Egyre inkább azt keresem, ami megérint. Lelassít, megállít, lenyűgöz, elragad, mosolyt és dalt fakaszt, szemlélni hagy és könnyekig meghat. Már azt is tudom, hogy ennek a tetőtől talpig átbizsergető élménynek ahhoz a bizonyos nagybetűs szabadsághoz és a végtelen terekhez van köze, amiket lélekemelő pillanatok formájában zárok örökre a szívembe. Andalúzia márciusban tökéletes választásnak, úti célnak bizonyult fenti vallomás tükrében, és ennek ékes bizonyítéka, hogy a dél-spanyolországi érzés-cunami után bizony 3 nap kellett, hogy testileg-lelkileg is hazaérkezzek.
A bennem összegyűlt szavakat, szívlenyomatokat gondosan őrizgetve, dédelgetve mára elérkezett a pillanat, hogy sorokba, mondatokba szedve letegyem őket lelkem kincsestárának abba a csücskébe, ahol a márciusi utazások emlékezetes élményeit őrzöm. Szicília, Jordánia, Ciprus voltak a jóval korábbi márciusi célpontjaim, melyek egytől egyig életre szóló emlékekkel gazdagították életemet, még a benalmadena-i tengerparton kószálva is bevillant a térdig hóban járás Szicíliában, a Cédrusok völgyének felemelő hangulata Cipruson és a jordániai sivatagban töltött éjszaka utáni napfelkelte. Ebbe az illusztris társaságba került most bele Andalúzia, ahol eddig még soha nem jártam, de változatossága és elragadó hangulata miatt még az is lehet, hogy visszatérek majd.
Őszintén be kell vallanom, mi is vitt Andalúziába. Hát elsősorban nem a tenger közelsége és nem is a természet ígérete, hanem az 5 éjszakás program minden napjára betervezett kóstolók a helyi finomságokból, tapasokból. Szívből és határozottan állítom, hogy a helyi ételek megismerése éppen olyan fontos, mint a hely, az ország, a régió látnivalói. Összetartoznak. Így hát kíváncsian vártam, mekkora ujjongást csapnak majd az ízlelőbimbóim az andalúz konyha jellegzetes fogásaitól, és így utólag teljes elégedettséggel nyugtázom, hogy nem csak életem eddigi legemlékezetesebb padlizsánját ehettem Tarifában, a Nyugat-Európa legdélebbi pontján, de elég széles betekintést is nyerhettem az egyszerű, ám nagyon ízletesen elkészített dél-spanyol ételekbe. Desztináció választásomban természetesen hangsúlyt kaptak a világörökségi helyszínek, és az a tény, hogy az utazásnak hátteret adó négycsillagos szálloda bizony karnyújtásra állt a tengerparttól.
Az est sötétjében érkeztünk meg Benalmadenaba, egy Malaga melletti kedves kisvárosba. A szállodai szobámba lépve azonnal megdobbant a szívem kényelmessége, tágassága és szokatlanul kedves virágillata okán, de az igazi „ez az!” érzés reggel kerített hatalmába, amikor korán ébredő pacsirta lelkem az erkélyről a tengerre pillantva azonnal felismerte a pasztellszínekben játszó égbolt és a szelíd tenger napfelkelte előtti csodáját. Tengerparti, tengerre és keletre néző hatalmas családi szobám van, csapott fel bennem az életöröm, és már szaladtam is a partra. Minden áldott reggel így kezdődött Andalúziában, kedvemre valóan megalapozva a kirándulásokkal töltött napközbeni órákat. Tiszta tengerparti sétány, szebbnél szebb fekete-fehér kövekkel kirakva, színes virágpompa, sirályok kacagása, a Földközi tenger morajlása, a napfelkelték és az autóbusz indulása előtt a napsütötte erkélyen töltött órácskák megunhatatlan élménye aranyozta be ezt a néhány napot, ami számtalan váratlan csodát is tartogatott számomra.
Csillagtúránk az ikonikus andalúz városokba és nevezetességekhez vezetett, jártunk Cordobában, Tarifán és Gibraltáron, Granadában és az Alhambra épületegyüttesében, a cseppet sem ronda Rondában és pár óra erejéig Malagában is. Mindegyik városkáról kisregényeket írhatnék, de csak egyetlen jelzőt szeretnék mondani, de jó hangosan. Grandiózus. A mór, zsidó és keresztény építészeti emlékek együttléte, szépsége, monumentalitása és a hozzájuk fűződő legendák, történelmi hangulatok esszenciája különleges erőt hordoz. A cordobai mecset-katedrális 856 oszlopa közt a színes üvegablakok földre vetülő fényjátéka teljesen lenyűgözött, az egyszerű tér légies, a végtelenség benyomását kelti minden komótos lépésnél, majd a mecset közepén lévő, ma is működő reneszánsz-barokk katolikus katedrális fekete ébenfa faragásairól hosszú percekig nem tudtam levenni a szemem. Tarifában különleges randevúra hívott a Földközi tenger és az Atlanti óceán. Köztük sétálva fülig ért a szám, és sűrűn tekintgettem jobbra és balra, megcsodálva a két nagy víz látható színbéli és hangbéli különbségeit. Hozták a formájukat, meg kell mondjam, amit már a korábbi években megtapasztalhattam tőlük egyenként. Gibraltárba érve a ködös Albionban éreztük magunkat, hirtelen leszállt a köd, és különös játékba kezdtek a felhők. „Gibraltár a spanyoloké!” – vallják és hangoztatják az andalúziaiak, egy apró, ám annál vehemensebb hölgy képes volt ezzel a mondattal, üzenettel végig szaladni a csoport tagjai között még a gibraltári határátlépésünk előtt. A hegycsúcs természetvédelmi területének pompás növényvilága, a Szent Mihály cseppkőbarlang szépsége, a szinte karnyújtásnyira lévő marokkói Mózes-hegy, az induló-érkező járatok nélküli, de működő repülőtér, a gibraltári öböl zsúfoltsága és a kisbuszunk angol sofőrjének beszédessége csak néhány példa a hely páratlan energiáiból.
