Szeretem, amikor történik velem az Élet. Amikor sodor, megérint, meglep, megmosolyogtat és kicsalja könnyeimet, no de arra a dinamizmusra és változatosságra, amit az egyhetes jordániai körutazás alkalmával kaptam, még tapasztalt utazóként sem voltam felkészülve. Hogy Tavaszi szelet énekelek boldogságtól elszorult szívvel Petra romváros királyi templomában, és mélyen megérintve alig hiszek a fülemnek, amikor az egyiptomi származású idegenvezető Kodály Zoltánt és a magyar kultúrát méltatja? Amikor hajnalban még a sivatagban vacogva várom a napfelkeltét az otthon maradt kesztyűmet emlegetve, de délután már fürdőruhában ringatózom a Vörös-tenger habjain? Amikor tágra nyitott szemmel fedezem fel mindenhol a nagy kövek között a bátor, élni akaró fákat és azt látom a dzsipről, hogy virágszőnyeget terít elém a vörös homokos sivatag? Omlós báránysültet eszem, ami beduin módra elkészítve egyenesen a homok alól került a tányéromra? Homokviharban utazom az autópályán? Lélegzetvisszafojtva bámulom a Nebo-hegyi templomban a több mint 1400 éves mozaik padlón megjelenő életfa motívumokat? Hetedmagammal kacagva tevegelek egy kis karavánban a sivatag közepén? 15 cm-es vízben lebegek szó szerint a Holt-tengerben, miután tetőtől talpig lemostam magamról a rám száradt fekete iszapot?
Életem legdinamikusabb utazása után egy héttel még mindig fülig ér a szám, mert jóval többet kaptam, mint amit vártam. Persze, tudtam, hogy Petra, a rózsaszínű romváros, a Világ Hét Új Csodájának egyike káprázatos lesz, hiszen láttam róla fotókat, olvastam infókat. Tudtam, hogy iszapolni fogok a Holt-tengernél, és azt is megtudtam az utazási iroda programjából, hogy lesz egy éjszaka a sivatagban, sátorban. Igen, ezeket tudtam, és éppen a körút változatossága miatt mondtam igent. No, de az egymást követő események, helyszínek, érzések, hőfokok, magasságok és mélységek szó szerint beszippantottak. A legőszintébben mondom, hogy minden percet maximálisan élveztem és kihasználtam - figyeltem, kóstoltam, hallgattam, érintettem, bámultam és magamba szívtam. Meglepődve tapasztaltam, hogy sok minden hasonlított valamire, ahol már jártam. Jerash római kori városában a romok között virágzó sárga repce Szicíliát, Segesta templomát juttatta eszembe, Amman és a Holt-tenger közti úton a hatalmas olajfa ligetek Toszkánára emlékeztettek. A Vörös-tengerben ringatózó jachton felszolgált grill ebéd egy ciprusi emléket idézett, míg az idegenvezetőnk mosolya egy kedves barátot juttatott eszembe. A fenyőfán együtt látott toboz fejlődés a ciprusi narancsfát idézte, ahol tavaly ilyenkor egy fán észleltem az illatos narancsvirágot a lédús érett gyümölccsel. Vadonatúj tapasztalás volt ez, de örömmel töltött el, hogy lám csak, mennyi élményt szedtem össze az elmúlt évek utazásai alatt…
Amman
A kiindulópont, ami nem lett kedvencem az égig érő toronyházak hideg eleganciája és az egészen másféle óvárosi kép láttán. De örültem, amikor az utcán sétálva fiatal lányok kedvesen Welcome in Jordan!-nal köszöntöttek, Zs-vel ejtve országuk nevét, és szívesen visszajeleztem a busz ablakából a nekünk szivecskéket mutató és mosolyogva integető gyerekhadaknak. És hát, ahogy ez már nálam lenni szokott, a pálmákat és a járdák közepébe ültetett virágokat figyeltem.
