről, oly sok tanulni-olvasni-látni-hallani-tapasztalni valóm van még… 

A Székelykő. Már látni is csoda, misztikus reggeli ködben, verőfényes napsütésben, a lemenő nap aranysárga fényében. Látni minden oldalról, sőt látni mindent odafentről. Nem adja könnyen magát, sem gyalog, sem terepjárón, de az élmény és az érzés a Székelykő tetején magáért beszél. Magyar színekre festett kövek, oszlopok, virág- és kőtenger, a zöldek ezer árnyalata, Erdély madártávlatból. Vendéglátó házigazdánk tavaly tízszer is járt odafent. Amikor a reggelinél ezt említette, nem értettem, majd ott fent a nyeregben állva, szemernyi csodálkozás sem maradt bennem. Azt éreztem, hogy odafent majd biztos Himnuszt énekelek, de arra, hogy a nyeregben állva, elcsendesülve, egyszer csak elindulnak bennem a Miatyánk és az Üdvözlégy sorai, nem számítottam. Valahonnan nagyon nagyon mélyről érkeztek, úgy, mint még sohasem.  Álltam én már itt meg ott a világban magas hegyeken, de imádságot a könnyeim mellé csak a Székelykő lelkétől kaptam. „Szeretem ezt a helyet” – Levente túravezetőnk mondatához immár én is csatlakozom, teljes szívemmel, és azt is tudom, hogy nem utoljára álltam odafent a Székelykő tetején.

4 nap, 4 túra Torockó környékén. Életemben először túrabottal, eleinte ügyetlenkedve, később már rá-ráérezve a ritmusára. Túra hegynek fel és hegynek le, végtelen mezőkön, rohanó patakon át. Sárosan és izzadva, ködben és verőfényben. Néha 2 km, néha 20 km. A Tordai hasadék, az Ordaskő, a Székelykő és a Bélavára. Levente túravezetővel, aki menet közben Adyt és Csokonait szaval és népdalt énekel, viccet mesél, barátokká nemesült kedves túratársakkal, akik nevetnek, poénkodnak, sztoriznak és bátorítanak. A természet fenséges kulisszáihoz pedig nem ér fel egyetlen fotó, egyetlen szó sem. Látni kell az erdélyi tavasz harsogó zöldjét, a fenyőhatáron túl álló hatalmas, mélyzöld erdőfoltokat, a reggeli párát pipáló fatörzseket, a fűben ragadt pókhálókon csillogó harmatcseppeket, a lankás domboldalon maradt tavalyi szénaboglyákat, a felénk induló harcias kocákat, a lassan lépdelő lovakat, a köveken napozó zöld gyíkokat és az ösvényen éppen átkelő megtermett csigákat. Az érintetlen természet tökéletessége szinte minden órában megérintett, néha bizony nehezen váltam meg a fenyvesek látványától, a hegytetők tágasságától, az ösvény mentén felfedezett jókora famatuzsálemek gyönyörűségétől. Egy szó, mint száz, szívembe zártam Erdély parányi kis részét, amin az elmúlt napokban jártam. Velem marad a Székelykő csodája és hídjai ember és ember között, ember és természet, múlt és jelen között, határon innen és határon túl között. Azt mondják, egy élet is kevés, hogy Erdély minden szépségét felfedezhessük. Hát én elindultam… Viszontlátásra Székelyföldön!

Torockói tavasz fotóalbumomat itt találod

Kórusülés, első sor, szerdán este a Zeneakadémián.  Véletlenül hozta így a sors, no és a még szabad jegyek, de a hála, amit ezért a véletlenért érzek, az égig ér. Kobajasi Kenicsiro és a Zeneakadémia Szimfónikus Zenekara koncertjére érkeztem. Abban egyetlen másodpercig sem kételkedtem, hogy a koncert zseniális lesz, hiszen adott volt a helyszín, a karmester, Beethoven és Csajkovszkij. Nem bántam a kórusülést, gondoltam, majd csak kibírom azokon a kemény székeken is, itt még sose ültem, úgyis a zene a lényeg. Igen, a zene volt a lényeg, de a kórusülés dimenziójából minden annyira más volt. Nagyon közeli, nagyon felemelő, nagyon látványos és nagyon erőteljes.
Szinte benne a zenekarban más a hangzás, lábad előtt a rezek és kéznyújtásnyira a dobok, látod a fiatal muzsikusok fegyelmezettségét, ajkakat összeszorítós koncentrálását, egymásra sandítását. Nagyon szépnek látod őket és nagyon tehetségesnek. Srácok csokornyakkendőben és lányok frizurával. Fonott, bodorított és vasalt frizurákkal, teljes rálátással. Tetszik, ahogy mozognak a ritmus ütemére, figyeled, amikor óvatosan megsimítják a hangszerüket, látod, amikor sietve lapoznak és megáll rajtuk a tekinteted, amikor észleled, hogy a belépésre várnak. Ilyenkor képtelen vagy behunyt szemmel élvezni a muzsikát, mint máskor itt a Zeneakadémián, egyszerűen muszáj nézni, figyelni mindenkire, mert közvetlenül alattad-előtted történik a zene. Történnek a hangok, a mozdulatok és ott látod magad előtt a Karmestert, mégpedig szemből! Kobajasi testbeszéde – a gyakran és hosszasan becsukott szemek, az áradó tetszésnyilvánítások, apró köszönetek a fiatalok felé, a szinte Tai chi-szerű mozdulatok, az ősemberi morgás, a fülig érő mosoly, a szemmel látható szenvedélyes átélés – olyan hatalmas pluszt adott az amúgy is lehengerlő szimfóniáknak (Beethoven 5. Sors szimfóniája és Csajkovszkij 4. szimfóniája volt műsoron), hogy a klasszikus „átadom magam a zenének” ez esetben nem működött.
Átadtam magam, de valami nagyon másnak. Először csak pókhálószerű finomsággal jelzett a lelkem, majd nagy határozottan, ellentmondást nem tűrően időutazásra vitt, és újra ott voltam, a kórusban. Ott álltam Salzburgban, és ott álltam Krakkóban, sőt ott álltam a Mátyás templomban. Előttem a zenekar, mögöttem a szívmelengető basszusok, mellettem az angyali szopránok, körülöttem az ismerős altok, kottám szélét érintik a rezek, szemben velem a karmester, sőt karmesterek. Emlékszem rájuk, nagyon is. Mozart misék, a legendás Zrínyi és Gyula karnagy. Nincs mozdulat, nincs tekintet, nincs gesztus, amire ne emlékeznék. Még az az ismerős bizsergető, fényességes és soha nem felejthető érzés is megcirógatott, ami a kezdés előtti pillanatokban önti el az ember lányát szemben a közönséggel, kézben a kottával, szemben a karnaggyal. Ó, Istenem, mennyire nem készültem fel erre, hogy az előttem kacsintgató hófehér kottalapok ilyen intenzíven megszólítanak és az amúgy is lebilincselő, frenetikus és nemcsak hallható, de látható dinamikával komponált koncert élményt Kobajasival és a Zeneakadémia fiatal zenészeivel még ilyen szívbe markoló felhangokkal is megtűzdelik. Ha belegondolok, hogy csak egy kórusülésen, a véletlenen múlt. Vagy nincsenek is véletlenek?! 

