Szívlenyomatok

Azt tudtam, sejtettem, gondoltam, hogy zöld lesz, no de hogy ennyire és ilyen árnyalatokban?! Számítottam rá, hogy majd gyakran esik az eső, de ez az eső nem az az eső, amit itthonról ismerek. Reméltem, hogy majd hallok igazi ír zenét, de amit élőben az utcákon és a pubokban nyomtak, attól fülig ért a szám. Elég jól ismerem már a szállodák világát, de az ír szállodai szobáim pihe-puha kényelmével egyszerűen nem tudtam betelni. Az Atlanti-óceánra készültem, nagyon is, de az útközben érkező hágók, hegyek, tavak meglepetésként értek. Hallottam már a koboldokról, de hogy külön könyvespolcokon akár még németül is több kézikönyv mesél róluk, ettől elképedtem. 

Írország nyugati partja nagyon is tervezett, vágyott, régóta álmodott úticélom volt. Kíváncsi voltam rá, hogy megtapasztalhatom-e ott a fák tiszteletét, amiről a kelták történelmében írnak. És persze már az utazás előtt láttam magam ott fent a Moher sziklák tetején az óceánt bámulva. Azzal, hogy létezik egy Wild Atlantic Way, csak ott szembesültem, de ez az északról délre az óceánparton húzódó útvonal azonnal felírta magát képzeletbeli bakancslistámra. Mert ez a pár napos kóstoló – egy kis óceánpart, egy-két kilátó, végig buszozás a Dingle félszigeten és a Kerry gyűrűn – csak kisablakot nyitott erre a vad, szenvedélyes vidékre, amit azonnal szívembe zártam. Nem is kellett sokat keresgélnem azt a bizonyos jelzőt, amivel egy-egy utazásomat, élményemet jellemezni szoktam. Így lett nekem Toszkána gömbölyű és Agistri a pasztellnyaralás. Nyugat-Írország egyszerűen érzéki. Titokzatos, magával ragadó, elbűvölő és szenvedélyes. Mész, amíg bírja a lábad, figyelsz, hogy vajon mi tárul eléd a következő kanyarban, és elolvadsz, amikor az égen lógó szürke felhőcsíkok közül kikacsint a nap. Csak egy fénycsík bújik elő, de amit beterít, olyan káprázattal ragyog fel, hogy nem tudod levenni róla a tekinteted. Nem is bánik bőkezűen a napocska ezzel a ragyogással, inkább játékosan adja. Hol a hegytetőn, hogy az óceán közepén, hol egy várrom körül, hol a meredek sziklafal egyik bástyáján. De valahogy nagyon is jól van ez így. Nem számít, hogy időnként beterít az apró szemű ír eső, nem érdekes, hogy napfényben indulsz el a kikötő végébe a vizet nézni, és mire odaérsz, egy hirtelen óceáni fuvallat vizesre csókolja a nadrágodat, aztán tíz perc múlva ugyanez a fuvallat megszárít. Igen, az ír végeken erre lehet számítani. Egyik pillanatban fent csücsül a felhő a hegytetőn, alig látod meg a kékre, pirosra, zöldre festett birkákat a legelőn, aztán hopp, egy kanyar, és kitágul a horizont, a vad sziklapart mentén szigetek, fehér tarajos hullámok bukkannak elő. A kis kőrakásokkal elválasztott birtokokból, a szebbnél szebb kőházakból csak úgy árad a rend, és hát meg kell állapítanom, hogy ezen a vidéken a szomszédok biztosan nem zavarják egymást.

Szerettem, hogy minden olyan zöld. Ír zöld. Kicsit mélyebb árnyalatú a fű, mint a tiroli zöld, de zöldek a dombok, szinte összeölelkező zöld fasor alatt vezet az országút, és gyönyörűek a nemzeti parkok, kastélyparkok, városi parkok. Tele szebbnél szebb, öregebbnél öregebb famatuzsálemekkel. Órákig tudtam volna barangolni közöttük, ölelgetni őket, megérezni a bennük lakó derűs energiákat, csak állni alattuk nagy békességben. A Kylemore apátságnál, ami apátság is, meg nem is, hiszen egy igaz szerelem emlékét őrzi, szembesültem először a nagy fákkal, majd a Killarney Nemzeti Parkban bolyongtam közöttük nagy boldogan, de a Dublin közeli Citywest Hotel parkjában is megtaláltam kedvenceimet. Mélyen meghatódtam, hogy ilyen becsben vannak. És milyen jó állapotban! Éltek, nagyon is éltek, egészségesen, szépségesen, méltóságteljesen. Érintésük finom meleg volt, bizony nehezen hagytam ott őket, amikor tovább indultunk a busszal.

Szerettem a selymes óceáni levegőt, egyáltalán nem volt hideg érzés sem a szél, sem az eső. És hát ott állni az Atlanti óceán partján, életre szóló élmény lesz. Őrzöm a pillanatot, ahogy egy fiatalember rám mosolygott ott az Inch Beachen, és még most is kacagok azon, hogy suttyomban lábamra lépett a Fenséges úr. Elég volt egyetlen pillanatig nem rá figyelnem, és máris beterítette a lábamat. Láttam az óceánt az ír esőben, és láttam az óceánt az ír napfényben. Láttam hangosan, és láttam szelíden. Láttam magasról, a sziklák tetejéről, és láttam egészen közelről a beacheken. De legközelebb – lesz, ami lesz -, le a cipővel, és bele a hullámokba, mert ez most sajnos kimaradt a szűkre szabott idő miatt. A tágasság és végtelenség élménye, érzése úgy az igazi, ha van idő a befogadásra. Hát ezért is vissza kell még mennem a Wild Atlantic Way-re. Szeretnék gyalogosan közelíteni, ahol lehet, és szeretnék delfin túrára menni, sőt az Unesco világörökségi listán szereplő különleges Skelling szigetek is vonzanak. Igen, kóstolót kaptam az elmúlt hetekben, és már értem a bácsit, akiről az idegenvezetőnk mesélt. Ez a bácsi ugyanis képes volt 12. alkalommal is elmenni erre az útra, mert valami még mindig hiányzott. Megértem. Annak ellenére, hogy az egy hét alatt úgy éreztem, mintha hónapok óta itt lennék a sok-sok élmény miatt, hacsak ezen múlna, akár holnap visszafordulnék.