Jerash
Meglepett a római és bizánci kori romváros mérete és jó állapota. Többszáz monumentális oszlop között sétálni, a kövek között nyíló virágokban gyönyörködni, ez ment nekem, nagyon szerettem, még akkor is, amikor pedig süvített a szél és néha esett az eső. Olyan időtlen élmény volt, benne járni a római időkben a macskaköveken, kitekintéssel a modern 21. századi nagyvárosra. Persze nem voltak turista tömegek, az a kevés, aki korán reggel itt kezdte a napot, úgy eloszlott a nagyvárosnyi területen, mintha ott sem lett volna. Itt ért első jordán bazár élményem a frissen facsart gránátalma lével, és azzal a nagyon színes világgal, amit egy arab bazár jelent.
Nebo-hegy
Nemcsak a panoráma miatt lett egyik kedvencem ezen az úton. A II. János Pál pápa látogatása alkalmából emelt emlékművön a könyvre vésett SILVESTER felirat azonnal hazaröpített gondolatban Sylvester János Sárváron nyomtatott magyar nyelvű Újtestamentumához, majd a hegytetőn álló bazilika csendes félhomályában földbe gyökerezett lábakkal észleltem a padlón feltárt, több mint 1400 éves mozaikokat, telis tele szimbólumokkal, gyönyörű életfákkal. Torkomban dobogott a szívem, és csak nyeltem a könnyeimet, olyan valószínűtlenül szépséges volt a látvány és az érzés.
Petra
Mit is mondjak erről a csodáról? Elhittem, hogy rózsaszín, mert a felhős időben csak 1-1 ajándék pillanatra sütött ki a nap. Megszólalni nem bírtam a Siq szurdokban sétálva, jobbra, balra, felfelé tekingetve bizonygattam magamnak, hogy bizony én és itt.. Próbáltam befogadni a látványt, de minden olyan elképzelhetetlenül látványos, különleges és emberin túli volt, hogy egy idő után a kövek között növekedő fákra koncentráltam, melyek csodák csodája, éltek, bimbóztak, újszülött levélkéket indítottak életútjukra. Tapasztalt idegenvezetőnk időről időre felhívta figyelmünket a kőbe vésett temetkezési helyekre, beszédes formákra, majd lassan kitárult a Kincstár a szurdok végén, a világ talán egyik legtöbbet fotózott épületmaradványa. Káprázatos, ahogy megmaradt, amit sejtet abból, ami volt valaha. Persze itt már tömegek fotózkodnak, tevék és szamarak várják utasaikat, gyerekek árulják képeslapjaikat. A fenségesség megtapasztalására bizony tovább kell menni Petrában, hegyet mászni, köveken lépdelni, felfelé és távolba nézni, akár több napon át. Pár óra alatt csupán 10-12 km-t lehet megtenni, és ez csak amolyan kóstoló élmény. Muszáj közben nagyon figyelni, koncentrálni, meg-megállni, belátni, rálátni, kitalálni, belegondolni, elképzelni…
Vörös-tenger
Reggel a hűvös, fagypont körüli sivatag, délután napfürdő az aqabai öbölben, a senki földjén, vagyis 3 ország között. Az úszást és a snorkelezést ugyan nem vállaltam be, de a tenger kékjében, a víz alatti korallszigetek halvány, sejtelmes foltjaiban, a nagy óceánjárók és a kis ladikok színes kavalkádjában órákig gyönyörködtem. Szeretek hajókázni, tengeren, tavon, folyón, bárhol, így a Vörös-tenger is élmény volt a javából, a part menti hegyekkel és pálmafákkal. A hajókirándulás után megismerkedtem az aqabai bazársorral, a sok-sok rámenős, magyarul is pár szót ismételgető arabbal, a zöldségpiac szélével, mert onnan még kedves utastársam kíséretében is jobb volt azonnal visszafordulni.
