Akkor futotta el a könny a szememet először, amikor Székelyvarságon az asztali áldás mellé olyan szívbéli ölelést is kaptam kora reggel a vendéglátónktól, mintha ezer éve ismernénk egymást. A székelyderzsi unitárius templomba lépve azonnal, szinte meglepetésszerűen ereszkedett homály a tekintetemre az égi kék hangulat láttán, és bizony kellett kis idő, hogy kristálytisztán lássam, amit látnom kell. A Madarasi-Hargita ködbe burkolózó kopjafái között nehezen szólaltak meg a Székely himnusz sorai bennem a torkomban összegyűlt könnyek miatt, majd a Csorgókő vízesés feletti tisztáson Wass Albert Angyalok tisztására leltem. Megálltam, és az arcomon végig gördülő könnycseppek kíséretében megelevenedtek bennem a jól ismert sorok: „Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket az ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.”
A hatalmas székely fenyveseken átintegető napfény és a méltóságteljes fenyőfák szavakkal aligha leírható szépsége naponta többször is túlcsordult bennem. A csíksomlyói kegytemplomban nagy bátran és a legnagyobb természetességgel elénekelt Ave Mariát sem úsztam meg sírás nélkül - „ Jó volt, hogy elkísértél, sok baj elkerült, s néha teljesült álmom. Nézd, jöttem megköszönni boldog életem, hálaénekem szálljon.” -, sőt a csodás eredeti széki szobában töltött utolsó éjszaka is csendes pityergéssel telt. Könnyeket kaptam a varsági és széki házigazdáink szeretettől átitatott páros táncaitól, és mélyen megérintett a Gyimesek tetején, térdig érő virágtengerben éldegélő Erzsi néni szívszorító története.
De a könnyek mellé mindig érkezik a mosoly is, tudjátok, az a boldog, felszabadult, igazi mosoly. Hát így mosolyogtam én a körösfői templom tornyában az éppen a férfi harangot kongató harangozó mellett, és a vidáman szaladó patakokon átkelve a lovasszekér végében. Fülig ért a szám a medvelesen kucorogva, suttogós, viccmesélős csapat hangulatban a macira várva, aki persze meg is érkezett, amire képesek voltunk kicsit csendben maradva a kisablakokon át szemlélni az esti szürkületbe boruló erdei tisztást. Boldog mosollyal nyugtáztam nap mint nap, hogy a legragyogóbb napfény süt le ránk odafentről, mert az eső ilyenkor máshol jár, és kacagva tanultam a széki táncrend négyes és csárdás lépéseit a híres Pali Marci muzsikájára. Örültem a Hargita misztikus ködjének, és délidőben az erdők árnyának. Soha korábban át nem élt boldogságban úsztam a gyimesi dombok illatos vadvirágtengerében lépdelve sok-sok kilométeren át, és a hajnalból ott maradt nedves fűben elkortyolt kávé mellett is bőven jutott mosolyból a szépen gondozott varsági, gyimesközéploki és széki vendégházak udvarainak.
Gyakran lemaradtam az erdei és szurdoktúrák során, hogy egy-egy kiszemelt fának köszönjek, s ha alkalmam volt, hátamat a törzsnek vetve, behunyt szemmel a közeli patak rohanó csobogását hallgatva megállítottam az időt. Mosolyogva indítottam és zártam a napot jóféle szilvapálinkával, és végtelen kíváncsisággal hallgattam, hogy a jó pálinka tartja a sorát, hogy a túrós puliszkához ledarálják a sajtot és hogy a lábos aljára pirult ropogós részek a legfinomabbak. Szerettem a folyton körülöttem repkedő színes pillangókat és nagy boldogan álltam meg gyönyörködni a fenyőágak végén csillogó esőcseppek, a házak felett felragyogó szivárványhíd és a villanypóznán koncertező kismadarak láttán. Gyakran eszembe jutott a nemrég olvasott Karinthy sor is - „Az emberek rosszul mérik az időt - egyetlen mérték van, az átélés sebessége.” -, amivel nekem egy ideje már nincs dolgom, mert ismerem a pillanat gyönyörűségét, és adjon akár könnyet vagy mosolyt, hálatelt és sarkig kitárt szívvel fogadom.
Székelyföldön és a Mezőségben jártam. Könnyfakasztó, lélekig hatoló, különleges utazás volt. Egy olyan utazás, amilyenben korábban sehol nem volt részem. Nem is lehetett. Ilyen érzésekért, ilyen szívlenyomatokért, ilyen mélyről jövő könnyekért, ilyen könnyed mosolyokért Erdélybe kell menni. Erdélybe, ahol lélegzeted is eláll a természet szépségétől, legyen az sűrű, égbe nyúló fenyveserdő, vagy legyen az magukban álldogáló fenyők árnyéka a kerek domboldalon, vagy a gyorsan szaladó patak a völgyben. A gyimesi dombok virágtengerében gázolni maga a színpompás mennyország, a Csorgókő vízesés, a Gyilkos-tó, a Tordai hasadék és a Békás szoros fensége aligha felejthető. Lehetünk a völgyben, vagy lehetünk a hegyormon, az erdélyi tájak szépsége magával ragadó és szívszorító. Amíg a szem ellát, zöld, zöld és zöld, felette a kék ég, a fehér felhők játéka, a tehénkolompok ritmusa és a madarak éneke. Reggel harmatos fűben gázolsz, nappal karimás kalapban jársz, este bámulod a búcsúzó nap színezte felhőket.
Szóba elegyedsz az erdélyi magyarokkal, szájtátva hallgatod történetüket, figyeled a szavuk járását, és amikor olyan csodára lelsz, hogyan „fogott magának lelket” a széki Sándor, úgy érzed, hogy egyszerűen muszáj lesz még sokszor megmerítkezni ebben a forrásban. Megölelgetni a Sári néniket, meghallgatni a lovasszekeret hajtó kocsis kedves történetét az „ öt hónapot töltött” kisbabájáról és a 450 lelkes, 4 napig tartó lakodalomról, faggatni a varsági vadászokat az székely erdők életéről, meglátogatni a gyimesi dombok tetején álló kalyibában élő Erzsi nénit egy kupica kömény likőrért és egy tányér túrós puliszkáért, sőt eltölteni egy éjszakát a gyimesi dombok tetején. Erdélyi népdalokat énekelni a naplementében és széki, gyimesi, varsági muzsikusokat hallgatni órákon át. Csodálattal telve figyelni az erdélyiek keze munkáját, megérezni a beletett rengeteg jó energiát, legyen az varrottas, festett bútor, fazsindely, pálinka vagy töltött káposzta. Elszorult szívvel tekinteni az egykori nemesi kastélyokra, és lelki szemeink előtt látni Erdély hajdani kincseit, semmihez sem hasonlítható nagyságát Kolozsváron, Marosvécsen, Bánffyhunyadon.
Csak 7 napot töltöttem Erdélyben, hetet, mint a mesében, és mára már tudom, hogy Erdély sokkal több, mint egy kirándulás. Igazi lélekutazás, átitatva könnyekkel és mosolyokkal, mértékkel és értékkel. Úgy vonz, mint a mágnes, és úgy beborít, mint egy ölelés. Egy olyan erős, megtartó és végtelen szeretettel teli ölelés, amiből nincs többé szabadulás. Több és több kell… Székelyföld, Mezőség, Gyimesek, szeretlek bennetek!
Székelyföldi fotóimat itt láthatjátok