Granadára és az Alhambrára készültem, de arra nem voltam felkészülve, hogy Irwing Washington: Az Alhambra meséi-ből megismert kedves és romantikus történetek még mindig ott settenkednek a csodálatos szépségükben megmaradt épületek helyiségeiben és a palotakert zegzugos, apró medencékkel tarkított zöld világában. Zaida, Zoraida and Zorahida mór hercegkisasszonyok emlékét éppúgy őrzöm, mint a világ legelső konyhakertjének ma is viruló növény ágyásait. (Zárójelben, az itt megtermelt több tonna konyhai alapanyag rászorulókhoz kerül.) Granada glóriáját, a Sierra Nevada havas hegycsúcsait nem tudtam szem elől téveszteni, annyira fényességesen uralták a tájat, persze napsütésben ez nekik nem is kihívás. Ronda nem a bikaviadalok arénájától marad emlékezetes számomra, hanem a világ egyetlen olyan templomáról, melynek épületében együtt látható az arab mecset és a tornác, ahonnan hajdan a bikaviadalokat nézték, de a belvárosi szálloda tetőteraszán elfogyasztott kávé és csokis süti is felejthetetlen. Malaga nyüzsgő történelmi magját „a kis egykarú”-nak nevezett katedrális ellenpontozta, tűélesen emlékszem arra a ámulatra, az érzést követő könnyekre, amikor az grandiózus, egekbe emelő hatalmas templomban körülnéztem.
Végül álljon itt az, ami minden andalúz városban megfogott, az áradó narancsvirág illaton, a boldogság illatán kívül. Az emberi kedvesség és természetesség adományát számtalan pillanatban nyakon csíptem szemlélődéseim során. A hegedűn, gitáron, dobokon vagy hárfán (!) muzsikáló utcazenészek mosolya, a misére igyekezők arcáról leolvasható áhítat, az épp keresztelőre siető anya és babája összenézése, az arab kávézóban csak engem kiszolgáló fiatal fiú igyekezete, az útközbeni megállóban kávéfőzés közben daloló fiatal andalúz nő derűje, a nagyhétre készülődők csendes ténykedése a felvonulási kocsik díszítésével, a rozmaringot árusító, ám szigorúan kerülendő nők begyakorolt határozott fellépése - nem, nem néztem a szemükbe, mert akkor nem szabadulok – mind, mind andalúz emlékeim részei.
Andalúzia, Spanyolország lelke teret adott nekem. Oly régen vártam már erre az érzésre! Minden pillanatban éreztem az egekig repítő szabadság élményt, a fények és a zöldek játékát, az ízek robbanását. Az autóbuszos utazások alatt megismert természeti környezet soha nem látott mennyiségű olajfa ültetvénnyel vonta magára a figyelmemet, a legfiatalabbaktól a sokat megélt nagyon öregekig gondosan, pontosan, ameddig a szem ellát, virultak a lankás dombokon a finom olajat adó fák. Tövükben üdezöld fű és napsárga repcevirágok. Óriási szerencsénk volt az időjárással is, hiszen a megérkezésünk előtti héten bőven hullott csapadéknak köszönhetően igazi tavaszi hangulat, no és közel 28 fokos koranyári meleg fogadott minket. Szerettem a rendet a lakatlannak, ám nem elhanyagoltnak tűnő hegyvidéken, és szerettem a fehér házak báját a tengerparti kis településeken. Minden elvárásomat teljesítették az andalúz ízek, különösképpen a paradicsomlekvárral és kecskesajttal megbolondított padlizsán, az omlós marhafarok, a csípős vadkrumpli és a halgombócok, a tengerparton parázson sütött szardínia, a salmorejo és a sherry szósszal tálalt szűzérme. A tapas kóstolók élményét bőségesen kiegészítette a szállodai all inclusive pezsgős reggeli és a kívánság szerinti helyi borral megkoronázott büfévacsora, ami meglepetés volt a javából!
Szeretett engem Andalúzia, és én is megszerettem ezt a végtelenül szabad, természetes, narancsfavirág illatú, nyugodt és kedves világot, melynek életörömét hálásan köszönöm és őrzöm. Gracias, Andalucia!
Andalúziában készített fotóimat itt nézhetitek meg
