Bárcsak lenne mód, hogy életünk legszebb pillanatait igazi teljességükben őrizhessük meg, hogy mindörökké olyan legyen, maradjon az érzés, mint akkor és ott volt. Csak ezen járnak gondolataim hazafelé a buszon, a salzburgi kórusfesztivál után. A négy nap alatt begyűjtött számtalan csodálatos élmény fáradhatatlanul dolgozik bennem, még minden friss, így igazán könnyű dolgom van az emlékezéssel.
Azt hittem, hogy hatalmas barátaim, a hegyóriások már nem tudnak meglepni több alpesi barangolás után, pedig dehogynem! Elég volt csak megpillantani őket a messzi láthatáron, és egyszerűen lázba jöttem, nem bírtam magammal, az örömömmel, egyszerűen muszáj volt reggel, délben, este, folyton őket keresnem a szememmel. És megvoltak, de meg ám! A napkelte arany ragyogásában, a vihar morajában, a verőfényben, felhők és pára gombócok kíséretében, a Salzach és a Hallstätter See tükröződésében. Ajándék az érzés, hogy a viszontlátás még mindig ennyire megérint. Hiába, az örök szerelem már csak ilyen jószág, érezhető szívdobogással jár együtt.
Azt már tudom, hogy a hegyek megvárnak, mindig ott lesznek nekem, de vajon az együtt éneklés fenséges katarzisa is élni tud bennem? Óh, nagyon szeretnék újra és újra ott ülni a próbateremben a svéd, dán és norvég énekes társakkal, hogy együtt nyújtózzunk, daloljunk és próbáljunk a Professzorral, Czifra Jánossal, csodáljuk derűjét, tökéletes figyelmét, hatalmas tudását és bátorságát. Valljuk csak be, négy idegen kórust összehozni egy zenekarral és négy szólistával, hogy a salzburgi dómban a vasárnapi nagymisén Mozart Waisenhausmesse-t énekeljenek együtt, nem mindennapi feladat. De működött, édes Istenem, mennyire hogy működött. Csupán háromszor másfél óra kellett, és megszületett az együtt éneklés csodája. Amolyan lépcsős csoda, ami mind magasabbra visz. Amikor a százhúsz fős kórus Glóriája megszólalt az első találkozáskor, megszólalt bennem a Rácsodálkozás. Te itt?! Aztán az ismerkedés a dóm akusztikájával, a másodpercekig a térben úszó Sanctus-ok és Kyrie-k fensége. Majd érkezett a zenekar is. No, itt már könnyes az élmény. Nem is hagyna énekelni , de próbálok uralkodni az érzéseimen és élvezem a szinte mellettem ülő rezek, üstdobok, fafúvósok belépéseit. Közben zúgnak a dóm harangjai is.
Végül a csúcsélmény, az elképzeltnél sokkal, de sokkal ragyogóbb, mindent visz, szokták mondani. Állok a salzburgi dómban, szinte a 70 méter magas kupola alatt, a második sorban, balra, az altok között. Tele a dóm, fényességes a mise. És megszólal a Muzsika, a 12 éves Mozart remekműve. Gyönyörű ívekkel, játékos fúgákkal, csodálatos hangzással, meseszép hangú szólistákkal. Az az Agnus dei a fiatal tenor szólójával… karnyújtásnyira tőlem. És éneklem életem első miséjét. Mozart misét a salzburgi dómban. Nem is tudom, mit tettem, amiért ekkora jutalom jár… Én, a lelkes amatőr, csak egy kicsit énekelni szerettem volna, a legtisztább szándékokkal, mert együtt énekelni jó, nagyon jó… És hol is vagyok?? A salzburgi dómban, egy legalább százhúsz fős kórus közepében… Éneklem és benne vagyok, az ujjongó öröm, a bánatos szomorúság, a diadalmas remény hangjaiban. Benne vagyok a hatalmas teret betöltő amen-ekben és dona nobis-okban. Ilyenkor csak énekelni lehet, ott bent a közepén, mert a felülről és kívülről nézegetés bizony azonnali könnyeket okoz. És az is, ha Rájuk gondolok, akik már nem úgy vannak itt… Tudom, mert kipróbáltam. Csak egyetlen percre, hogy tudatosítsam, hol is vagyok és kiket is őrzök a szívemben… A hála könnyei. Köszönik, jól vannak, jönnek, most is éppen, de nem bánom. Csak azt tudnám, hogyan tarthatnám meg ezt az élményt, ezt az érzést… Talán a felvételek segítenek majd újra ott lenni. Vagy... villan hirtelen belém... vagy ha a nyáron megtanulom a Mozart Requiemet, hogy majd a Mátyás-templomban én is énekelhessem a kórussal?! Igen, ez egy jó szalmaszál, jó erős szalmaszál, kapaszkodom is a gondolatba. Köszönöm.