Wadi Rum
A jordán sivatag. Számomra ez volt az út abszolút csúcspontja. Nem a fűthető, forró vizes zuhannyal ellátott sátorral gondolok, hanem a nagybetűs, vörös homokos sivatagra, amelyből egymás hegyén hátán nőnek ki a hegyek. Sivatag, ami virágzik, ahol elképesztően zöldek a fűcsomók, ahol a sziklákon primitív rajzocskák maradtak fent. Ahol különös madárhangokat visz a szél, és ahol közel egy órát vártunk a napfelkeltére. Ott állni a semmi közepén, arra várva, hogy felragyogjon a Fény a sűrű felhők között, még most is megborzongat, naná, hogy a szó legjobb értelmében. Aztán dzsipre szállva kanyarogni a hatalmas hegyek és sziklák között, tevére pattanva két kilométer hosszan, no, erre egyáltalán nem számítottam. Olyan fokú szabadság és tágasság élményben volt részem ezen a különleges, féltve őrzött természetvédelmi területen, hogy itt bizony akár több éjszakát is eltöltenék, naná, hogy a másik sátortáborban kifigyelt panoráma ablakos, fehér függönyös beduin sátrak egyikében. Ja, és a vacsi, a homokból kiásott báránysült után még táncra is perdültem a sivatagban… Nem lehetett kihagyni a bulit, körtáncoltunk a beduinokkal, hát kész voltam és vagyok is, ha rágondolok.
Holt-tenger
Az út vége, a világ másik természeti csodájánál. Naturális strand, ahová kisbusz visz. Tenger, ami sokkal lejjebb van, mint a horizontja. Fura látvány. Épített iszapfürdő, hatalmas tükrökkel, hogy meglásd, hova nem kentél még a fekete iszapból. Látni a visszavonult tenger helyét, sajnos a szemetét is, de a homokba rajzolódott minták, a fények játéka, a kismadár érkezése, a tócsákban visszatükröződő fekete emberek látványa azonnal fotótémákat generálnak, amíg szárad rajtam is a természet egyik gyógyító csodája. Naná, hogy kétszer is vettem fekete iszapfürdőt, és naná, hogy lebegtem. A legsekélyebb vízben is akár. A Holt-tenger olyan sós, amit el sem tudtok képzelni egy normál tengeri fürdő után. És látni bizony azt a bizonyos párát a tó fölött, különösen reggel, napfelkelte tájékán, és látni, hogy csíkokban érkezik a víz a tengerbe a homokos parton át, és azt is látni, hogy az építkezés ezen a jordán részen is megindult. 70 hatalmas pálmafát számoltam meg a sétányon, köztük sétálva lefelé, a tenger felé, igazán elegántos élmény volt.
Végül jöjjön egy kis kulináris beszámoló is. Bár szállodákban étkeztünk, de a büféasztalokon ott sorakoztak a jordán nemzeti ételek, amelyeket először óvatosan, aztán egyre bátrabban kóstolgattam. Kedvenceim lettek a sok-sok petrezselyemmel készített ételek, a petrezselymes raguban kínált bárány, a klasszikus petrezselyemsaláta, a tabbouleh, de nagyon bírtam a lencselevesüket is, és meg kell mondjam, a rizst mindig és mindenhol elképesztően finomra készítették. Kóstoltam a joghurtos báránygombócot, a jellegzetes krémsajtokat, a sütik közül pedig a datolyás lett a kedvencem. A nekem készített szivecskés lepénykenyérke és a beduin sátorban előttem, nekem sütött reggeli tojás pedig pirossal írta be magát jordán emlékeimbe, ez utóbbiból bizony repetáztam is.
Jordánia. 1000 méterrel a tengerszint felett, és 400 méterrel a tengerszint alatt. Fagypont közeli hidegben, és 30 fokos kánikulában. Tengeren, sivatagban, tevén, dzsipen, hegyek közt, luxusszállodában és sátorban, a nabateusok, a görögök, a rómaiak, a bizánciak és a modern civilizáció korában. Életem első Európán túli útján ebből mind ízelítőt kaptam. Köszönöm.
Fotók még itt:
