Hétfő reggel. Hogy milyen az ébredés a svájci La Diableres-ben? Először is olyan franciás. Bonjour Madame, Salut, Merci Madame… Bizony, itt mindenki franciául beszél. Még a végtelenül sármos, csibészes mosolyú, kedves felszolgáló fiú is, aki elmondhatatlan bájjal, megnyerő modorral nyüzsög a csoport körül. Nagyon jó rá nézni. És csak mosollyal lehet.
Aztán nemcsak franciás, de üdén friss is a reggel. Ahogy kinyitom a szemem, azonnal az erkélyen termek, vajon elmulasztottam-e a napfelkeltét?! Legnagyobb örömömre teljesen még nem, arany fényben úszik a hegyek teteje, a völgyben még reggeli félhomály. Villámgyorsan készítek egy kapszulás kávét és irány újra az erkély. A reggel nyugalma és szépsége. Ezt bizony, bárhol is járok a világban, nekem találták ki. Ezúttal is gyönyörködöm a fényekben, és csodálkozva fedezem fel a kéményekből felszálló vékony füst csíkokat. Hiszen itt fűtenek! Állapítom meg a tényt, melyhez a szálloda épületen kívül elhelyezett hőmérő szolgáltatja a bizonyítékot. 12 fok van odakint. Rögtön értelmet nyer a hófehér, háromszögre hajtott vánkost kísérő hófehér dunyha is. Úgy látszik, ezen a vidéken biztosra mennek, hogy még véletlenül se fázzanak. 
Szokatlanul csendes is a reggel. Hiányolom a madárkórust, hiszen a természetben vagyunk, igaz, jóval magasabban, mint otthon bárhol is lehetnék. Kisvártatva érkezik egy fecskepár, szinte táncolnak a szemem és az erkélyem előtt. Salut – köszöntöm őket kedvesen, nem mellesleg gyakorolva a szia francia változatát. Úgy vélem, valahol erre, az eresz alatt lehet a fecskefészek. Gyanúm később egy jól megtermett, fénylő szőrű, fekete macska személyében be is igazolódott. Őkelme az eresz alatti létra tetejére ugorva le sem vette tekintetét a fecskékről. Ott pózolt mozdulatlanul, még a közelben gyülekező embercsoport sem tudta elvonni figyelmét. Olyan, hogyan is mondjam, meghitt vidéki hangulata volt ennek a macska-fecske jelenetnek.
A reggeli finom. Ha akarom, svájci hangulatú, sok sajttal, ha akarom, franciás, croissant-nal, dzsemmel. Persze megkóstolok mindent, a joghurtot is, a még meleg magos kenyeret is. Jó dolgunk van, igazán. És mindjárt indulunk, immár túrázni. Izgatottan kavarog bennem minden. Vajon milyen lesz 3000 m magason? Tényleg lesz hó? És milyen lesz a 120 személyes felvonó? Átmerek-e menni az új függőhídon? Bobozás 3000 méteren? Hűűűű. Csupa-csupa izgalom…. 
Szerencsére az utazás az élményekig rövid, csak 10 percet buszozunk a Glacier 3000 felvonóhoz. Az időjárás…. hát, kívánni nem lehet szebbet, ragyogóbbat. Na ugye, a felhőűző konyak tudja a dolgát. A 120 személyes felvonó tényleg hatalmas. És meglepően csendes. Mozgását alig érzékeljük, olyan kecses, olyan finoman emelkedik. Persze nagyon közel a hegyoldal, alattunk nagyon mély a mély, de senkiben semmi félelem. De tényleg. Egyszer még át is kell szállunk. Egy ugyanolyanba. Aztán fent vagyunk. Mondjam, hogy a világ tetején? Szikrázóan süt a nap, ragyogva verődik vissza a gleccseren, amely most éppen alattunk terül el. Milyen jó,hogy reggel ösztöneimre hallgatva a szálloda alatti Coop üzletben vettem egy napszemüveget. Mert most gondban lennék. Amerre nézek, végtelen kék ég, hófehér hegycsúcsok. És a függőhíd. Naná, hogy ide megyünk először. Nagy levegő, kis lépések. Azért fogódzkodom. De nincs tériszonyom, hiszen alattunk nem tátog 3000 m mélység. Két viszonylag közeli sziklát kötöttek össze ezzel az attrakcióval, melynek végén kis kilátó ad lehetőséget a végtelen hegybirodalom tanulmányozására. A látvánnyal tényleg nem lehet betelni. Ebben a ragyogóan tiszta időben minden látszik, a Jungfrau-Mönch-Eiger hármas és még több tucatnyi négyezres csúcs,melyek nevét sajnos nem tudtam megjegyezni. Ajándék a panoráma, különleges ajándék. Ahogy a gleccser élménye is.
A függőhíd után irány a libegő, irány a gleccser, irány a szemközti furcsán kiemelkedő, magányos szirt. Hóban járunk. Kissé olvadó hóban, jégen, néhol bokáig álló olvadt hóban, de kit érdekel ilyenkor az átázott bakancs, a vizes zokni! Csak megyünk, olyan kietlen a gleccseren gyalogolni, mintha egy másik bolygón lennék. De tényleg. Felülről tűz a nap, alul cuppogok a havas vízben. Időnként még a gleccser hangját is meghallom. Furcsa, félelmetes, ahogy olvad, zubog a víz a jég alatt. Látni semmit nem lehet, csak hallani és elképzelni. A havas gleccsert egy idő után kövek váltják fel. Örömmel lépkedem a száraz felületen, óvatosan kerülgetve a sziklák között megbúvó apró fehér virágokat. Mondtam már, hogy pár méter híján 3000 méter magasan járunk?! Kedvenc idézetem jut eszembe… „Ha kételkednél az élet erejében és a megújulás hatalmában, csupán figyelj az óriási kőtömb észrevehetetlenül piciny résén áttörő fűszál csodájára.” És nemcsak az apró virágok, de az egyik oldalsó hegydarab csúcsán egymagában üldögélő madár is az Életet jelenti. Nagyon megnéztem volna röptében is, de ez a kívánságom ezúttal nem vált valóra. 