Szeretem, amikor történik velem az Élet. Amikor sodor, megérint, meglep, megmosolyogtat és kicsalja könnyeimet, no de arra a dinamizmusra és változatosságra, amit az egyhetes jordániai körutazás alkalmával kaptam, még tapasztalt utazóként sem voltam felkészülve. Hogy Tavaszi szelet énekelek boldogságtól elszorult szívvel Petra romváros királyi templomában, és mélyen megérintve alig hiszek a fülemnek, amikor az egyiptomi származású idegenvezető Kodály Zoltánt és a magyar kultúrát méltatja? Amikor hajnalban még a sivatagban vacogva várom a napfelkeltét az otthon maradt kesztyűmet emlegetve, de délután már fürdőruhában ringatózom a Vörös-tenger habjain? Amikor tágra nyitott szemmel fedezem fel mindenhol a nagy kövek között a bátor, élni akaró fákat és azt látom a dzsipről, hogy virágszőnyeget terít elém a vörös homokos sivatag? Omlós báránysültet eszem, ami beduin módra elkészítve egyenesen a homok alól került a tányéromra?  Homokviharban utazom az autópályán? Lélegzetvisszafojtva bámulom a Nebo-hegyi templomban a több mint 1400 éves mozaik padlón megjelenő életfa motívumokat? Hetedmagammal kacagva tevegelek egy kis karavánban a sivatag közepén? 15 cm-es vízben lebegek szó szerint a Holt-tengerben, miután tetőtől talpig lemostam magamról a rám száradt fekete iszapot?

Életem legdinamikusabb utazása után egy héttel még mindig fülig ér a szám, mert jóval többet kaptam, mint amit vártam. Persze, tudtam, hogy Petra, a rózsaszínű romváros, a Világ Hét Új Csodájának egyike káprázatos lesz, hiszen láttam róla fotókat, olvastam infókat. Tudtam, hogy iszapolni fogok a Holt-tengernél, és azt is megtudtam az utazási iroda programjából, hogy lesz egy éjszaka a sivatagban, sátorban. Igen, ezeket tudtam, és éppen a körút változatossága miatt mondtam igent. No, de az egymást követő események, helyszínek, érzések, hőfokok, magasságok és mélységek szó szerint beszippantottak. A legőszintébben mondom, hogy minden percet maximálisan élveztem és kihasználtam - figyeltem, kóstoltam, hallgattam, érintettem, bámultam és magamba szívtam.  Meglepődve tapasztaltam, hogy sok minden hasonlított valamire, ahol már jártam. Jerash római kori városában a romok között virágzó sárga repce Szicíliát, Segesta templomát juttatta eszembe, Amman és a Holt-tenger közti úton a hatalmas olajfa ligetek Toszkánára emlékeztettek. A Vörös-tengerben ringatózó jachton felszolgált grill ebéd egy ciprusi emléket idézett, míg az idegenvezetőnk mosolya egy kedves barátot juttatott eszembe.  A fenyőfán együtt látott toboz fejlődés a ciprusi narancsfát idézte, ahol tavaly ilyenkor egy fán észleltem az illatos narancsvirágot a lédús érett gyümölccsel. Vadonatúj tapasztalás volt ez, de örömmel töltött el, hogy lám csak, mennyi élményt szedtem össze az elmúlt évek utazásai alatt…

Amman

A kiindulópont, ami nem lett kedvencem az égig érő toronyházak hideg eleganciája és az egészen másféle óvárosi kép láttán. De örültem, amikor az utcán sétálva fiatal lányok kedvesen Welcome in Jordan!-nal köszöntöttek, Zs-vel ejtve országuk nevét, és szívesen visszajeleztem a busz ablakából a nekünk szivecskéket mutató és mosolyogva integető gyerekhadaknak. És hát, ahogy ez már nálam lenni szokott, a pálmákat és a járdák közepébe ültetett virágokat figyeltem.