Élvezném reggelente a sirályok sikoltását, érdeklődéssel lépnék a különleges kör alakú erődökbe, hagynám, hogy földbe húzzanak a kora keresztény templomok energiái, csendesen szemlélném a legrégibb ír freskókat és a monumentális bazilika romjait a Rock of Cashelben, pénzt dobnék a Galway utcáin éneklő gitárosnak, könnyes szemmel elmélkednék az igaz szerelemről a Kylemore apátság kis kápolnájában, megsimogatnám a szelíd őzikét a Kerry gyűrűn, rendelnék még egy Guinnesst a tradicionális Irish stew mellé, végigjárnám és nevén nevezném a mind a 33 Moher sziklát, beülnék a dublini St. Patrik Katedrális énekes imádságára, bekopognék minden apró tündér ajtón a nagy fák törzsén és akár egy egész napig ott ülnék az óceán partján. Hagynám, hogy ez az érzéki, szenvedélyes, meglepetésekkel teli, titokzatos vidék még többet megmutasson magából. Élveztem és élvezném, akárhányszor.

Közel 400 jó fotót készítettem, néhány válogatáshoz ide kattints:

Facebook posztjaim 

és még egy .. 

Ha egy házban szeretet lakik, azt azonnal megérzi az ember lánya. Elég csak belépni, körülnézni, és már jön is mélyről, a legmélyebbről az a bizonyos érzés, az a félreérthetetlen sóhaj, óh, de jó itt! Ritka az ilyen hely, nem mindennapos az ilyen érzés, de nekem most megadatott, a Duna-Delta felé félúton, a bájos nevű Négyfaluban, Brassó közvetlen közelében. Még régen félretett álmomat is előhívta, mert egyszer régen bizony arra vágytam, hogy egy olyan családi panzióban dolgozhassak, ahová barátként járnak vissza a vendégek, ahol könnyű mindenkinek a kedvére tenni, ahol van idő beszélgetni, emberi kapcsolatokat ápolni. Akkoriban csak olvastam ilyen helyekről, és a szívem húzott az efféle szeretetteli vendéglátás felé, amit most Attila panziójában át is élhettem.

Az első pillanatban felismertem-megéreztem korábbi álmaim helyszínét, és boldogan mosolyogtam vissza a hatalmas fejű hortenziákra, dobogó szívvel bámultam a fa tornácról a közeli hegycsúcsokat, és még a szemem is kikerekedett a hófehér törölközőre a kedves szobában, amihez természetesen ragyogóan tiszta fürdőszoba is járt. Az, hogy a szobabeosztásnál kéretlenül is figyeltek az idősebbekre, ne kelljen lépcsőt mászniuk, és hogy azonnal felajánlották a plusz takarók lehetőségét, vérbeli vendéglátósra vall. Jó érzéseim a vacsora során még fokozódtak. Naná, hogy a falra festett madárkás fa mellett foglaltam helyet, és naná, hogy kétszer is mertem a levesből, aminek íze elmondhatatlanul finom volt. Könnyű, kicsit savanykás nyári zöldséglevest, akarom mondani zöldség csorbát kaptunk, némi csirkehússal, rafináltan fűszerezve, szeretettel, odafigyeléssel készítve. Tökéletes volt, napokig emlegettük is a levest a túra során. Hát igen, erre mondják, hogy szívvel főzték, vagyis főzte Attila Édesanyja, tálalta Attila Édesapja. A finomra vágott kaporral megszórt káposztasaláta, a rántott szelet és a hagymás krumpli elfogyasztása közben meg sem bírtunk szólalni, hiszen minden falat kikövetelte magának az élvezetet. Akárcsak a vacsi utáni búcsúpohárka, a helyi, négyfalusi borpárlat.

És ez így folytatódott a reggelinél és visszafelé úton is, amikor újra csak itt töltöttük az éjszakát, költöttük el az ízletes vacsorát. Ugye, mondanom sem kell, hogy telefonos értesítést kért Attila arról, hol járunk, hogy a vacsira ígért grill húshoz pontosan a megfelelő időben gyújtsa be a sütőt?! Mert fontos volt számára, hogy jót kapjunk. A lehető legjobbat. Nem titok ez, „csak” szeretetteli figyelem, amit ebben a nyűgös, rohanós világban nagyon tudunk értékelni. A szívből jövő szeretettel bélelt vendéglátás egy kis mennyország. Mert azt érzed, neked takarítanak és főznek, téged várnak és köszöntenek, érted dolgoznak, a te személyes jól-létedért és harmonikus pihenésedért. Tökéletes az érzés, hibátlan, ami átjön ebből. Pedig, egyáltalán nem mellékesen, szállodásként pontosan tudom, milyen kemény munka ez… Kedves Renata Panzió, kedves Attila, innen nagyon messziről is üzenem, hogy visszatérek, és nem csak átutazóban. Komótosan kávéznék még a tornácon a hegyeket bámulva, megkóstolnám Édesanyád beígért túrós fánkját, felfedezném Brassót, sétálnék Négyfaluban, és egyáltalán nem sietnék. Mert a szeretet illata marasztal, és minden pillanata ajándék. Köszönöm.

Valljuk csak be őszintén, bármennyit utazunk is, a végeredmény hol ilyen, hol olyan. Hol ezért szép, hol azért emlékezetes. Persze mindig igyekezünk csak a jóra emlékezni és tanulni a tapasztalatokból, de olyan igazi, a szó legszebb értelmében vett tökéletes utazás ritkán adatik, amikor szépséges, életre szóló élményekből font összhangzattan kerekedik az út végére. Összhangzattan, igen, a tartalmi és az emberi oldal összecsengése, amikor fikarcnyi hiányérzet sem marad az út után. Amikor szépen lassan beszippantanak az élmények, végig fogva tartanak, és még sokáig benned zakatolnak a hazaérkezés után is, amikor jóval többet kapsz, mint amit vártál.
Egy ilyen utazásból értem ma haza. A Duna-Deltában jártam az elmúlt napokban. Tudom, nem egy szokványos úti cél, főleg nem nekem, aki bolondul a magas hegyekért és az öreg fákért, újabban a szép városokért. Hogy is kerültem ide? Elmesélem, mert a történet nemcsak szép, hanem tanulságos is, mert igenis érdemes hallgatni a belső hangokra, a legtisztábban kirajzolódó vágyakra.

