Betemetett a nagy hó, erdőt, mezőt, rétet… – dúdoltam magamban és időnként félhangosan, ahogy Déva magos vára alatt, még a hajnal sötétjében kisurrantam magányos reggeli sétáimra az elmúlt hétvégén. Szakadt a hó nagy csomókban, a behavazott utcákon egyetlen lélek sem járt, csak a hó ropogását hallgattam lépteim nyomán. Óh, az a ropogás, milyen csoda hang! Olyan nyikorgós, roppanós, végtelenül tiszta élmény! Ha valaki látott volna engem ezen a két reggelen, a szűz havas járdarészeket keresve, gyerekdalt dúdolva, behavazott fákat csodálva, fülig érő szájjal mosolyogva, lehet kedvet kapott volna ehhez a csodálatos napindító élményhez. Bizony, az ilyen adventi sétákban valami rendkívüli csoda rejlik. Gyermeki boldogság, szívet dobogtató hála, égig érő öröm. A hétköznapok sehol, gond egy szál sem, advent van, lassulós, meghitt, fényességes.
Az elmúlt évek adventi utazásai után már nagyon tudom, hogy ilyenkor érdemes útra kelni, mert ez egy másféle lelkiállapot. Barcelona és Milánó után Erdélyt választottam idén, a Kárpát Klub jótékonysági kirándulását Dévára. Már az utazást megelőzően rajtakaptam magam jópárszor, hogy advent hangulata bizony fészket rakott a szívemben. Persze, még sok a munka, sok a feladat, sok a tennivaló, de egyre gyakrabban öntött el az a bizonyos, végtelenül jó és meleg hála érzés, amit ilyenkor érez az ember lánya. Déva, Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba. Nem ragozom, hiszen tudjuk, halljuk, segítjük sokan ezt az emberfeletti, istenközeli tevékenységet. De ott lakni az alapítvány vendégházában, étkezni a gyerekekkel közös ebédlőben, hallgatni Cecília asszonyt, látni az itt nevelkedő aprókat és tiniket, az életre szóló érzés. Igaz, Csaba testvérrel személyesen mégsem találkoztunk, de jelen van ő ebben a térben, nagyon is. Ott van a hatalmas udvari adventi koszorú körül, ott van az ezüst és kék feldíszített karácsonyfák mellett, ott van a falra festett gondolatokban, és ott van a faliújságra tűzött ezernyi piros vagy hímzett szeretetszívben. Ott van a hatalmas gitárral a hátán mászkáló kamaszban, aki olyan lelkesen meséli el a musical sztoriját, amiben hamarosan fellép, hogy szinte fáj, hogy nem hallhatom, ott van az autószerelőnek készülő, de minket felszolgálóként körbezsongó majdnem felnőtt fiúban, ott van a ránk főző fiatal párban, akik csillogó szemmel fürdenek a finom tárkonyos bablevesért tőlünk kapott hangos tapsban, és ott van az ebédlő ajtón be-bekukucskáló fürtös kis angyalkában, akinek a nevelőnő hol egy darabka finom sült kolbászt, hol egy szaloncukrot ad lopva. Tudjátok, olyan cinkos örömmel. És igen, Levente jótékonysági kirándulás ötlete nyomán mi is adunk, ahogy mondtuk, egy „sarokkőre” való anyagi segítséget az alapítványnak.
Köszönet az ötletért, és hála az adventi kirándulás minden ajándékáért, amelyek már ott sorakoznak az én képzeletbeli karácsonyfámon. Hála a megélt pillanatokért, az olyanokért, amikor Vajdahunyad várában, a lovagteremben egyedül maradva, a sarokban pengető gitáros húrjai nyomán felcsendülő szép dallamba belesimulva, a lecsukott szemem mögött csordulásig telt a szívem, vagy amikor Mária Radnán, a lelkesen és ízesen mesélő idegenvezető a „muzsikus iskolát” elvégző orgonistáról mesélt. A zene szó helyett folyton muzsikát mondott, amit én amúgy is nagyon szeretek, majd megkoronázás helyett „felkoronázásról” beszélt, ami valljuk csak be, elég beszédes. Nagyszeben, karácsonyi vásár. Fények mindenütt. És nemcsak az izzókban és füzérekben, de a lenyugvó napban, a még pár perce sötétkék égben, a felhők sápadtsárgás fényében és az épületek zöldes-lilás fényjátékában.
Hó és fák. Erdőtündérségem boldogan szemlélte a havas fák elképesztő szépségét, olyan határozott fókusszal, ami gyakran az épített emlékeket is elvakította, de tudom, hogy ez nálam már csak így van. Fák nálam abszolút a fókuszban vannak, bárhol is járok, legyen az London akár. Mert lenyűgöznek, vonzanak és tisztelet parancsolnak. És akkor eszembe jut Csaba testvér mondata az alapítványról: „…olyan, mint egy nagy fa: meg lehet rajta pihenni, fészket is lehet rakni egyik-másik ágán, de tovább is lehet repülni”. Az Élet csodája, ami jelen van, mindig és mindenhol. A kérdés csak az, hogy rátalálsz-e...
A hatalmas és gyönyörű Vajdahunyad vára előtt alig tudtam levenni a szemem a hatalmas, terebélyes Magányosról, de az országút mellett sorakozó behavazott fák látványával sem tudtam betelni az órákig tartó buszozás közben. Vagy a hazafelé útba ejtett Veres bástya parkjában Marosillyén, ahol már térdig ért a hófehér lepel. Mesebeli a táj, különösen szépek a fenyőágakon megmaradó hókupacok, a háztetőket befedő fehér hócsíkok. Még a villanyvezetéken is ott lapulnak, és pár óra múlva főhajtásra kényszerítik a fenyők tetejét. Minden méteren csoda, kikerekedett szemekkel ámulok és bámulok. Élvezem, hagyom, hogy elvarázsoljon az a valami, ami leesik odafentről ilyenkor. Makulátlan tisztaság, fényesség, nyugalom és béke. Adventben, hóban, Erdélyben jártam.