 Jerash

Meglepett a római és bizánci kori romváros mérete és jó állapota. Többszáz monumentális oszlop között sétálni, a kövek között nyíló virágokban gyönyörködni, ez ment nekem, nagyon szerettem, még akkor is, amikor pedig süvített a szél és néha esett az eső. Olyan időtlen élmény volt, benne járni a római időkben a macskaköveken, kitekintéssel a modern 21. századi nagyvárosra. Persze nem voltak turista tömegek, az a kevés, aki korán reggel itt kezdte a napot, úgy eloszlott a nagyvárosnyi területen, mintha ott sem lett volna. Itt ért első jordán bazár élményem a frissen facsart gránátalma lével, és azzal a nagyon színes világgal, amit egy arab bazár jelent.

 Nebo-hegy

Nemcsak a panoráma miatt lett egyik kedvencem ezen az úton. A II. János Pál pápa látogatása alkalmából emelt emlékművön a könyvre vésett SILVESTER felirat azonnal hazaröpített gondolatban Sylvester János Sárváron nyomtatott magyar nyelvű Újtestamentumához, majd a hegytetőn álló bazilika csendes félhomályában földbe gyökerezett lábakkal észleltem a padlón feltárt, több mint 1400 éves mozaikokat, telis tele szimbólumokkal, gyönyörű életfákkal. Torkomban dobogott a szívem, és csak nyeltem a könnyeimet, olyan valószínűtlenül szépséges volt a látvány és az érzés.

 Petra

Mit is mondjak erről a csodáról? Elhittem, hogy rózsaszín, mert a felhős időben csak 1-1 ajándék pillanatra sütött ki a nap. Megszólalni nem bírtam a Siq szurdokban sétálva, jobbra,  balra, felfelé tekingetve bizonygattam magamnak, hogy  bizony én és itt.. Próbáltam befogadni a látványt, de minden olyan elképzelhetetlenül látványos, különleges és emberin túli volt, hogy egy idő után a kövek között növekedő fákra koncentráltam, melyek csodák csodája, éltek, bimbóztak, újszülött levélkéket indítottak életútjukra. Tapasztalt idegenvezetőnk időről időre felhívta figyelmünket a kőbe vésett temetkezési helyekre, beszédes formákra, majd lassan kitárult a Kincstár a szurdok végén, a világ talán egyik legtöbbet fotózott épületmaradványa. Káprázatos, ahogy megmaradt, amit sejtet abból, ami volt valaha. Persze itt már tömegek fotózkodnak, tevék és szamarak várják utasaikat, gyerekek árulják képeslapjaikat. A fenségesség megtapasztalására bizony tovább kell menni Petrában, hegyet mászni, köveken lépdelni, felfelé és távolba nézni, akár több napon át. Pár óra alatt csupán 10-12 km-t lehet megtenni, és ez csak amolyan kóstoló élmény. Muszáj közben nagyon figyelni, koncentrálni, meg-megállni, belátni, rálátni, kitalálni, belegondolni, elképzelni…

 Vörös-tenger

Reggel a hűvös, fagypont körüli sivatag, délután napfürdő az aqabai öbölben, a senki földjén, vagyis 3 ország között. Az úszást és a snorkelezést ugyan nem vállaltam be, de a tenger kékjében, a víz alatti korallszigetek halvány, sejtelmes foltjaiban, a nagy óceánjárók és a kis ladikok színes kavalkádjában órákig gyönyörködtem. Szeretek hajókázni, tengeren, tavon, folyón, bárhol, így a Vörös-tenger is élmény volt a javából, a part menti hegyekkel és pálmafákkal. A hajókirándulás után megismerkedtem az aqabai bazársorral, a sok-sok rámenős, magyarul is pár szót ismételgető arabbal, a zöldségpiac szélével, mert onnan még kedves utastársam kíséretében is jobb volt azonnal visszafordulni.

Wadi Rum

A jordán sivatag. Számomra ez volt az út abszolút csúcspontja. Nem a fűthető, forró vizes zuhannyal ellátott sátorral gondolok, hanem a nagybetűs, vörös homokos sivatagra, amelyből egymás hegyén hátán nőnek ki a hegyek. Sivatag, ami virágzik, ahol elképesztően zöldek a fűcsomók, ahol a sziklákon primitív rajzocskák maradtak fent. Ahol különös madárhangokat visz a szél, és ahol közel egy órát vártunk a napfelkeltére. Ott állni a semmi közepén, arra várva, hogy felragyogjon a Fény a sűrű felhők között, még most is megborzongat, naná, hogy a szó legjobb értelmében. Aztán dzsipre szállva kanyarogni a hatalmas hegyek és sziklák között, tevére pattanva két kilométer hosszan, no, erre egyáltalán nem számítottam. Olyan fokú szabadság és tágasság élményben volt részem ezen a különleges, féltve őrzött természetvédelmi területen, hogy itt bizony akár több éjszakát is eltöltenék, naná, hogy a másik sátortáborban kifigyelt panoráma ablakos, fehér függönyös beduin sátrak egyikében. Ja, és a vacsi, a homokból kiásott báránysült után még táncra is perdültem a sivatagban… Nem lehetett kihagyni a bulit, körtáncoltunk a beduinokkal, hát kész voltam és vagyok is, ha rágondolok.

Holt-tenger

Az út vége, a világ másik természeti csodájánál. Naturális strand, ahová kisbusz visz. Tenger, ami sokkal lejjebb van, mint a horizontja. Fura látvány. Épített iszapfürdő, hatalmas tükrökkel, hogy meglásd, hova nem kentél még a fekete iszapból. Látni a visszavonult tenger helyét, sajnos a szemetét is, de a homokba rajzolódott minták, a fények játéka, a kismadár érkezése, a tócsákban visszatükröződő fekete emberek látványa azonnal fotótémákat generálnak, amíg szárad rajtam is a természet egyik gyógyító csodája. Naná, hogy kétszer is vettem fekete iszapfürdőt, és naná, hogy lebegtem. A legsekélyebb vízben is akár. A Holt-tenger olyan sós, amit el sem tudtok képzelni egy normál tengeri fürdő után. És látni bizony azt a bizonyos párát a tó fölött, különösen reggel, napfelkelte tájékán, és látni, hogy csíkokban érkezik a víz a tengerbe a homokos parton át, és azt is látni, hogy az építkezés ezen a jordán részen is megindult. 70 hatalmas pálmafát számoltam meg a sétányon, köztük sétálva lefelé, a tenger felé, igazán elegántos élmény volt.