Igazából két halk megérzés vitt a Duna-Deltába. Elsőként egy szimpatikus kolozsvári fiatalember, Levente, akit még a ciprusi túrán ismertem meg, és tőle hallottam a Duna-Delta expedícióról, amit saját Kárpát Klub irodája szervez. Aztán egy halk patak a Mecsekben, ami szó szerint megállított kedves csörgedezésével április derekán, talán nem véletlenül éppen a születésnapomon, és elültette bennem a vágyat a víz, a vizek felé. Olyannyira, hogy nem is lett elég a szokásos júniusi tengerparti pihenés, többre vágytam, például a jó öreg Dunára. Elolvasván a „Hova megy a Duna” programot, meg is jelent lelki szemeim előtt egy ártéri paradicsom, egy csónak, némi ringatózás és sok-sok vízi madár. Nem sokat gondolkodtam, éreztem, hogy ott a helyem.

Ugye, mondanom sem kell, hogy ennél az idilli, Tüskevár-szerű képzelgésnél jóval többet kaptam. Hosszú az út Sárvárról Budapesten, Kolozsváron, Brassón át Tulcsa kikötőig, majd Gorgováig a Szulina ágon. Hosszú, nagyon hosszú, de nekem, aki még igazából nem járt Erdélyben, csak a Medve-tóban ringatózott egy hétig, minden nagyon új volt. Először a hatalmas égbolt tűnt fel, mintha a föld-ég arányok megváltoztak volna. Aztán jöttek a zöld erdők, a végeláthatatlan rónák, a távolról integető Kárpátok, a vadszőlővel befuttatott porták, az útszéli gombaárusok, a hófehéren világító karcsú falusi templomtornyok, a birkanyájak, az omladozó régi házak, a soktornyos csilivili cigánypaloták, a sárga napraforgó és a kukorica mezők, sőt komló és kardvirág ültetvények. Lassan, észrevétlenül át is hangolódtam az út során egy másik időszámításba, gondolatban teljesen elhagytam a hétköznapokat, és minden figyelmemet lekötötte, amit útközben láttam és hallottam. És hogy szavamat ne felejtsem, el kell mesélnem, hogy kivel találkoztam Négyfaluban, a gyönyörű panzióban, ahol  útközben megszálltunk. Kedves kórustársammal, Anikóval, mert a világ már csak ilyen kicsi. És valahogy mindenki megtalálja a legjobb helyeket benne...

Mire a Deltába értünk, már mindenem készen állt a természettel való találkozásra. Tudjátok, hogy van ez. Amikor belesimulsz a természet ölelésébe, megváltozik az érzékelésed. Szemed, füled, orrod nyitva, a szíved-lelked ajtaja sarkig tárva, és csak figyelsz. Ülsz a csónakban, fogódzkodsz, amikor közel 70 km/órás sebességgel száguld a Szulina főcsatornán, és békésen ringatózol, amikor valamelyik mellékágon vagy egy tavacskán szeli szépen komótosan a kilométereket. Ide nem kell óra, mobil meg pláne nem, mert odakint minden méteren történik valami. Vagy ha nem, hát az sem baj. Az igazi slow élményhez türelmet is kapsz, hidd el, mert benne vagy a közepében. Levegőt sem mersz venni, amikor szürke- vagy vörös gémet látsz vigyázzállásban a nádas szélén, sőt nem is pislogsz, amikor egy csodálatos jégmadarat pillantasz meg az ág szélén, és fülig érő mosollyal figyeled a kék szitakötők vidám páros táncát a víz felett. Naná, hogy csak figyelni tudod, mert ezt nem lehet úgy egyszerűen lefotózni. Elámulsz a hatalmas tündérrózsa telepeken és kíváncsian kóstolgatod a sulyom termését. Hatalmasra kerekedik a szemed a pelikánok láttán, mert az első pillanatban lenyűgöznek méretükkel, eleganciájukkal, gyönyörű röptükkel. Figyeled, ahogy ügyesen landolnak és próbálod elkapni a pillanatot, amikor felszállnak. A közel 40 fős pelikán raj magasba emelkedése mindent visz. Nyílegyenesen, egymást követve szállnak fel a magasba az orrod előtt. Ajándék pillanat. És amikor azt hiszed, hogy ennél jobb-szebb már nem is jöhet, meglátod a hatalmas pelikán csapatot egy kupacban, étkezni, ütemesen fel-le bukni a víz alá. Megmozdulni sem mersz a csónakban, csak a fényképezőgépek kattanásai hallatszanak. Ja, és hogy ott balra fekete kormoránok levegőznek széttárt szárnyakkal és kis hattyú csemeték várják anyjukat, és jobbra fekete vízi csibe ugrál a zöld leveleken? És hogy a szemközti hatalmas száraz fa minden ágán valamilyen madár ül? Ilyenkor elnémulsz, mert felesleges a beszéd. Csodálod a természet tökéletes szépségét és érzed, hogy itt bizony rend van. A vadregényes csatornákon hajózva azt sem tudod, hová nézz, hiszen a terebélyes vízparti fák alatti hangulat is beszippant. Mohos gyökerek, fények-árnyékok játéka a vízen, a nyugalom szinte kézzel fogható.

Többszáz kilométert tettünk meg a Duna árterében, kicsi, de gyors motorcsónakokon. Egy szavam sem lehet, olyan közel voltam az áhított víz élményhez, sőt mi több, fürödtem is a Fekete-tengerben a szulinai beachen. Életem eddigi legmelegebb tenger élményét kaptam, puha homokos parttal, színes kagylókkal, és olyan sekély vízzel, hogy bátran beúszhattam addig, amíg a tenger végtelensége bele nem olvadt a horizontba. Végig kísértük a Dunát a Fekete-tengerig, kerestük a O kilométerkövet, megilletődötten álltunk meg egy pillanatra a csatorna utolsó méterein, ahol már a tenger az úr. Ott még nagyon nyugodt, békés a hatalmas víztömeg, szokatlanul sima a felszín, és számtalan madár őrzi a ki- vagy bejáratot a kőgátak tetején. Hát ide folyik a mi jó öreg Dunánk. Milyen más lesz ezek után ránézni Budapesten…

