Szeretem, ahogy a karácsonyfa apró színes égői előhívják a búcsúzó év emlékeit. Ilyenkor mindig előveszem a több ezer fotót, amit az utazásaim alatt készítek, és elolvasom a kis jegyzeteimet, melyek a pillanat varázsában születő érzéseimet őrzik. Kis firkák, gyorsan papírra vetett félszavak és életemben először, igazi jegyzetek a hihetetlenül érdekes és sokszínű szárd kultúráról a helyi idegenvezető nyomán. Mosolyom fülig ér, szemem gyakran könnybe lábad, amikor eszembe jut, mennyire felvillanyozott, amikor újra a reptéren várakoztam vagy amikor autóbuszon ülve készültem arra a bizonyos Szabadság élményre, amit nekem egy-egy utazás jelent.
Ilyenkor a Jóisten tenyerén érzem magam, végtelen hálával a szívemben hangolódom a kiszemelt helyre. Csendesen szemlélődöm, igyekszem belesimulni a természetközeli pillanatokba. Szeretem, ha megállhatok sütkérezni a napfényben, ha van időm megérinteni egy-egy szép fát, ha kényelmesen letelepedve egy padra a hegytetőn hosszasan gyönyörködhetek a hegycsúcsok lélegzetelállítóan gyönyörű sziluettjében, ha a korlátnak támaszkodva hosszú percekig hallgathatom a vizek halk csobogását vagy éppen féktelen hullámtáncát. Tudom, érzem, hogy bármelyik perc, bármelyik lépés adhat időtlen Pillanatot, olyan élményt, azt a felemelő, minden porcikámat libabőrössé változtató élményt, amit keresek, amire annyira vágyom utazásaim során. Idei utazási emlékeim gyöngysorát pörgetve egymás után villannak fel ezek a bizonyos Pillanatok és a hozzájuk kötődő érzések, akarom mondani szívlenyomatok.
Idén nemcsak zöldben, de hangokban is utaztam. Sőt, főleg hangokban, meg kell állapítsam, hiszen mi is vitt Szardíniára? Az utazási iroda program ígérete, hogy a sziget szívében, a hegyekben szárd pásztorok énekelnek nekünk. A Canto a tenore négyszólamú férfi ének sajátos torokhangjai és káprázatos ereje, az énekesek egymásra figyelése (körben állva énekelnek) igazi tradíció Szardínia hegyvidéki területein. Ahogy a „kottapapír-kenyér” is, a Carta Da Musica. A vékony, majdnem áttetsző lepénykenyér emlékeztet a pergamenszerű kottapapírra, az eltöréskor keletkező zaj pedig a muzsikára. Mamoiadában, a tradicionális szárd maszkok múzeumában is érdekes hangzó élményben volt részem. Amikor a 12, fekete körtefa álarcba öltözött, hátán 30 kg-nyi kolompot viselő mamuthones egy ütemre lépve mozdult a hagyományt bemutató videófilmen, még a lélegzetem is elállt. Igen, a nehéz lépések nem véletlenek, a föld ébredését sürgetik. Egy ilyen szárd karneváli élményért bizony visszamennék Szardínia szigetére, és az is biztos, hogy több időt töltenék fent a hegyekben, ahol a griff keselyűk élnek, végig járnék minden eldugott hegyi falucskát, napokig járkálnék a többszáz éves tölgyek és paratölgyek között, bebújnék az egyiptomi piramisokkal egyidős nurage építmények közepébe, és lelkesen kóstolgatnám az oly gyakran látott, gyönyörűen megművelt szőlők zamatos levét. Szardínia még mindig nagyon vonz. Ezt a mondatot nem gyakran írom le utazásaim után, nem szokásom kétszer vagy többször felkeresni ugyanazt a helyet, de ebben az esetben úgy érzem, hogy még nagyon sok nekem való élményt találhatok Európa legöregebb hegyei között, fél órára Afrikától. Olyan érzésem volt, mintha egyszerre lennék Toszkánában, Katalóniában, Írországban, az Azori-szigeteken és Cipruson.