Végül jöjjön egy kis kulináris beszámoló is. Bár szállodákban étkeztünk, de a büféasztalokon ott sorakoztak a jordán nemzeti ételek, amelyeket először óvatosan, aztán egyre bátrabban kóstolgattam. Kedvenceim lettek a sok-sok petrezselyemmel készített ételek, a petrezselymes raguban kínált bárány, a klasszikus petrezselyemsaláta, a tabbouleh, de nagyon bírtam a lencselevesüket is, és meg kell mondjam, a rizst mindig és mindenhol elképesztően finomra készítették. Kóstoltam a joghurtos báránygombócot, a jellegzetes krémsajtokat, a sütik közül pedig a datolyás lett a kedvencem. A nekem készített szivecskés lepénykenyérke és a beduin sátorban előttem, nekem sütött reggeli tojás pedig pirossal írta be magát jordán emlékeimbe, ez utóbbiból bizony repetáztam is. 

Jordánia. 1000 méterrel a tengerszint felett, és 400 méterrel a tengerszint alatt. Fagypont közeli hidegben, és 30 fokos kánikulában. Tengeren, sivatagban, tevén, dzsipen, hegyek közt, luxusszállodában és sátorban, a nabateusok, a görögök, a rómaiak, a bizánciak és a modern civilizáció korában. Életem első Európán túli útján ebből mind ízelítőt kaptam. Köszönöm.

Fotók még itt:

Jerash

Petra romváros

Wadi Rum sivatag

Holt-tenger 

Vörös-tenger 

Amikor az Újév első napján, a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertjének a végére immár sokadszor erednek el a könnyeim a délelőtt folyamán, a szokatlan jelenség megállásra késztet. Nem, nem a könnyeim szokatlanok, túlcsordulásaimat már ismerem, szeretem és vágyom is, hanem az érzés különleges, amit 2018-2019 küszöbén élek. Hogy itthon vagyok? Hazaérkeztem? Hogy akkorára nyíló kaput érzek magam előtt, mint még soha? Hogy semmit nem bánok, hogy úgy alakult, ahogy? Hogy végtelen lelkesedéssel és kíváncsisággal várom az új év minden napját? Micsoda érzések… Talán mint egy színekre bontható, de mégis egyben gyönyörű szivárvány, ez dalol most bennem csodás összhangzattanban. Hála, ami az égig ér. Derű, ami táncolni hív. Szabadság, ami mosolyt fakaszt. Biztonság, ami magabiztossá tesz. Remény, hogy bármi sikerülhet. Muzsika, ami éltet. Tudásszomj, hiszen olyan keveset tudok még. Elégedettség, hiszen tudom, milyen jó dolgom van. Köszönet, mindenért, amit kaptam, éltem, tettem és gondoltam az elmúlt évben, sőt években. Hányszor, de hányszor kezdtem újra dolgokat, és hányszor, de hányszor intettem türelemre magam. Miközben nem telt el nap, hogy valami szépet, fényességeset, örömtelit ne gondoltam, tettem vagy terveztem volna. És az eredmény? 2018 emlékezetes pillanatai. Új emberi, baráti kapcsolatok és a féltve őrzött régiek, fenséges tájak a jól választottam érzéssel,  a Duna Delta, a Cédrusok Völgye Cipruson, az Atlanti Óceán végtelensége Írországban, markáns szívdobbanásokat hozó faóriások, szinte mindenhol, ahol jártam, napfelkelték az Adrián, advent és első hó Déván, Balaton, többször is, a soproni Ciklámen tanösvény megunhatatlan ösvényei, a szívemnek kedves körtánc szakrális ereje, gyakori látogatásaim a sárvári arborétum nagy platánjainál, aranyfényű Toscana a legendás Zrínyivel, egy újabb Mozart Requiem éneklés a Mátyás-templomban, emlékezetes hangversenyek a Zeneakadémián, a frissen felfedezett csikung ígéretes távlatai, vagy legújabb mániám, az erdőfürdő csodái, és az évekig tartó albérletek után az otthon melege, újra, végre. Hogy hogyan tovább? Csakis így! Tollat, akarom mondani egeret ragadva, ha kikívánkozik valami, teljes odaadással munkálkodva a rám bízott feladatokban, sétára indulva, ha felfrissülnék, dalra fakadva, ha jólesik, „sehallselát” állapotban könyvet olvasva, ha az beszippant, sütit sütve, ha van kinek, telefont ragadva, ha hiányzik egy kedves jóbarát, „jelentkezem” gombra kattintva, ha megszólít a messzeség, hedonista turista módon lecövekelve egy tengerparton vagy hegyormon, és nem baj, ha a többi messze jár, csendben maradva, amikor az kell, mosolyra nyílva, mindig, amikor lehet. Ahogy most is. Fülig ér a szám, gyöngyözik a pezsgőm, csillog a szemem és boldog vagyok. Jöjjön, aminek jönnie kell. Hálás vagyok Neked, 2018, és légy szeretettel üdvözölve, 2019!