Nem így indultam, de képzeljétek, még erdőben is jártam! Egy különleges, szigorúan védett, Európában egyedülálló ártéri tölgyerdőn sétálhattam át keskeny pallókon. Homokdűnén nőtt többszáz éves tölgyfák, törzsükön felfelé kapaszkodó liánok, igazi vadregényes hely. Annyira valószínűtlen, hogy vastag homok az erdő alja, alig hittem a szememnek. Hát igen, a homokdűnék az ártér jellegzetességei.  Nem maradt el a faölelés sem, kedvesen köszöntöttem egyiküket, ahogy ezt máskor-máshol is teszem. Itt csak titokban, mert azt mondták, nem szabad hozzáérni semmihez. De mi baj lehet egy szeretetteljes simogatásból?!
Ezen a vidéken, pontosabban Letea-ban szabad lovakat is kerestünk, de a 3000 lovacska egyike sem érzett késztetést, hogy megmutassa magát nekünk. Így aztán zötyögtünk a daktarin, és kékre festett lipován házacskákkal, színes virágoskertekkel és világító kék szemű öreg lipován nénikkel ismerkedtünk. Mert van élet a világ végén is! Például Laci bácsi halásztanyáján Gorgovában, ahol a szállásunk volt, alig pár lépésre a Dunától. Hatalmas bográcsban főtt a zöldséges lipován halászlé és számolatlanul sült a ponty, harcsa, sügér, keszeg és kárász. A sült hal mellé kínált fokhagymás tejföl mennyei íze még most is a nyelvemen, ahogy a reggel frissen főzött vadmenta tea fenséges aromája is.

Mindig is tudtam, hogy egy utazás sikerében az emberi tényező legalább akkora szerepet játszik, mint a természet szépsége, ahol jársz. A Duna-Delta csapata szinte az első pillanattól kezdve kedves, kellemes baráti társaságot alkotott. Együtt kortyoltuk kora reggel a frissen főzött kávét a szúnyoghálós teraszon, együtt nevettünk Attila viccein, kacagva halásztuk ki Károly kalapját a vízből, együtt találgattuk, vajon mit keresett a búvár a csatornában, és elismeréssel hallgattuk Levente sziporkázó tudását, ahogy Erdélyről mesélt és mesélt és mesélt. Esténként előkerült egy tangóharmónika, felcsendültek a legszebb magyar népdalok. Oh, amikor férfiak énekelnek, az nekem mindig ajándék, most is csodás élmény volt, ahogy az Attila-Levente-Károly trió meghitt alaphangulatot varázsolt a kis halásztanyára. Természetesen volt napfelkelte és naplemente, volt telihold és holdfogyatkozás élmény, szúnyog is, de módjával. Hallgattunk székely nyelvleckét, tanultunk fotózni a profiktól és egyszerűen jól éreztük magunkat ebben a természet- és emberközelségben. 

Boldog élmény a Duna-Delta. Igazi belefeledkezős időutazás. No stressz, no rohanás, elég, ha csak hagyod magad, megadod magad. Nem baj, ha nem vagy profi fotós, elég, ha kinyitod az érzékeidet és figyelsz. Életre szóló kalandokban és élményekben lesz részed. Felejtsd el, amit hallottál, olvastál vagy gondoltál az egyre divatosabb slow utazásról, csak menj le a Deltába, és tapasztald meg a saját bőrödön az időtlenség, a végtelenség és a csend erejét. 

A Duna-Deltában készült fotóimat itt láthatod: 

Évente egyszer, ha teheted, menj el a tengerhez! Állj meg a partjánál, és figyelj! Figyelj minden rezdülésre, érezz meg minden fuvallatot, hallj meg minden hangot! Add át magad annak a csodálatos összhangzattannak, ami ott vár rád. Csodáld meg a kékek, zöldek, türkizek beszédes árnyalatait, és érjen fülig a szád, ha a kristálytiszta víz alatt még halacskát is látsz. Fokozatosan merülj el a tengerben, először csak állj bele bokáig, kóstold meg hűvösségét, élvezd, ahogy lágyan csókolgatja lábadat. Légy résen, mert néha bokán rúg, amikor erejét fitogtatva követ is hoz a hullámok mélyén. Vegyél nagy levegőt, és finoman csússz bele, hagyd, hogy átöleljen. Lassan tempózz, olykor lebegj, engedd el magad teljesen. Bízd rá magad tetőtől talpig, biztonságban vagy, hidd el. Lebegj állva vagy lebegj fekve, egyik jobb, mint a másik. Ha körülnézel, a nagy kékségben csak béke és ragyogás van. Csillogó fény pöttyök a víz felett, káprázatos tündöklés a víz alatt. Érzed, milyen kicsike vagy ebben a végtelenségben? Játssz a hullámokkal, ha megérkeznek hozzád. Vedd fel a ritmust, ringatózz velük együtt, sőt ugrálhatsz is, ha van kedved. Jól tankolj fel a hullámzásból, hogy jó sokáig otthon is fel tudd idézni az ágyadban fekve, milyen is volt a tengeren. Hidd el, tested emlékezni fog, csak behunyod a szemed, és gondolatban ott ringatózol a tenger hullámain, Földanya ölelésében.
Ülj le a parton a kavicsok közé, és keresgélj kincseket. Vízkoptatta hófehéreket, csíkos vöröseket, picurka laposakat, lyukacsos zöldeket, halformájú kékeket, apró kagylóhéjakat. Évezredek munkáit tartod a kezedben, érintsd őket tisztelettel, csodálattal. Délben húzódj az árnyékba, és tekintetedet fordítsd a távolba. Bámuld a végtelent, hallgasd a hullámok hangját, és az sem baj, ha belealszol. Hiszen pihenni, feltöltődni jöttél. Neked énekelnek a kabócák, fáradhatatlanul, és téged mulattatnak a sirályok, fenséges röptükkel. Ha szerencséd van, hajókat is figyelhetsz a nyílt vízen. Gyors csónakokat, komótos halászhajókat, hatalmas luxus tengerjárókat, kifeszített vitorlájú fregattokat.
Ha tengerre néző teraszod van, az olyan, mint egy színházi karzat. Csak kiülsz oda, és szótlanul szemlélődsz. Ugye, tudod, hogy egy soha véget nem érő előadáshoz van szerencséd? A nap bármelyik percében kitekinthetsz a tengerre, mindig kapsz valamit. Hajnalban a napfelkelte szín- és fényjátékát csodálhatod, majd jönnek a halászok, aztán a indul a komp, majd balról érkeznek a hatalmasok, később feltűnnek a gyors motorosok, és ez így megy egész nap. Zenei aláfestést is kapsz ám! A madárkórus egyre zengőbb fortékat produkál, a kabócák sem fáradnak. Ha képes vagy erre a tengeri dalárdára fókuszálni egy kicsit, csukd le a szemed, és keresd a ritmust. Elképesztő rendet és fegyelmet találsz majd a dalban.
Naponta indulj sétára a parton. Ne siess, mert az nem jó. Komótosan lépkedj, és fogadd be a látványt. Szívd magadba a tenger illatát, érezd meg a sós tengeri levegő selymes zamatát. Ugye, hogy egész más itt egy jó mélyet lélegezni? Átmos, szó szerint, odabent. A tengerparton sétálni különleges ajándék. Minden lépés tökéletes élmény. Hol a kékséget nézed, hol a sziklaformákon akad fent a szemed. Figyeled a part menti villákat, a kertekben pompázó virágokat, a hely hangulatát. Ha szerencséd van, talán még egy erdő is van a közelben. Sétálj be oda, és figyeld a fatörzsek mókás formáit, a szél alakította hajladozásukat, a kék víz és zöld lomb elképesztő összhangját. Néha váratlanul feltárul egy-egy mesebeli öböl, egy-egy kék laguna, és naná, hogy nem bírsz a mosolyoddal. Képeslapra illő vidéken jársz. Vadregényes, és mégis olyan mesebeli. És te a része vagy, legalábbis egy rövid időre. Fogadd be az érzést, őrizd jól a szívedben, és jövőre, ha teheted, újra menj el a tengerhez!