A gleccser séta végén, ahogy illik, pihenőágy, padok, és havasi gyopár. Igazi, hatalmas, egészséges bokrocska, és milyen bársonyos! No és persze itt is svájci zászlót lenget a szél. Talán még nem említettem, ebben az országban mindenhol lobog a nemzeti zászló. Az erkélyeken, a házakon, a ruhákon, a kávézókon, a libegőkön, de nem is folytatom. Tényleg mindenhol. Gyakran a kantoni zászlóval édeskettesben hagyják, hogy a szél játsszon velük. 
A gleccserséta visszafelé is érdekes, sokat olvadt az elmúlt egy órában is. Gumicsizma lenne az ideális lábbeli, de tényleg. Felfelé a libegőn óvatosan megszemlélem a mellettünk lefelé robogó nyári bobokat. Hát-hát, asszem, ezt most kihagyom. Olyan sebességgel száguldanak, amire most nem vágyom. A függőhíd nem zavart, de biztonság ide, biztonság oda, 3000 méteren száguldozni egy ilyen kis lélekvesztőben, még fékkel is, megrémiszt. Nem is vállalom be, inkább bámészkodásra használom ki a felvonó indulásáig rendelkezésre álló időt. Őszintén szólva, picit bele is szomorodom a búcsúzásba. Hangulatomat a felvonóban szóló rádió dala Goodby, goodby refrénnel még szentimentálisabbá teszi. Nagyon jó volt odafent. Ha szavakba kellene öntenem, miért is, azt hiszem, a végtelen szabadság és a végtelen tisztaság élménye töltött fel odafent. Annyira szép ott minden, hogy eszembe nem jutott senki és semmi a hétköznapokból. „Csak” ott voltam és bámultam és gyönyörködtem. Átmosott az élmény, az érzés. Nagyon messzire elláttam, olyan volt minden, mint egy tökéletes makett. Tökéletesen megkomponálva, hóval, napsugárral, hőfokkal. Tudom, hogy a hegyen akár pillanatok alatt is megváltozhat minden. De nekem itt és most minden a legtökéletesebb volt. Végtelen hála áraszt el még most is, ahogy ezeket a sorokat írom. Hát ezért szomorított el egy kicsit az a Goodby song. Pont ott, pont akkor. Véletlen? Nem, nem véletlen. Tökéletes befejezése egy tökéletes élménynek.
A gleccser programot kis pihenő, egy órás ebédszünet követte, aztán a jó időt kihasználva elindultunk gyalogosan a közeli Isenau felé. Pontosabban egy nagyon aranyos, régimódi, négy személyes, piros kabinos felvonó felé, amely a közeli hegyre vitt fel minket, kb 500 m méterrel magasabbra. Ahogy kiszálltunk, színes mezei virágokkal tarkított alpesi panoráma fogadott bennünket. A kényelmesebbek ahogy feljöttünk, ugyanúgy vissza is mehettek a felvonóval Le Diableres-be, míg az aktívabbakat egy lefelé kanyargó turista ösvény felfedezése várta. Néhol erdőben, néha mezőn, néha házak között kanyargott az út, közel két órás gyaloglással értük el a szálláshelyünket. Na végre egy igazi túra! Örültem, élveztem, hiszen szeretek gyalogolni. Erdőben különösen. Utunkat legelésző vagy az árnyékban kérődző tehénkék kísérték, a zenei aláfestést kellemes kolompszó szolgáltatta. Annyira illett a tájba ez a kolompolás! 
Vacsorára racklettet kaptunk, hogy megkóstolhassuk Svájc egyik jellegzetes ételét is. Olvasztott sajtot főtt burgonyával, ecetes ubival és gyöngyhagymával. Nagyon nagyon forró tányéron. A sajtnak olyan Emmentálihoz hasonló íze volt, szerettem. Persze más fogások is voltak, összesen négy, minden este.
Így aztán soha nem maradhatott el az esti levezető séta sem. Vagy két órát bolyongtunk, úgy este 10-ig, körülbelül addigra sötétedett be. Keresztben-hosszában felfedeztük a falu minden házát, hídját, üzletét, templomát. A reggeli 12 fok estére úgy 24-re szelídült, igazán kellemes nyáresti hangulatot kölcsönözve az alpesi vidéknek. Igazi időutazás volt egy-egy ilyen séta. Szavam is elakadt az 1600-1700-as években épült, mára feketére sötétült alpesi házacskák láttán és kíváncsian szemléltem a most épülő, világos színű házacskákat. Milyen egységesek és milyen egyszerűek. A díszítések harmonikusak, a kertek praktikusak. Veteményeskertek, fürdődézsák, a ház minden üres helyén felhalmozott farakások, kisebb-nagyobb kolompok. És temérdek virág. Szebbnél szebbek, színesebbnél színesebbek. Némi fejtörést okozott rájönni , hogy az utcák első házának oldalára felfestik az utca nevét. De más írások is díszítik a házak homlokzatát. Persze itt nem gót betűkkel, hanem talán réto-románul?! A szabálytalanul kanyargó utcák fölött egészen elképesztő magasságokban is láttam házakat. Egymástól elszigetelten, szinte magányosan. Igen, tudom, ez itt nem szokatlan. Most még csak oké, de milyen lehet itt és így élni télen, a hó fogságában?! 
