Napok óta próbálom szavakba önteni, amit vasárnap este éreztem életem első Mozart Requiem éneklésén a Mátyás templomban. Már maga a Mátyás templom élmény is meseszerű, amolyan "alig hiszem el" érzés, amit a Requiem aztán meghatározhatatlan magasságokba emel. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Itt szólnak a fejemben a fúgák, a Sanctus, a Confutatis, a Lacrimosa szólamai és hosszú percekig csak nézek ki a fejemből. Két nap és két éjszaka után is. Naponta többször. Próbálom felfogni, mi is történik velem, hogyan is van ez, hogy még mindig emelkedik ez a csodálatos ív az életemben. A kis sárvári Jubilate kórus, aztán a legendás Zrínyi vegyeskarhoz kerülésem, a toszkán kórusfesztiválok, Rabszolgakórus ötszázadmagammal, adventi éneklések a Bazilikában, Mozart Waisenhausmesse a salzburgi dómban és most a Requiem a Mátyás templomban, októberben pedig Krakkóban öt kórussal… Micsoda ív! Azt mindig tudtam, hogy kórusban énekelni jó, de arra álmomban sem számítottam, hogy ilyen életre szóló ajándékot kapok apró szívbéli vágyakozásomért, hiszen én csak valahol egy kicsit énekelni szerettem volna…
Mozart Requiem a Mátyás templomban. Fent a karzaton, kicsit sűrűn, szinte benne a zenekarban, még gyakran a kottához kötve, de sok helyen már könnyedén énekelve avatódtam be életem első Requiemjébe. Már vannak kedvenc dallam íveim, már tudom, hol kell jobban figyelnem, egyre többször fut át rajtam a jóleső, szívemig hatoló borzongás. A sok gyakorlás persze hozza magával az élvezetet is, kezdek ráérezni a Mozart-os fordulatokra, ritmusokra és hangulatokra, a gyönyörű piano könyörgésekre, a messze hangzó fortékra, de arra nem számítottam, hogy az igazi Requiem hatás a Mátyás templom és az albérletem között félúton ér el majd. És elért. Hirtelen és megállíthatatlanul. Abban a pillanatban, ahogy leszálltam a buszról és egyedül maradtam. Könnyekkel a szememben siettem hazafelé, hogy kicsi szobám rejtekében aztán utat engedhessek mindannak, ami kikívánkozik. Bőven kaptam, érzéseket, könnyeket, szomorúságot, hálát, fájdalmat, örömet… és hiányokat. Legjobban egy ölelés hiányzott, egy szavak nélküli ölelés. Életem első Mozart Requiem-je után erre vágytam a legjobban.
Érintett meg már zene, gyakran történik velem ilyesmi, de ez valami más. Persze, tudom, varázslatos zene, olvastam róla, és már többször hallgattam is, élőben is, pont a Mátyás templomban, a Youtube-on is, de énekesként benne lenni, mélység és magasság egyszerre. Nagy mélység és nagy magasság… Aki énekelte már a Requiemet, biztos tudja, miről beszélek…Hogy nem maradsz kívül... bevonódsz, úgy igaziból. Lehet, hogy közben jönnek emlékképek, kedves arcok, érzések... Lehet?! Inkább mondjuk azt, hogy biztosan. Ha a lelkedet is beleteszed a hangodba, akkor egészen biztosan. Tudom, életem első Requiem-je nekem is hozott emlékeket, gyönyörű és nehéz emlékeket, mert ez ilyen...
És milyen nagy öröm, hogy még lesz dolgom a Requiemmel, sőt, most folyton dolgom van vele. Ma még elképzelni sem tudom, hová repít engem majd Mozart - holnap este, jövő szerdán, októberben Krakkóban, aztán újra a Mátyás templomban november elején. Azt hiszem, ez az ősz a Mozart Requiem vonzásában telik el majd számomra. Mit is mondjak, hogy nagyon várom?! Ez kevés lenne… Inkább azt mondom, köszönöm.
Végül álljon itt kedvenc Mozart Requiem koncertem:
https://www.youtube.com/watch?v=1kXDcE543VY