A dalmát tengerparton készített fotóimat itt találod

Már nem is tudom, miért is akartam annyira Ciprusra utazni. Talán az a hatalmas pálmafa vonzott újra a tengerpartra, amelynek törzsén át pár évvel ezelőtti ciprusi villámlátogatásom alkalmával a tenger zúgását érzékeltem? Vagy a vágy egy olyasmi túrára, ami a tenger feletti-melletti szikla tetején visz majdnem a semmibe? Mint nem is olyan régen Szicíliában a Zingaro természetvédelmi területen? Ez is, az is igaz lehet, de hát tudjuk, az elvárásoknak nem az a dolguk, hogy teljesüljenek. Sokkal inkább érdemes nyitott szívvel nekivágni egy-egy új kalandnak.  Én is így jártam Cipruson, Aphrodité vagy a szerelem szigetén, ahogy emlegetni szokták. Számomra Ciprus az Élet szigete. Mindent ad, és egyszerre adja. A jégesőt és a rekkenő napsütést, a piros pipacsot és az újszülött szőlőlevélkét, a narancsfán együtt adja a zamatos termést az illatos narancsvirággal. Ad küzdést az emelkedőn és ad lazulást a lejtőn. Hol embernagyságú sziklákat, hol tenyérbe szorítható finomra koptatott hófehér kavicsokat, egyszer kecses kék pillangó röptét, másszor hatalmas muflon szarvát a bozótban, vagy a köveken napfürdőző termetes agáma magasra emelt fejecskéjét. Egyszer kopár sziklákat, másszor virágok buja színorgiáját, a lila, piros, sárga, fehér, kék elképesztő árnyalatait. A semmiből kibújó útközepi, sziklaközi virágokat, szikes talajt finom fűcsomókkal és hatalmas nyúllal a rózsaszínű flamingókat tápláló sóstó partján. Ugye, hogy ez az Élet? Élet szőtte utazásom néhány pillanata biztos velem marad, elmesélem:

Cédrusok völgye a Troodos hegységben. Egy út felfelé, amelyet cédrusok kísérnek, állítólag negyvenezer cédrus is áll itt. Nem tudom, hányan vannak, de az élmény életre szóló, amolyan húsvéti, mintha keresztutat jártam volna. Szokásom szerint ismét lemaradtam a csoporttól, hogy csak a saját lépteim hangját halljam, és a madarak énekét, a bogarak zümmögését. Már az első pár száz méteren megérintett valami, ott legbelül. Emlékek, hála, könnyek jöttek, akaratlanul. Minden lépés utazás volt, tudjátok, olyan belső utazás, közben haladtam felfelé a völgy ölelésében. Muszáj volt megkeresnem a fámat, amelyhez simulva kicsit megállok. Egy kanyarban állt a kiszemelt hatalmasság, szinte hívott, gyere, segítek. Nem tudom, mennyi ideig álltam hozzásimulva, alattam a mélység, felettem az ég, mellettem a madarak. Még arra is emlékszem, hogy ketten felelgettek egymásnak, őket hallgattam csak, úgy gondolattalanul. Mintha újjászülettem volna. De épp erről szólnak Húsvét energiái.

Polisz tengerpartja. Persze nem volt a programban, de a látvány, ahogy a sárga virágmező mögött feltűnik a tenger kékje, azonnal megállásra késztette a kisbuszt. Két elegáns villa között vezetett az út a tengerhez. Voltatok már úgy, hogy hosszú idő után újra eljutottatok a tengerhez? Amikor csak megállsz, egy nagyot sóhajtasz, és nézed. Próbálod befogadni a látványt, a hangot, a végtelenséget, a folytonosságot, az erőt, a lágyságot, a mindent. Egyszerre. Találkozni a tengerrel egyszerűen ünnep. Nekem is az volt, újra és újra, nagyon sokszor szeretném még átélni ezt a találkozást.

Naplemente az Avakas-szurdok felett.  Amikor koraesti túránkra készülődtünk a szurdoknál, még fent a völgy tetején, láttam, hogy hamarosan lemegy a nap. Nem is tartottam a csapattal a várhatóan naplemente utáni, sötétségbe burkolózó szurdok megmászására, engem a naplemente vonzott. Láttam, ahogy egyre vörösebben izzik az ég alja, kerestem is egy kényelmes követ, és felkészültem az élmény befogadására. Minden úgy történt, ahogy vártam, elképesztő színekkel búcsúzott a nap a látóhatár peremén. A csoda azonban ezután következett, amikor felálltam ülő alkalmatosságomról, megfordultam, és szembe találkoztam a teliholddal. El tudjátok képzelni? Fent egy magaslaton, előtted a nap, mögötted a hold, ez utóbbi szavakkal le nem írható narancssárga izzásban, hatalmas méretben. Míg élek, nem feledem ezt a naplementét odafent, ahol csak a madár és a csend jár.

Narancsfák az út mentén. Ha nem a saját szememmel látom, és saját orrommal érzem, akkor valószínűleg el sem hiszem. Narancsfák, amelyek együtt hordják lédús, érett gyümölcsöket a bódító illatú, menyasszonyi szépségű narancsvirágokkal. Az az illat, az a látvány, az az íz – persze, hogy szedtünk és ettünk -, talán a ciprusi életszőttesem legkáprázatosabb, legjellemzőbb részlete.