Betemetett a nagy hó, erdőt, mezőt, rétet… – dúdoltam magamban és időnként félhangosan, ahogy Déva magos vára alatt, még a hajnal sötétjében kisurrantam magányos reggeli sétáimra az elmúlt hétvégén. Szakadt a hó nagy csomókban, a behavazott utcákon egyetlen lélek sem járt, csak a hó ropogását hallgattam lépteim nyomán. Óh, az a ropogás, milyen csoda hang! Olyan nyikorgós, roppanós, végtelenül tiszta élmény! Ha valaki látott volna engem ezen a két reggelen, a szűz havas járdarészeket keresve, gyerekdalt dúdolva, behavazott fákat csodálva, fülig érő szájjal mosolyogva, lehet kedvet kapott volna ehhez a csodálatos napindító élményhez. Bizony, az ilyen adventi sétákban valami rendkívüli csoda rejlik. Gyermeki boldogság, szívet dobogtató hála, égig érő öröm. A hétköznapok sehol, gond egy szál sem, advent van, lassulós, meghitt, fényességes.

Az elmúlt évek adventi utazásai után már nagyon tudom, hogy ilyenkor érdemes útra kelni, mert ez egy másféle lelkiállapot. Barcelona és Milánó után Erdélyt választottam idén, a Kárpát Klub jótékonysági kirándulását Dévára. Már az utazást megelőzően rajtakaptam magam jópárszor, hogy advent hangulata bizony fészket rakott a szívemben. Persze, még sok a munka, sok a feladat, sok a tennivaló, de egyre gyakrabban öntött el az a bizonyos, végtelenül jó és meleg hála érzés, amit ilyenkor érez az ember lánya. Déva, Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba. Nem ragozom, hiszen tudjuk, halljuk, segítjük sokan ezt az emberfeletti, istenközeli tevékenységet. De ott lakni az alapítvány vendégházában, étkezni a gyerekekkel közös ebédlőben, hallgatni Cecília asszonyt, látni az itt nevelkedő aprókat és tiniket, az életre szóló érzés. Igaz, Csaba testvérrel személyesen mégsem találkoztunk, de jelen van ő ebben a térben, nagyon is. Ott van a hatalmas udvari adventi koszorú körül, ott van az ezüst és kék feldíszített karácsonyfák mellett, ott van a falra festett gondolatokban, és ott van a faliújságra tűzött ezernyi piros vagy hímzett szeretetszívben. Ott van a hatalmas gitárral a hátán mászkáló kamaszban, aki olyan lelkesen meséli el a musical sztoriját, amiben hamarosan fellép, hogy szinte fáj, hogy nem hallhatom, ott van az autószerelőnek készülő, de minket felszolgálóként körbezsongó majdnem felnőtt fiúban, ott van a ránk főző fiatal párban, akik csillogó szemmel fürdenek a finom tárkonyos bablevesért tőlünk kapott hangos tapsban, és ott van az ebédlő ajtón be-bekukucskáló fürtös kis angyalkában, akinek a nevelőnő hol egy darabka finom sült kolbászt, hol egy szaloncukrot ad lopva. Tudjátok, olyan cinkos örömmel. És igen, Levente jótékonysági kirándulás ötlete nyomán mi is adunk, ahogy mondtuk, egy „sarokkőre” való anyagi segítséget az alapítványnak.

Köszönet az ötletért, és hála az adventi kirándulás minden ajándékáért, amelyek már ott sorakoznak az én képzeletbeli karácsonyfámon. Hála a megélt pillanatokért, az olyanokért, amikor Vajdahunyad várában, a lovagteremben egyedül maradva, a sarokban pengető gitáros húrjai nyomán felcsendülő szép dallamba belesimulva, a lecsukott szemem mögött csordulásig telt a szívem, vagy amikor Mária Radnán, a lelkesen és ízesen mesélő idegenvezető a „muzsikus iskolát” elvégző orgonistáról mesélt. A zene szó helyett folyton muzsikát mondott, amit én amúgy is nagyon szeretek, majd megkoronázás helyett „felkoronázásról” beszélt, ami valljuk csak be, elég beszédes. Nagyszeben, karácsonyi vásár. Fények mindenütt. És nemcsak az izzókban és füzérekben, de a lenyugvó napban, a még pár perce sötétkék égben, a felhők sápadtsárgás fényében és az épületek zöldes-lilás fényjátékában.  

Hó és fák. Erdőtündérségem boldogan szemlélte a havas fák elképesztő szépségét, olyan határozott fókusszal, ami gyakran az épített emlékeket is elvakította, de tudom, hogy ez nálam már csak így van. Fák nálam abszolút a fókuszban vannak, bárhol is járok, legyen az London akár. Mert lenyűgöznek, vonzanak és tisztelet parancsolnak. És akkor eszembe jut Csaba testvér mondata az alapítványról: „…olyan, mint egy nagy fa: meg lehet rajta pihenni, fészket is lehet rakni egyik-másik ágán, de tovább is lehet repülni”. Az Élet csodája, ami jelen van, mindig és mindenhol. A kérdés csak az, hogy rátalálsz-e...
A hatalmas és gyönyörű Vajdahunyad vára előtt alig tudtam levenni a szemem a hatalmas, terebélyes Magányosról, de az országút mellett sorakozó behavazott fák látványával sem tudtam betelni az órákig tartó buszozás közben. Vagy a hazafelé útba ejtett Veres bástya parkjában Marosillyén, ahol már térdig ért a hófehér lepel. Mesebeli a táj, különösen szépek a fenyőágakon megmaradó hókupacok, a háztetőket befedő fehér hócsíkok. Még a villanyvezetéken is ott lapulnak, és pár óra múlva főhajtásra kényszerítik a fenyők tetejét. Minden méteren csoda, kikerekedett szemekkel ámulok és bámulok. Élvezem, hagyom, hogy elvarázsoljon az a valami, ami leesik odafentről ilyenkor. Makulátlan tisztaság, fényesség, nyugalom és béke. Adventben, hóban, Erdélyben jártam.

