Aki már legalább egyszer átélte a közös éneklés csodálatos, semmi máshoz nem hasonlítható érzését, tudja, miről beszélek. Páratlan élményről, amelyből soha nem elég, ha egyszer megtapasztaltuk, egyszerűen vágyunk majd rá…
Velem is így történt. Gyermekkoromban persze énekeltem az iskolai énekkarban, gyermekeimet is mindig erre biztattam és ki nem hagytam volna egyetlen szereplésüket sem. Lélegzetvisszafojtva, időnként libabőrösen, néha könnyeimet nyelve. Aztán – milyen jó is az élet -, jött a különleges lehetőség, hogy együtt énekelhetünk mi, szülők, a gyermekeinkkel - egyetlen gyönyörű, többszólamú művet a budapesti Bazilikában… Ugye mondanom sem kell, hogy a kórustalálkozó, a fellépés élménye örök nyomokat hagyott bennünk, bennem? Ennek már idestova legalább 3-4 éve, de a közös éneklés iránti vágy csak nem csitult a szívemben, sőt, három kívánságom egyikévé avanzsálta magát…
És márciusban megtörtént a „csoda” – vagy győzött a gondolatok ereje? Aki olvasta A titok című slágerkönyvet (megjegyzem, jómagam csak néhány héttel ezelőtt jutottam hozzá), találkozott az alapgondolattal: Az vagy, amit gondolsz. Higgy a pozitív gondolat erejében, és megkapod, amire vágysz – a gondolat rezgései által mintegy bevonzod életedbe, amit kívánsz.
Drága Ernő bácsi! Nem tudom, milyen rezgések találkoztak a világegyetemben, de azt a pillanatot, amikor márciusban telefonon hívott engem a hajdani énektagozatosok tervezett kórusfellépése miatt, mindig őrizni fogom. Biztos nem értette kitörő lelkesedésem, biztos nem tudta mire vélni határtalan örömöm a rövidke beszélgetés alatt… - de velem madarat lehetett volna fogatni. És lehetne ma is, hiszen az élmény, az éneklés öröme velem, velünk maradt.
Talán nem csak a magam nevében mondhatom, hogy az első találkozáskor felcsendült közös „Tavaszi szél” – a négy évtizedes énektagozat szinte minden korosztályának felemelő harmóniájával – emlékezetes pillanat marad. Köszönjük a gondolatot, köszönjük az álmot, köszönjük, hogy együtt énekelhettünk és énekelhetünk hétről hétre.
Régesrégen olvastam egy cikket az egyik újságban a zene fantasztikus emberformáló erejéről, a zenei tagozatok megszűnéséről, a manapság tapasztalható elidegenedésről. Eltettem akkor és hadd álljon itt egy rövid részlet Bartalus Ilona zenepedagógus gondolataiból:
„A zenét lehet – hogy is mondjam – imádságnak, lehet áldott permetnek nevezni. A szikkadt hétköznapokat ez a nedű bepermetezi. Mindegy, hogy kis gyerekdalt énekelsz, de átmossa lelkedet, vagy elénekelsz egy szimfóniatémát. Az a harmat, permet beszórja a sivár életedet. Felemel, visz fől. Nem kivagyiságból, hanem hogy teljesebb életed legyen. Kiegyensúlyozottabb légy, ne panaszkodj örökké, normálisabb, jobb ember legyél. Ezért kell a permet, ezért kell a zene.”
Édes-bús népdalokon, vidám madrigálokon, felemelő himnuszokon át kovácsolódtunk eggyé, közel ötvenen, a jubileumi kórus tagjai. Jó volt összejönni hétről hétre, jó volt péntekenként dallal zárni a hetet, jó volt hallgatni kórusvezetőink dicséretét, jó volt együtt kacagni a gyakorta felröppent poénokon – és persze elmondhatatlanul nagy élmény volt augusztusi koncert is. Egy álom valóra vált, Ernő bácsi merésznek tűnő gondolata életre kelt – sikert aratott és elültette szívünkben a vágyat, amiről a kezdet kezdetén beszéltem – vágyat a folytatásra, az együtt éneklésre.
Drága Ernő bácsi, gondolta volna, hogy ez lesz a félénk telefonhívásokból? Hogy a jubileumi kezdeményezés, az ünnepi hangverseny után is lesz kórus? Hogy már a következő fellépésre készülünk a gyönyörűséges, négyszólamú Ave verum corpussal? A mércét magasra tette, Ernő bácsi, de megküzdünk vele. És köszönjük az élményt, mindannyiunk nevében.
(Az írás 2008-ban született. Ma, 2014-ben különleges aktualitása van számomra :-), de erről kicsit később.)
