Bár sokat utazgattam már a nagyvilágban, Velencébe csak most jutottam el. Több tucatnyi, lélegzetelállító természeti szépség után feltámadt bennem egyfajta kultúrszomj, hogy épített világörökségünk ikonikus részeit is felvegyem úticéljaim listáiba. Nem bánom ezt a késleltetett vizitet a világhírű lagúnavárosban, ahol már valószínűleg szinte mindenki járt, akár többször is, mert Velence csókokkal fogadott. Lélek-csókokkal. Így neveztem el azt a nagyon mélyről jövő, csendes ujjongással szívembe érkező leheletfinom érzés hullámot, amit a Velencében töltött néhány óra alatt három alkalommal is megtapasztalhattam. Ez a felemelő pillanat mindig váratlanul árasztja el fénnyel a lelkemet és könnyekkel a szememet, felkészülni rá lehetetlen, ahogy kikényszeríteni sem lehet. Megérkezik a megfelelő másodpercekben, hagyja, hogy észleljem erejét, megéljem csodáját és feladatot ad. Lelassít, megállít, fókuszáltat. Boldoggá tesz, mert ilyenkor minden porcikámmal tudom, hogy jó helyen vagyok. Úristen, ha ilyen a fogadtatás, már jó messziről, hova is jöttem?!
Velence ezzel a három lélek-csókkal lepett meg igazán. Persze tudtam, hova megyek, mit kell nézni, hogy káprázatosan gyönyörű és gazdag, végtelenül romantikus és hogy majd jó sokan lesznek, de arra, hogy a behajózáskor a fedélzet egyik csücskében ülve megérint a látvánnyal együtt az a bizonyos érzés, amit mindig minden utazásomon keresek és nagyon várok, az teljes meglepetésként ért. Fel is kaptam rá a fejem – már most?! Hiszen még alig-alig látszódnak az épületek, lassan szeljük a hullámokat a Szent Márk tér-hez közeli kikötőhöz, és már úgy érzem, köszöntve vagyok, megszólítva…
A welcome lélek-csókot elég gyorsan követte a második megérintődés is a városnéző séta kezdetekor, naná, hogy a Szent Márk bazilika homlokzatára vetett első pillantáskor. Még a lélegzetem is elállt a homlokzat boltíveitől és a bennük lévő ragyogó mozaikképektől. Áradt belőle a szépség, a szakralitás, a művészet, a Fény… Akkor és ott semmi másra nem tudtam gondolni, hogy ide be kell jutnom, nagyon muszáj, mielőbb vissza kell térnem a bazilika élményért. Látva a hosszan kígyózó sorokat, erre csak úgy, hirtelen felindulásból nem volt lehetőség, és ezúttal egy másik célomat szerettem volna megvalósítani. El kellett jutnom a Frari-ba. Térképpel felszerelkezve, a csoportomat magára hagyva elindultam a Santa Maria Gloriosa dei Frari bazilikába, ami már az útikönyvekben is magára vonta a figyelmemet, felkeltette az érdeklődésemet, különös tekintettel Tiziano oltárképére, a Mária mennybevételére.
A Frari lélek-csókja hosszú volt. Imádtam a libabőrt, a könnyeket és az áhítatot, ami kísérte. Kitartott a templomba lépésemtől egészen az oltárkép előtti üldögélésen, a csendes imán, a gyertya gyújtáson át a sokadig körbe sétálásig. Tér volt, mennyei energiák és csend. Az igazi nagybetűs Csönd. Bennem égig érő hála, óriási mosoly és a köszönet érzése. Nem sokat konyítok (még) a műalkotásokhoz, a szakrális szimbólumokhoz, de megérint, amit látok, érzek. Biztos dolgom van még ezzel, hogy ne csak érezzem, hanem értsem is ezt a sok szépséget, határozom el magamban, hogy legközelebbre alaposan felkészülök.
Extra ajándékként alig páran lézengtek a tágas templomban, sőt a Canal Grande innenső oldalán sem hömpölygött semmiféle tömeg, az egyik sikátor árnyékában hibátlan prosciutto e melone tányért rendeltem jéghideg proseccoval, hogy földet érjek.
Egy ilyen csók is elég lett volna, hogy a visszatérést fontolgassam, de három már igazán komoly hívás. Alig várom, hogy újra betervezzem, és komótos szemlélőként belevessem magam Velence hangulatába, amiről azt írja Marco Pogacnik, hogy a város vízből kiemelkedő struktúrája olyan erős érzelmi minőséget hordoz, melyben a szív megnyílhat…
Természetesen a 4 napos velencei utazás kísérő mozzanatai – a Dolomitok fensége, a jesolo-i tengerparton mezítláb lesétált hajnali kilométerek, Tiziano szülőháza és benne a sokszáz éves, cirbolyafenyőből faragott székek, melyek érintése oly meleg érzetet keltett, a buranói kistemplom lélekemelő, halk zenéje – is nagyon rendben voltak, finoman támogatták Velence őserejét, amiből még többre vágyom. Mert lélek-csókból bármennyi jöhet, szívem közepén őrzöm őket.