Emlékszem, amikor gyerekkoromban álltam a temetőben a Nagypapa sírjánál, el sem tudtam képzelni, ki lehet a Fekete János és felesége Boros Julianna, akik olyan régi, 1800-as évekbeli évszámokkal nyugszanak ugyanott. Talán megkérdeztem, talán választ is kaptam, de alapvetően megelégedtem annyival, hogy ők nagyon-nagyon régi rokonok.
A Mészáros-családfa számomra a Nagypapával végződött, a „Papával”, ahogy szüleim és a rokonok emlegették. Különleges személyisége, kerekesszéke, mankója, szipkája és jellegzetes csibészes mosolya a mai napig él emlékeimben. Ha a Nagypapára gondolok, azonnal az jut eszembe, amikor 2 forintért főzhettük neki a kávét vasárnaponként, és felvillannak az amerikai rokonok, a sapkagyáros Fekete Jóska bácsi és az ő látogatásaik.
Úgy képzelem, hogy a „Papa” nagyon életrevaló, erős, ügyes és határozott emberke lehetett, testi fogyatékosságai ellenére. Amikor kicsit nagyobb lettem, megtudtam, hogy vendéglő volt hajdan a szülői ház, és hogy a Nagypapa rum- és likőrgyáros volt Sárváron. Mindjárt megértettem, honnan is, miért is kerül házilag készített csokilikőr és zölddió likőr az asztalra. És azt is tudatosítottam, hogy a zöld monogramos étkészlet, amiből máig eszünk, az bizony a hajdani Mészáros vendéglő öröksége. És ezzel a tudással mostanáig szépen meg is voltam.

Ám de egyszer csak, néhány hónappal ezelőtt – milyen érdekes, hogy éppen akkoriban költöztem haza Sárvárra-, megtalált engem Burka Zoli, a lelkes sárvári helytörténeti kutató egy útszéli kereszttel, amiről eddig soha semmit nem hallottam. Számomra meglepetés volt a hír, az infó és a kereszten elhelyezett tábla, mely szerint 115 évvel ezelőtt az én üknagyszüleim állíttatták Sárvár határában ezt az útszéli keresztet, amelyet most önkéntes adományok segítségével rendbe hoznak, felújítanak és újra felszentelnek.

Juliána üknagymama megtalált engem. Megtalált és megszólított. Már a levéltárból előkerült gyönyörűséges Alapítványi levél is nagyon megérintett 1903-ból, hát még a tények, a sorsok, amelyek 115 év alatt a 6 generációt érintették. Szinte felfoghatatlan, hogyan élhet túl egy kőkereszt több mint száz évet, két világháborút, gazdasági válságot, árvizeket, rendszerváltásokat, hogy tovább ne is folytassam… De jól tudjuk, hogy a kereszt jelkép. Jel, ami oltalmaz, erőt ad, tiszteletre hív és szeretetre, jó szándékra buzdít. Egy útszéli kereszt saját indíttatásból, egyéni buzgóságból, erős hitből és a legtisztább szándékból állított jel. A család, amely útszéli keresztet állíttatott a múltban, főként a századforduló környékén, igazodást teremtett saját maga és az ott élők számára. Teret és időt teremtett. Teret, hogy mindig tudjuk, hol vagyunk és merre tartunk. Időt a fent és lent körforgásával, a feltámadás és újjászületés hitével.

Juliána üknagymama megszólított engem. Felébresztette bennem a kíváncsiságot az ősök iránt, a családi folytonosság iránt. Ahogy kiderült, hogy bizony a keresztállító Fekete János-Boros Julianna házaspár családfájának 6. generációjához tartozom, természetesen azonnal siettem a padlásra, hogy kutassak, hogy összeálljon a kép. De ez persze nem ilyen egyszerű, és nem megy ilyen gyorsan. 115 év az 115 év. Üknagymamáékról már nem találtam fotót, de találtam a dédnagymamáékról, és közben beleszaladtam Édesapám gyerekkori leveleibe, amiket Kalocsáról írt szüleinek. Hogy vizsgázott segéd-mozigépész lett volna? És biciklit nyert volna? Hogy a Papa által Kalocsára küldött rum melegítette fel a diákokat télvíz idején? Azok a levelek, hát na. Csupa rejtély, csupa érdekesség, mint egy családregény töredékei.

Juliána üknagymama kinyitott nekem egy kisablakot. Hírt hozott a Zenta cirkálón hősi halált halt Fekete Dezsőről, és hírt hozott egy világtalan zászlósról, Fekete Aladárról, aki még ilyen komoly fogyatékossággal sem adta fel. Nyelveket tanult, zongorázni tanult, és feleségül vett egy osztrák bárónőt, akiről Málcsi néni néven történetek is keringnek a családban. A röpke családfa kutatásból az is kiderült, hogy Fekete János üknagypapa 9 holdas paraszt volt, de a századforduló előtti polgári fejlődés nyomán vendéglőt nyitott. Lánya, Fekete Julianna férjhez ment Mészáros Istvánhoz, akiről a Nagypapám így írt egy 50-es évekbeli önéletrajzában: „apám gyári munkás fia, pincér, később kisvendéglős.” Egy hivatalos iratból később kiderül, hogy 15 évesen Szombathelyen szabadult fel, 1914 óta korlátlan italmérési joga van, 4 évig szolgált a fronton (1914-1918), négyszer sebesült, és tagja az Ipartestületnek, a Katholikus Körnek és a Méhészegyletnek. Azon, hogy az ő vendéglőjében alakult meg 1899. március 19-én a Sárvári Vasparipa Egylet és 1924. augusztus 23-án a Sárvári Járási Méhészegyesület, már egy cseppet sem csodálkozom…

Juliána üknagymama, vajon mit tartogatsz még a számomra? Ugye, tudod, hogy kíváncsivá tettél? A hevenyészett családfa szerint szerteágazó a család. Nem holnap lesz, hogy többet tudjak meg a közös múltunkról, de egy életem, egy halálom, megpróbálom. Sőt alig várom.

