Azt tudtam, sejtettem, gondoltam, hogy zöld lesz, no de hogy ennyire és ilyen árnyalatokban?! Számítottam rá, hogy majd gyakran esik az eső, de ez az eső nem az az eső, amit itthonról ismerek. Reméltem, hogy majd hallok igazi ír zenét, de amit élőben az utcákon és a pubokban nyomtak, attól fülig ért a szám. Elég jól ismerem már a szállodák világát, de az ír szállodai szobáim pihe-puha kényelmével egyszerűen nem tudtam betelni. Az Atlanti-óceánra készültem, nagyon is, de az útközben érkező hágók, hegyek, tavak meglepetésként értek. Hallottam már a koboldokról, de hogy külön könyvespolcokon akár még németül is több kézikönyv mesél róluk, ettől elképedtem.
Írország nyugati partja nagyon is tervezett, vágyott, régóta álmodott úticélom volt. Kíváncsi voltam rá, hogy megtapasztalhatom-e ott a fák tiszteletét, amiről a kelták történelmében írnak. És persze már az utazás előtt láttam magam ott fent a Moher sziklák tetején az óceánt bámulva. Azzal, hogy létezik egy Wild Atlantic Way, csak ott szembesültem, de ez az északról délre az óceánparton húzódó útvonal azonnal felírta magát képzeletbeli bakancslistámra. Mert ez a pár napos kóstoló – egy kis óceánpart, egy-két kilátó, végig buszozás a Dingle félszigeten és a Kerry gyűrűn – csak kisablakot nyitott erre a vad, szenvedélyes vidékre, amit azonnal szívembe zártam. Nem is kellett sokat keresgélnem azt a bizonyos jelzőt, amivel egy-egy utazásomat, élményemet jellemezni szoktam. Így lett nekem Toszkána gömbölyű és Agistri a pasztellnyaralás. Nyugat-Írország egyszerűen érzéki. Titokzatos, magával ragadó, elbűvölő és szenvedélyes. Mész, amíg bírja a lábad, figyelsz, hogy vajon mi tárul eléd a következő kanyarban, és elolvadsz, amikor az égen lógó szürke felhőcsíkok közül kikacsint a nap. Csak egy fénycsík bújik elő, de amit beterít, olyan káprázattal ragyog fel, hogy nem tudod levenni róla a tekinteted. Nem is bánik bőkezűen a napocska ezzel a ragyogással, inkább játékosan adja. Hol a hegytetőn, hogy az óceán közepén, hol egy várrom körül, hol a meredek sziklafal egyik bástyáján. De valahogy nagyon is jól van ez így. Nem számít, hogy időnként beterít az apró szemű ír eső, nem érdekes, hogy napfényben indulsz el a kikötő végébe a vizet nézni, és mire odaérsz, egy hirtelen óceáni fuvallat vizesre csókolja a nadrágodat, aztán tíz perc múlva ugyanez a fuvallat megszárít. Igen, az ír végeken erre lehet számítani. Egyik pillanatban fent csücsül a felhő a hegytetőn, alig látod meg a kékre, pirosra, zöldre festett birkákat a legelőn, aztán hopp, egy kanyar, és kitágul a horizont, a vad sziklapart mentén szigetek, fehér tarajos hullámok bukkannak elő. A kis kőrakásokkal elválasztott birtokokból, a szebbnél szebb kőházakból csak úgy árad a rend, és hát meg kell állapítanom, hogy ezen a vidéken a szomszédok biztosan nem zavarják egymást.
Szerettem, hogy minden olyan zöld. Ír zöld. Kicsit mélyebb árnyalatú a fű, mint a tiroli zöld, de zöldek a dombok, szinte összeölelkező zöld fasor alatt vezet az országút, és gyönyörűek a nemzeti parkok, kastélyparkok, városi parkok. Tele szebbnél szebb, öregebbnél öregebb famatuzsálemekkel. Órákig tudtam volna barangolni közöttük, ölelgetni őket, megérezni a bennük lakó derűs energiákat, csak állni alattuk nagy békességben. A Kylemore apátságnál, ami apátság is, meg nem is, hiszen egy igaz szerelem emlékét őrzi, szembesültem először a nagy fákkal, majd a Killarney Nemzeti Parkban bolyongtam közöttük nagy boldogan, de a Dublin közeli Citywest Hotel parkjában is megtaláltam kedvenceimet. Mélyen meghatódtam, hogy ilyen becsben vannak. És milyen jó állapotban! Éltek, nagyon is éltek, egészségesen, szépségesen, méltóságteljesen. Érintésük finom meleg volt, bizony nehezen hagytam ott őket, amikor tovább indultunk a busszal.
Szerettem a selymes óceáni levegőt, egyáltalán nem volt hideg érzés sem a szél, sem az eső. És hát ott állni az Atlanti óceán partján, életre szóló élmény lesz. Őrzöm a pillanatot, ahogy egy fiatalember rám mosolygott ott az Inch Beachen, és még most is kacagok azon, hogy suttyomban lábamra lépett a Fenséges úr. Elég volt egyetlen pillanatig nem rá figyelnem, és máris beterítette a lábamat. Láttam az óceánt az ír esőben, és láttam az óceánt az ír napfényben. Láttam hangosan, és láttam szelíden. Láttam magasról, a sziklák tetejéről, és láttam egészen közelről a beacheken. De legközelebb – lesz, ami lesz -, le a cipővel, és bele a hullámokba, mert ez most sajnos kimaradt a szűkre szabott idő miatt. A tágasság és végtelenség élménye, érzése úgy az igazi, ha van idő a befogadásra. Hát ezért is vissza kell még mennem a Wild Atlantic Way-re. Szeretnék gyalogosan közelíteni, ahol lehet, és szeretnék delfin túrára menni, sőt az Unesco világörökségi listán szereplő különleges Skelling szigetek is vonzanak. Igen, kóstolót kaptam az elmúlt hetekben, és már értem a bácsit, akiről az idegenvezetőnk mesélt. Ez a bácsi ugyanis képes volt 12. alkalommal is elmenni erre az útra, mert valami még mindig hiányzott. Megértem. Annak ellenére, hogy az egy hét alatt úgy éreztem, mintha hónapok óta itt lennék a sok-sok élmény miatt, hacsak ezen múlna, akár holnap visszafordulnék.
Élvezném reggelente a sirályok sikoltását, érdeklődéssel lépnék a különleges kör alakú erődökbe, hagynám, hogy földbe húzzanak a kora keresztény templomok energiái, csendesen szemlélném a legrégibb ír freskókat és a monumentális bazilika romjait a Rock of Cashelben, pénzt dobnék a Galway utcáin éneklő gitárosnak, könnyes szemmel elmélkednék az igaz szerelemről a Kylemore apátság kis kápolnájában, megsimogatnám a szelíd őzikét a Kerry gyűrűn, rendelnék még egy Guinnesst a tradicionális Irish stew mellé, végigjárnám és nevén nevezném a mind a 33 Moher sziklát, beülnék a dublini St. Patrik Katedrális énekes imádságára, bekopognék minden apró tündér ajtón a nagy fák törzsén és akár egy egész napig ott ülnék az óceán partján. Hagynám, hogy ez az érzéki, szenvedélyes, meglepetésekkel teli, titokzatos vidék még többet megmutasson magából. Élveztem és élvezném, akárhányszor.
Közel 400 jó fotót készítettem, néhány válogatáshoz ide kattints:
