Emlékszem, amikor gyerekkoromban álltam a temetőben a Nagypapa sírjánál, el sem tudtam képzelni, ki lehet a Fekete János és felesége Boros Julianna, akik olyan régi, 1800-as évekbeli évszámokkal nyugszanak ugyanott. Talán megkérdeztem, talán választ is kaptam, de alapvetően megelégedtem annyival, hogy ők nagyon-nagyon régi rokonok.
A Mészáros-családfa számomra a Nagypapával végződött, a „Papával”, ahogy szüleim és a rokonok emlegették. Különleges személyisége, kerekesszéke, mankója, szipkája és jellegzetes csibészes mosolya a mai napig él emlékeimben. Ha a Nagypapára gondolok, azonnal az jut eszembe, amikor 2 forintért főzhettük neki a kávét vasárnaponként, és felvillannak az amerikai rokonok, a sapkagyáros Fekete Jóska bácsi és az ő látogatásaik.
Úgy képzelem, hogy a „Papa” nagyon életrevaló, erős, ügyes és határozott emberke lehetett, testi fogyatékosságai ellenére. Amikor kicsit nagyobb lettem, megtudtam, hogy vendéglő volt hajdan a szülői ház, és hogy a Nagypapa rum- és likőrgyáros volt Sárváron. Mindjárt megértettem, honnan is, miért is kerül házilag készített csokilikőr és zölddió likőr az asztalra. És azt is tudatosítottam, hogy a zöld monogramos étkészlet, amiből máig eszünk, az bizony a hajdani Mészáros vendéglő öröksége. És ezzel a tudással mostanáig szépen meg is voltam.
Ám de egyszer csak, néhány hónappal ezelőtt – milyen érdekes, hogy éppen akkoriban költöztem haza Sárvárra-, megtalált engem Burka Zoli, a lelkes sárvári helytörténeti kutató egy útszéli kereszttel, amiről eddig soha semmit nem hallottam. Számomra meglepetés volt a hír, az infó és a kereszten elhelyezett tábla, mely szerint 115 évvel ezelőtt az én üknagyszüleim állíttatták Sárvár határában ezt az útszéli keresztet, amelyet most önkéntes adományok segítségével rendbe hoznak, felújítanak és újra felszentelnek.
Juliána üknagymama megtalált engem. Megtalált és megszólított. Már a levéltárból előkerült gyönyörűséges Alapítványi levél is nagyon megérintett 1903-ból, hát még a tények, a sorsok, amelyek 115 év alatt a 6 generációt érintették. Szinte felfoghatatlan, hogyan élhet túl egy kőkereszt több mint száz évet, két világháborút, gazdasági válságot, árvizeket, rendszerváltásokat, hogy tovább ne is folytassam… De jól tudjuk, hogy a kereszt jelkép. Jel, ami oltalmaz, erőt ad, tiszteletre hív és szeretetre, jó szándékra buzdít. Egy útszéli kereszt saját indíttatásból, egyéni buzgóságból, erős hitből és a legtisztább szándékból állított jel. A család, amely útszéli keresztet állíttatott a múltban, főként a századforduló környékén, igazodást teremtett saját maga és az ott élők számára. Teret és időt teremtett. Teret, hogy mindig tudjuk, hol vagyunk és merre tartunk. Időt a fent és lent körforgásával, a feltámadás és újjászületés hitével.
Juliána üknagymama megszólított engem. Felébresztette bennem a kíváncsiságot az ősök iránt, a családi folytonosság iránt. Ahogy kiderült, hogy bizony a keresztállító Fekete János-Boros Julianna házaspár családfájának 6. generációjához tartozom, természetesen azonnal siettem a padlásra, hogy kutassak, hogy összeálljon a kép. De ez persze nem ilyen egyszerű, és nem megy ilyen gyorsan. 115 év az 115 év. Üknagymamáékról már nem találtam fotót, de találtam a dédnagymamáékról, és közben beleszaladtam Édesapám gyerekkori leveleibe, amiket Kalocsáról írt szüleinek. Hogy vizsgázott segéd-mozigépész lett volna? És biciklit nyert volna? Hogy a Papa által Kalocsára küldött rum melegítette fel a diákokat télvíz idején? Azok a levelek, hát na. Csupa rejtély, csupa érdekesség, mint egy családregény töredékei.
Juliána üknagymama kinyitott nekem egy kisablakot. Hírt hozott a Zenta cirkálón hősi halált halt Fekete Dezsőről, és hírt hozott egy világtalan zászlósról, Fekete Aladárról, aki még ilyen komoly fogyatékossággal sem adta fel. Nyelveket tanult, zongorázni tanult, és feleségül vett egy osztrák bárónőt, akiről Málcsi néni néven történetek is keringnek a családban. A röpke családfa kutatásból az is kiderült, hogy Fekete János üknagypapa 9 holdas paraszt volt, de a századforduló előtti polgári fejlődés nyomán vendéglőt nyitott. Lánya, Fekete Julianna férjhez ment Mészáros Istvánhoz, akiről a Nagypapám így írt egy 50-es évekbeli önéletrajzában: „apám gyári munkás fia, pincér, később kisvendéglős.” Egy hivatalos iratból később kiderül, hogy 15 évesen Szombathelyen szabadult fel, 1914 óta korlátlan italmérési joga van, 4 évig szolgált a fronton (1914-1918), négyszer sebesült, és tagja az Ipartestületnek, a Katholikus Körnek és a Méhészegyletnek. Azon, hogy az ő vendéglőjében alakult meg 1899. március 19-én a Sárvári Vasparipa Egylet és 1924. augusztus 23-án a Sárvári Járási Méhészegyesület, már egy cseppet sem csodálkozom…
Juliána üknagymama, vajon mit tartogatsz még a számomra? Ugye, tudod, hogy kíváncsivá tettél? A hevenyészett családfa szerint szerteágazó a család. Nem holnap lesz, hogy többet tudjak meg a közös múltunkról, de egy életem, egy halálom, megpróbálom. Sőt alig várom.