Azt tudtam, sejtettem, gondoltam, hogy zöld lesz, no de hogy ennyire és ilyen árnyalatokban?! Számítottam rá, hogy majd gyakran esik az eső, de ez az eső nem az az eső, amit itthonról ismerek. Reméltem, hogy majd hallok igazi ír zenét, de amit élőben az utcákon és a pubokban nyomtak, attól fülig ért a szám. Elég jól ismerem már a szállodák világát, de az ír szállodai szobáim pihe-puha kényelmével egyszerűen nem tudtam betelni. Az Atlanti-óceánra készültem, nagyon is, de az útközben érkező hágók, hegyek, tavak meglepetésként értek. Hallottam már a koboldokról, de hogy külön könyvespolcokon akár még németül is több kézikönyv mesél róluk, ettől elképedtem. 

Írország nyugati partja nagyon is tervezett, vágyott, régóta álmodott úticélom volt. Kíváncsi voltam rá, hogy megtapasztalhatom-e ott a fák tiszteletét, amiről a kelták történelmében írnak. És persze már az utazás előtt láttam magam ott fent a Moher sziklák tetején az óceánt bámulva. Azzal, hogy létezik egy Wild Atlantic Way, csak ott szembesültem, de ez az északról délre az óceánparton húzódó útvonal azonnal felírta magát képzeletbeli bakancslistámra. Mert ez a pár napos kóstoló – egy kis óceánpart, egy-két kilátó, végig buszozás a Dingle félszigeten és a Kerry gyűrűn – csak kisablakot nyitott erre a vad, szenvedélyes vidékre, amit azonnal szívembe zártam. Nem is kellett sokat keresgélnem azt a bizonyos jelzőt, amivel egy-egy utazásomat, élményemet jellemezni szoktam. Így lett nekem Toszkána gömbölyű és Agistri a pasztellnyaralás. Nyugat-Írország egyszerűen érzéki. Titokzatos, magával ragadó, elbűvölő és szenvedélyes. Mész, amíg bírja a lábad, figyelsz, hogy vajon mi tárul eléd a következő kanyarban, és elolvadsz, amikor az égen lógó szürke felhőcsíkok közül kikacsint a nap. Csak egy fénycsík bújik elő, de amit beterít, olyan káprázattal ragyog fel, hogy nem tudod levenni róla a tekinteted. Nem is bánik bőkezűen a napocska ezzel a ragyogással, inkább játékosan adja. Hol a hegytetőn, hogy az óceán közepén, hol egy várrom körül, hol a meredek sziklafal egyik bástyáján. De valahogy nagyon is jól van ez így. Nem számít, hogy időnként beterít az apró szemű ír eső, nem érdekes, hogy napfényben indulsz el a kikötő végébe a vizet nézni, és mire odaérsz, egy hirtelen óceáni fuvallat vizesre csókolja a nadrágodat, aztán tíz perc múlva ugyanez a fuvallat megszárít. Igen, az ír végeken erre lehet számítani. Egyik pillanatban fent csücsül a felhő a hegytetőn, alig látod meg a kékre, pirosra, zöldre festett birkákat a legelőn, aztán hopp, egy kanyar, és kitágul a horizont, a vad sziklapart mentén szigetek, fehér tarajos hullámok bukkannak elő. A kis kőrakásokkal elválasztott birtokokból, a szebbnél szebb kőházakból csak úgy árad a rend, és hát meg kell állapítanom, hogy ezen a vidéken a szomszédok biztosan nem zavarják egymást.

Szerettem, hogy minden olyan zöld. Ír zöld. Kicsit mélyebb árnyalatú a fű, mint a tiroli zöld, de zöldek a dombok, szinte összeölelkező zöld fasor alatt vezet az országút, és gyönyörűek a nemzeti parkok, kastélyparkok, városi parkok. Tele szebbnél szebb, öregebbnél öregebb famatuzsálemekkel. Órákig tudtam volna barangolni közöttük, ölelgetni őket, megérezni a bennük lakó derűs energiákat, csak állni alattuk nagy békességben. A Kylemore apátságnál, ami apátság is, meg nem is, hiszen egy igaz szerelem emlékét őrzi, szembesültem először a nagy fákkal, majd a Killarney Nemzeti Parkban bolyongtam közöttük nagy boldogan, de a Dublin közeli Citywest Hotel parkjában is megtaláltam kedvenceimet. Mélyen meghatódtam, hogy ilyen becsben vannak. És milyen jó állapotban! Éltek, nagyon is éltek, egészségesen, szépségesen, méltóságteljesen. Érintésük finom meleg volt, bizony nehezen hagytam ott őket, amikor tovább indultunk a busszal.

Szerettem a selymes óceáni levegőt, egyáltalán nem volt hideg érzés sem a szél, sem az eső. És hát ott állni az Atlanti óceán partján, életre szóló élmény lesz. Őrzöm a pillanatot, ahogy egy fiatalember rám mosolygott ott az Inch Beachen, és még most is kacagok azon, hogy suttyomban lábamra lépett a Fenséges úr. Elég volt egyetlen pillanatig nem rá figyelnem, és máris beterítette a lábamat. Láttam az óceánt az ír esőben, és láttam az óceánt az ír napfényben. Láttam hangosan, és láttam szelíden. Láttam magasról, a sziklák tetejéről, és láttam egészen közelről a beacheken. De legközelebb – lesz, ami lesz -, le a cipővel, és bele a hullámokba, mert ez most sajnos kimaradt a szűkre szabott idő miatt. A tágasság és végtelenség élménye, érzése úgy az igazi, ha van idő a befogadásra. Hát ezért is vissza kell még mennem a Wild Atlantic Way-re. Szeretnék gyalogosan közelíteni, ahol lehet, és szeretnék delfin túrára menni, sőt az Unesco világörökségi listán szereplő különleges Skelling szigetek is vonzanak. Igen, kóstolót kaptam az elmúlt hetekben, és már értem a bácsit, akiről az idegenvezetőnk mesélt. Ez a bácsi ugyanis képes volt 12. alkalommal is elmenni erre az útra, mert valami még mindig hiányzott. Megértem. Annak ellenére, hogy az egy hét alatt úgy éreztem, mintha hónapok óta itt lennék a sok-sok élmény miatt, hacsak ezen múlna, akár holnap visszafordulnék.