Ausztriába a szurdokok miatt mentem, hogy benne lehessek abban az erős dübörgésben, amit a mélyben rohanó patak produkál. Szeretem a szurdokok energiáit, mindig átmosnak, hangjukkal esélyt sem adnak a gondolatoknak, afféle szurdok-meditációban van részem ilyenkor. Figyelmemet teljes szívvel a szurdok körülötti világ szépségeire tudom fordítani. Így vált számomra az Almbachklamm- szurdok az Élet szurdokává a benne észrevett, mindenhol is megélő virágokkal, a vizet csepegtető hatalmas kövekkel. A Lichtensteinklamm-szurdokot az Erő szurdokának neveztem el a benne dübörgő hegyi patak ereje miatt. A kő és a víz féktelen találkozása a „Legyen meg a Te akaratod”-dal érkezett meg szívembe, és ahogy a természetben látható, hallható és érezhető Erő mindenhatóságán meditáltam, halkan megszólalt bennem a párhuzam a Szeretet erejéről. Felejthetetlen Pillanatban volt részem, dalra is fakadtam hálából, hogy köszönetet mondjak az érzésért és a felszabadító könnyekért.
Ciprust a hajnali tengerparti séták hullámverés élményével másodszor sem hagytam ki. Pacsirta lényem abszolút kedvence a reggeli séta, ami tengerparton új dimenziót jelent a víztükör ragyogásával, a szinte méterenként változó hullámhangokkal és a szél muzsikájával. Ez a számomra rendkívül fontos reggeli „ceremónia” aztán Madeirán nem tudott megvalósulni, ugyanis ott a napocska 8.30 környékén méltóztatta megmutatni magát. Minden út egy tapasztalás, állapítottam meg az első Madeira reggelem után, amikor megszokott hajnali ébredésem még teljes éjszakai sötétségben találta az óceánt. Már tudom, hogy nem elég a program ismerete, nem elég a szállás és a tenger/óceán közelsége, nem elég felmérni a túrák nehézségét, bizony a napfelkeltére is figyelni kell egy pacsirtának az utazás tervezésekor.
A turisták számára oly vonzó Madeira a természeti hangjaival kedveltette meg igazán magát, az óceán hullámainak lüktetése, a vízparti kavicsok csilingelő koccanásai, a pintyek csipogása és a csepegő erdők kedves élménye igazi természet-szimfóniaként vonult be emlékeim sorába. A levadák melletti túraösvények szűkösségét feledtette a csodás erdő, ahol kedvemre szemlélődhettem, hallgathattam az ősz finom piano hangjait és beburkolózhattam a természet csendjébe, amit annyira szeretek. A Fanal erdő 500 éves babérfái közt legszívesebben mezítláb és lélegzetvisszafojtva róttam volna a köröket. Lenyűgözött a csend, a béke és a harmónia teljes összhangja azon a területen, hálás szívvel emlékezem a különleges alakban nyújtózkodó famatuzsálemekre, mintha jógáztak volna. Ki tudja, lehet pont azt tették, hogy még jó sokáig élhessenek. Örömmel emlékezem a hatalmas esővel induló napra is, ami végül napfénnyel és akkora hullámveréssel végződött, amit legutóbb az egyik Azori-szigeten, Pico-n éltem át. Ott a tengeri közlekedést állította le az Atlanti óceán őfelsége, itt a hegyi utaknak és a repülőjáratoknak adott szabadnapot. Erejét és hangját sokáig hiányoltam itthon, a mindent betöltő morajlás nélkül hetekig furcsa volt a létezés. Először nem is tudtam, mi hiányzik, aztán gyorsan rájöttem, hogy funchali szálloda állandóan nyitott erkélyajtaján beszűrődő hullámhangok hiányoznak.
2023 a hangokat adta nekem. Nemcsak a természetben váltak fontossá, hogy kiegészítsék a fák és erdők, a hegyek és szurdokok, a tavak, tengerek és óceánok oly nagyon kedvelt és vágyott közelségét, de a közösségi kórusélmények során is aranybetűkkel írták, jobban mondva vésték be magukat az életembe. Hálás vagyok minden hangért, amit idén begyűjtöttem, és alig várom, hogy vajon 2024 mit tud még hozzátenni ehhez a gyönyörűséges, felemelő, jól élni tanító és szívből érezni segítő szemléletmódhoz, amit mára magaménak tudhatok, és amiért nem győzök hálát adni. Köszönöm.