Élvezném reggelente a sirályok sikoltását, érdeklődéssel lépnék a különleges kör alakú erődökbe, hagynám, hogy földbe húzzanak a kora keresztény templomok energiái, csendesen szemlélném a legrégibb ír freskókat és a monumentális bazilika romjait a Rock of Cashelben, pénzt dobnék a Galway utcáin éneklő gitárosnak, könnyes szemmel elmélkednék az igaz szerelemről a Kylemore apátság kis kápolnájában, megsimogatnám a szelíd őzikét a Kerry gyűrűn, rendelnék még egy Guinnesst a tradicionális Irish stew mellé, végigjárnám és nevén nevezném a mind a 33 Moher sziklát, beülnék a dublini St. Patrik Katedrális énekes imádságára, bekopognék minden apró tündér ajtón a nagy fák törzsén és akár egy egész napig ott ülnék az óceán partján. Hagynám, hogy ez az érzéki, szenvedélyes, meglepetésekkel teli, titokzatos vidék még többet megmutasson magából. Élveztem és élvezném, akárhányszor.

Közel 400 jó fotót készítettem, néhány válogatáshoz ide kattints:

Facebook posztjaim 

és még egy .. 

Ha egy házban szeretet lakik, azt azonnal megérzi az ember lánya. Elég csak belépni, körülnézni, és már jön is mélyről, a legmélyebbről az a bizonyos érzés, az a félreérthetetlen sóhaj, óh, de jó itt! Ritka az ilyen hely, nem mindennapos az ilyen érzés, de nekem most megadatott, a Duna-Delta felé félúton, a bájos nevű Négyfaluban, Brassó közvetlen közelében. Még régen félretett álmomat is előhívta, mert egyszer régen bizony arra vágytam, hogy egy olyan családi panzióban dolgozhassak, ahová barátként járnak vissza a vendégek, ahol könnyű mindenkinek a kedvére tenni, ahol van idő beszélgetni, emberi kapcsolatokat ápolni. Akkoriban csak olvastam ilyen helyekről, és a szívem húzott az efféle szeretetteli vendéglátás felé, amit most Attila panziójában át is élhettem.

Az első pillanatban felismertem-megéreztem korábbi álmaim helyszínét, és boldogan mosolyogtam vissza a hatalmas fejű hortenziákra, dobogó szívvel bámultam a fa tornácról a közeli hegycsúcsokat, és még a szemem is kikerekedett a hófehér törölközőre a kedves szobában, amihez természetesen ragyogóan tiszta fürdőszoba is járt. Az, hogy a szobabeosztásnál kéretlenül is figyeltek az idősebbekre, ne kelljen lépcsőt mászniuk, és hogy azonnal felajánlották a plusz takarók lehetőségét, vérbeli vendéglátósra vall. Jó érzéseim a vacsora során még fokozódtak. Naná, hogy a falra festett madárkás fa mellett foglaltam helyet, és naná, hogy kétszer is mertem a levesből, aminek íze elmondhatatlanul finom volt. Könnyű, kicsit savanykás nyári zöldséglevest, akarom mondani zöldség csorbát kaptunk, némi csirkehússal, rafináltan fűszerezve, szeretettel, odafigyeléssel készítve. Tökéletes volt, napokig emlegettük is a levest a túra során. Hát igen, erre mondják, hogy szívvel főzték, vagyis főzte Attila Édesanyja, tálalta Attila Édesapja. A finomra vágott kaporral megszórt káposztasaláta, a rántott szelet és a hagymás krumpli elfogyasztása közben meg sem bírtunk szólalni, hiszen minden falat kikövetelte magának az élvezetet. Akárcsak a vacsi utáni búcsúpohárka, a helyi, négyfalusi borpárlat.

És ez így folytatódott a reggelinél és visszafelé úton is, amikor újra csak itt töltöttük az éjszakát, költöttük el az ízletes vacsorát. Ugye, mondanom sem kell, hogy telefonos értesítést kért Attila arról, hol járunk, hogy a vacsira ígért grill húshoz pontosan a megfelelő időben gyújtsa be a sütőt?! Mert fontos volt számára, hogy jót kapjunk. A lehető legjobbat. Nem titok ez, „csak” szeretetteli figyelem, amit ebben a nyűgös, rohanós világban nagyon tudunk értékelni. A szívből jövő szeretettel bélelt vendéglátás egy kis mennyország. Mert azt érzed, neked takarítanak és főznek, téged várnak és köszöntenek, érted dolgoznak, a te személyes jól-létedért és harmonikus pihenésedért. Tökéletes az érzés, hibátlan, ami átjön ebből. Pedig, egyáltalán nem mellékesen, szállodásként pontosan tudom, milyen kemény munka ez… Kedves Renata Panzió, kedves Attila, innen nagyon messziről is üzenem, hogy visszatérek, és nem csak átutazóban. Komótosan kávéznék még a tornácon a hegyeket bámulva, megkóstolnám Édesanyád beígért túrós fánkját, felfedezném Brassót, sétálnék Négyfaluban, és egyáltalán nem sietnék. Mert a szeretet illata marasztal, és minden pillanata ajándék. Köszönöm.