Ciprusi halleves. A legelső adandó alkalommal rendeltem egyet, ahogy azt mostanában minden tengerközeli helyen teszem. A ciprusi halleves zöldséges, sok-sok zellerszár és paradicsom van benne a halkockákon kívül. Nagyon ízlett, friss és könnyű, illett a tenger feletti teraszhoz, ahol nagy boldogan kanalaztam, már az első ciprusi napon. És naná, hogy repetáztam is, az utolsó ciprusi vacsorán.

Pissouri fehér sziklái. Egy kalandos reggel, amikor az el nem követett bűneimet is bevallottam. A vakítóan fehér homokkő sziklák tetején vezető túra útvonal ugyanis meredeken vezetett le egy tengeröbölhöz. Megszenvedtem, lefelé is, felfelé is, az ennyire úttalan utak nem az én műfajom, de lejutottam. Néhány különleges kavics a könyvespolcomon őrzi ennek a kalandnak az emlékét. Ajándék kavicsok. Ilyen színes, sima, tengermosta, vízcsiszolta, időfényezte kavicsokat én még nem is láttam. Fel sem foghatom, mennyi idő kell a természetnek egy ilyen csoda megalkotására, megformálására. Olyan jó kézbe venni, hagyja magát, érinteni, simogatni, mintha markodba zárnád az időtlenséget. Hármat hoztam haza, egy fehéret, egy kéket és egy zöldet.

Akamas-félsziget. Túra a tenger felett. Ez volt az én túrám. Kicsit felfelé, hosszasan lefelé, a tenger felett. Itt-ott egy pad, a komótos túrázónak, gyönyörködésre, befogadásra. Egy emberes kis ösvény a hegyoldalban, alattad a tenger, körülötted  virágok és bozót, a köveken az agámák, a bozótban egy muflon. Csak mész, teszed a lábad, egyiket a másik után, teljesen automatikusan, nem kell különösebben figyelni a lépésekre. Minden olyan könnyed, szinte nem is érzed a testedet, csak a lelked szárnyal. Na, ezt szeretem én, óh, de mennyire szeretem! Boldogságos, hálával teli érzés, hogy itt és most lehetek.

Famatuzsálemek. Igaz, tengerzúgást nem éreztem egyetlen nagy pálmafában sem, de azért barátságot kötöttem néhány Öreggel. Mert voltak, szinte mindenhol. Út mellett, völgyekben, kolostor mellett, és én örültem, hogy védik őket, bekerítik, kiírják korukat és fajtájukat, óvják a több száz éves fákat. Ugyebár, az életszőttesben nekik is helyük van, nem is akármilyen!

A Gréko-fok békéje. Ha a Cédrusok völgye volt számomra a keresztút, akkor a Cap Greko a feltámadás. Kedves görög kápolna a szirt ormán. Belül csend, és a nyitott ablakon túl a kék tenger. Csak álltam ott, a tengeri szélben hullámzó fehér csipkefüggöny mögött, és minden porcikámat betöltötte a béke. Jó volt megpihenni, megállni, érezni a csendet belül és kívül, miközben tekintetem az élet tengerén nyugodott, hallottam a hullámok egyenletes dallamát, és nagyon otthon voltam ebben az érzésben. A ciprusi életszőttes minden pillanata az enyém volt akkor, és az enyém most is, ahogy egy hónap távlatából írom e sorokat. Igen, néha kapaszkodni kell, és az út csak előre vezet. Van, amikor nincs választás, de olyan van, amikor megpihenhetsz. Vedd észre, hogy mosolyognak rád, csak úgy, és örülj ennek! Fogadd örömmel az orange pie-t, mert szívből adják, és nyisd ki a füled, mert folyton csiripelnek. Lásd meg a fecskéket, akik épp fészket tapasztanak, és hidd el, tényleg rózsaszínű pelikánokat látsz a távolban a sós tavon. Hosszú az út a 2000-es hegycsúcsoktól a finom fehér homokos tengerpartig, de közben a hegyi szerpentinek lélegzetelállító látványa, majd a narancs és citrom ligetek, a szőlő ültetvények rendezett sorai kísérnek. Ciprus jó választás, ha az életet keresed, de tavasszal menj, amikor minden együtt van és mindent egyszerre terít eléd a természet. Ráadásul olyan töménységben, hogy akár akarod, akár nem, de bevonódsz, és része leszel, részed lesz. Én már tudom. 

Ciprusi fotó albumomat itt találod: 

Teljesült egy álmom. Nem is, nem jól írom. Megint teljesült egy álmom. Mintha időről időre leírnám ezt a mondatot mostanság, de tényleg ez van. Ismét teljesült valami, ami után már egy ideje teljes szívemből vágyakoztam. Bölcsességek egész sorát tudnám idézni, hogy mindennek eljön a rendelt ideje, vagy legyenek álmaid, vonzd be, teremtsd meg a gondolataiddal, de azt hiszem, azért arra is szükség van, hogy amikor itt a pillanat, itt a lehetőség, lépj is be azon a bizonyos ajtón. Gondolkodás nélkül, elvárások nélkül, tágra nyitott szívvel, végtelen kíváncsisággal, ugyanakkor azzal az erős, zsigerekig ható érzéssel, kétkedések és bizonytalanságok nélküli érzéssel, hogy pont az történik majd ott, aminek történnie kell. Mert olyan lesz, mintha hazaérkeznél.
Igen, így történt.

Az érzés, ahogy egyenes háttal, kihúzva magamat, felemelt fejjel, társaimmal kézen fogva lépdeltem a zene ütemére tegnap este, immár a második alkalommal, már egyetlen pillanatra sem hagy el engem. A boldog könnyűség érzése volt, fegyelmezett, ugyanakkor végtelenül szabad érzés. Tartást adott, s mellé szenvedélyt. Ősi erőt, tisztaságot, a természetesség örökkévalóságát. Játékosságot, odafigyelést és egymásra figyelést. Jelenlétet, és máshol létet. Energiákat, tüzet és lecsendesedést. Óh, Istenem, olyan nagyon rend volt benne, feszesség a gyorsban és lágyság a lassúban, ahogy annak lennie kell. És a kör. A kör bizony megtartott. Segített, ha két ballábas voltam, és megtartott, amikor behunyt szemmel adtam át magam a zene ringásának. És a Zene. Nagybetűvel. Néha olyan eleven, hogy egyetlen taktust sem bírsz ki mozdulatlanul. És néha olyan, hogy belesajdul a lelked a gyönyörűségtől. Magyar, erdélyi, görög, héber, csángó, cigány vagy moldvai. Mindegy. Felperzsel, lelassít és átmos. Egyik szebb, mint a másik. Egyik magasra visz, másik nagyon mélyre. De közben ott maradsz a közepében. Sőt beleborzongsz, ahogy táncolsz a ritmusára. Beleengeded magad az áramlásba, része leszel. Része az áramlásnak, része a körnek, része a teljességnek. Beleadod magad, és elfogadod, amit kapsz. 

Mindig is szerettem a közös energiákat. Lehet együtt énekelni, mesét hallgatni, lélegezni, fát ölelni, csendben lenni. És lehet körtáncolni. Tudtam, hogy ez nekem való lesz, hogy a körtáncolás beköltözik a szívembe az éneklés, az erdők, a zene, az utazás és a kitudjamégmik mellé. Szakrális körtáncnak hívják hivatalosan, én nemes egyszerűséggel boldogságnak hívom. 

2017 utolsó utazása. Egy utazás, amelynek második napján azt gondoltam, köszönöm, már mindent megkaptam, ami nekem számít és fontos, akár mehetek is haza… Persze maradtam, és másnap megnyílt az ég is… Elmesélem. És azt is, miért kapta tőlem ez a milánói 5 nap a fényességes jelzőt.

Hogyan is kezdődött? Miért is Milánó lett az idei adventi utazásom célpontja?  Bizony egy könyvvel indult a kaland, nyáron, Agistriben a tengerparton. A parfüm titkos útjai című regényben gyakran feltűnt Ludovico Einaudi neve, aki épp akkortájt koncertezett Budapesten. Mivel se égen, se földön nem lehetett jegyhez jutni, megnéztem a művész turnéjában, hogy bezzeg Milánóban decemberben egy egész héten át minden áldott este zongorázik majd a nagyérdeműnek. No, hát akkor ha Budapesten nem, akkor majd meghallgatom Milánóban! Miért is ne, van ott mit nézni egy koncert mellett is! Aztán láss csodát – a budapesti koncert napján, last minute-ban bizony elcsíptem egy jegyet Ludovico koncertjére. De Milánó megmaradt úticélnak, immár zongorakoncert nélkül. Ugye-ugye, soha nem tudhatjuk, honnan indul egy gyönyörű történet, csak legyünk résen, legyünk elég kíváncsiak, hogy utána eredjünk vágyainknak.

Milánó, hajnali repülés a Wizzairrel. Ablak mellett, szájtátva, kikerekedett szemekkel, torkomban dobogó szívvel, mert arra nem voltam felkészülve, hogy úgy látom majd a szívemnek kedves havas alpesi csúcsokat, mint egy éles, pontos domborzati térképet. Napkelte előtt voltunk még kicsivel, így tisztán láttam a csúcsok közti völgyekben megbújó kis települések fényét, a legmagasabb hegyeket borító hófehér hólepelt. Soha nem láttam még ilyen perspektívából az Alpok nyúlványait, mai napig köszönöm a pilótának, hogy ilyen alacsonyan repült. És azt is, hogy a landolás Malpensa repterén a napfelkelte teljes szépségében történt. Épp elcsíptük, ahogy a transzfer buszt is, így rövidesen megkezdhettem az olasz nagyváros felfedezését a központi pályaudvartól a szállodáig, immár gyalog.

Mivel is kezdi a napot, a pihenést az ember lánya Olaszországban? Hát kávéval és croissant-nal. Na, de milyen croissant-nal? Életem eddigi legfinomabbjával. NHERO Milanó a hely neve, és nemcsak a croissant-juk isteni, de az élő növényekkel beültetett fal is. Ha arra jártok, ki ne hagytátok!

A gyönyörű repülés és a lenyűgöző croissant után elindultam sétámra a divat fővárosában. Lehet, hogy sokan így ismerik, de hogy én rögtön 100 méter után hatalmas, évszázados platánokkal, tavon úszkáló kacsákkal és hatalmas sziklákból kinövő famatuzsálemekkel találtam magam szemben, azt azért álmomban sem gondoltam volna. Az Indro Montanelli parkban jártam, amit még Mária Terézia alakított ki, olvastam később az információs táblán. Gondolhatjátok, hogy az ötödik napra már a park minden négyzetméterét ismertem. Mivel ott volt a szálloda közvetlen közelében, nem volt nap, hogy ne a parkon keresztül induljak és érkezzek vissza. Esőben, hóban, verőfényben. Nem tudom elég szépen leírni az érzést, amit a gondozott zöld terület, az óvón bekerített öreg fák, különösen a kedvenc platánjaim látványa hívott elő bennem. Az, hogy a parkot övező irodaházak tetejéről is szép zöld növények, pálmák integettek nekem, még közelebb hozta hozzám a milánóiakat.

Akárcsak vasárnap az ünnepi szentmise a dómban. Fogalmam sem volt, hogy a sok egyenruhás, tollas kalapos olasz férfi mit ünnepel aznap,december 10-én, vasárnap a milánói dómban. Őszinte leszek, akkor nem is törődtem ezzel, de bementem. És milyen jól tettem! Mintha Milánó összes férfija nekem énekelt és imádkozott volna! Csak álltam ott bent, a sűrűjében, behunyt szemekkel, és hagytam, hogy azok az erőteljes férfihangok átöleljenek. Úristen, én itt? Így? Nem is fért el bennem a hála, akkora volt, ki-kicsordult. Ekkor jártam először a milánói dómban. A hatalmas oszlopok, a még hatalmasabb üvegablakok, a freskók és a minden sejtemen át érezhető, vibráló Élet akkor és ott nagyon megfogott engem. Érdekes, később, amikor még 3 alkalommal jártam a dómban, audioguide-dal és anélkül, nem érintett meg ennyire, mint azon a vasárnapi szentmisén, amit aztán hatalmas népünnepély, zenekaros felvonulás követett a belvárosban. Azóta tudom, hogy Boldog Teresio Olivelli katona és minden olasz katona emlékére szólt a mise aznap.

Na, és itt volt a pont, hogy azt gondoltam, én már mindent megkaptam Milánótól, amit kaphattam. Hegyeket, fákat, dómot, férfiak énekét. Mi is jöhet még?! A divat nem az én világom, vásárolni nem szeretnék, láttam már vagy tíz templomot, hogyan is legyen ez a pár nap? Kiállításokra menjek?  Vagy vonattal a Lago Maggiore tóhoz? És akkor kinyílt az ég… Elém tette Michelangelo utolsó, befejezetlen piétáját, a Rondanini Piétát, és meglepett Leonardo Utolsó vacsorájával. A hatást, amit ezek a remekművek bennem keltettek, magamtól soha nem gondoltam volna. Michelangelo vonz egy ideje. Szeretem és megkönnyezem az életéről szóló írásokat, de azt, hogy a Rondanini Pieta előtt állva, alig kéznyújtásnyira a hófehér márvány szobortól, elszorul a torkom, papírzsepit keresgélek és nem is tudom, kinek adjak hálát, hogy ott állhatok és körbejárhatom, új érzés volt számomra.  Látni a véső nyomokat, libabőrösen érezni a szoborból áradó érzéseket, felidézni a „Kőbe zárt fájdalmat” – mintha tegnap lett volna, életreszóló élményt kaptam.

Leonardo da Vinci Utolsó vacsora festményére csak úgy, tiszteletből vettem már jó előre belépőjegyet. Persze elolvastam mindent, leírást, klasszikus és holisztikus elemzéseket, hogy majd tartalmasan töltsem azt a negyedórát, amit a festmény megtekintésére adnak. Volt még kis időm a beengedés előtt, így gondoltam, addig megnézem a Santa Maria delle Grazie templomot. Legnagyobb örömömre tucatnyi szerzetes énekelt a templomban, gyönyörű reggeli zsolozsmát. Hosszasan, szólókkal tarkítva. Talán, hogy felkészítsenek? Ki tudja… Mindenesetre tíz centivel a föld felett lebegve léptem be abba a bizonyos helyiségbe, amelynek falát kitölti Leonardo titokzatos festménye. Elég volt csak rápillantom az Utolsó vacsorára, és földbe gyökerezett a lábam. A képről ugyanis áradt felém a Fény. Amennyire a könnyeim engedték, jó alaposan megszemléltem a színeket, az arcokat, a kezeket, a mozdulatokat, a kompozíciót, az alakokat, felidéztem az olvasottakat, de a Fénynél többet nem kaphattam...Most, amikor e sorokat írom, már hetek teltek el azóta, de nem is kell becsuknom a szemem, elég rágondolnom, és érzem újra, még mindig…  

Hát ezért fényességes az én Milánóm. Persze elképesztő kaland volt a dóm tetején sétálgatni, a híres Milánói Scala színpadára bekukucskálni, a Milánó Sixtusi kápolnájaként emlegetett Chiesa San Maurizio-ban gyönyörködni, az adventi vásárban prosciutto-s perecet és finom sült gesztenyét enni, a Sforzesco kastély parkjában sétálni, olasz paradicsomlevest kanalazni, és elképedni, hogyan tudják naponta átrendezni az elegánsabbnál elegánsabb divatüzletek kirakatát, de amit úgy igazán magammal hoztam Milánóból, azok a szívemet-lelkemet betöltő fényességes élmények. Mert Adventkor utazni jó. Különleges, fényességes élmény. Tavalyelőtt Barcelona, tavaly Milánó, és idén vajon? Ki tudja... Mert bármi lehetséges.

Milánói fotóimat itt találod: 

„Van egy szűk ösvény a csillagok között. Az ember egymaga találhat rá. „ (A Hold színe, A.Papadaki)

Ha a búcsúzó esztendőre gondolok, gyakran látom magam ezen a szűk ösvényen sétálni. A boldog pillanatok szűk ösvényén, amelyre már könnyű lesz jövőre is rátalálnom. Mert tudom a titkot, megtaláltam a kulcsot. Hálás szívvel gondolok vissza 2017 minden történésére és kalandjára, amelyek közelebb vittek ehhez az ösvényhez, közelebb vittek önmagamhoz.
Mára már tudom, hogy az, amit én keresek, a világ bármely részén ott van. Sétálhatok Londonban vagy Milánóban, tágra nyílt, csodálkozó szemem azonnal felfedezi a méltóságteljes famatuzsálemeket, még a Big Ben tövében is. Járhatok Sopronban, a Pilisben, Erdélyben, Agistri szigetén, a Balatonnál, az Alpokban vagy bárhol a világon, a természet szépsége mindenhol lenyűgöz majd. Elég, ha kimegyek egy erdőbe, egy hegycsúcsra, egy tengeröbölbe vagy egy tópartra, és máris kerek a világ! Felnézek a felhőkre, teleszívom a tüdőm friss levegővel, köszönök a fáknak, meghallgatom a madárkákat, és máris azon a bizonyos szűk ösvényen járok a csillagok között… Ha napfelkelte is van, hullámok hangja és havas hegycsúcsok a közelben, hát, akkor az már igazi csillagtúra!
De ismerek ám egy másik rejtekutat is az ösvény felé. A zene útját. Az kicsit kacskaringós, mert hát a csúcsélményért  ugye Mozart Requiemet kell énekelni, de már az is sokat segít, ha hetente kóruspróbára járok. Ha a zene vezet erre a szűk ösvényre, akkor fondorlatosnak és szerencsésnek is kell ám lenni, hogy olyankor lépjek be például a milánói dómba, amikor Milánó összes férfija nekem énekli a misét, vagy hogy a Westminster apátságban bejussak a szombat délutáni vecsernyére, ahol szinte a híres férfikórus közepében ámuldozhatok, hogy úristen, hol vagyok… Azért már azt is megtanultam, hogy egy-egy koncertes estén a Zeneakadémián vagy a Müpában is eljuthatok az ösvényre, teszem is elég gyakran, de tudjátok, aki egyszer rálépett arra a szűk ösvényre a csillagok között, az bizony folyton ott járna…
Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy harmadik rejtekutam is a csillagok közé. A szép szavak világa. Olvasni, belefeledkezni egy könyvbe, selátsehall üzemmódban falni a betűket, a gondolatokat, a történeteket, a tanításokat, az mindig is jól ment nekem. Csak mintha egyre több lenne az elolvasandó, mert egyre nagyobb a kíváncsiság bennem… Saját szavaim ösvényét még tanulom, de ígérem, gyakorlom szorgalmasan. Az olvasmányok rafinált jószágok ám! Soha nem tudhatod, milyen csapóajtón keresztül katapultálsz rajtuk keresztül a csillagok közé. Tudom, mert így jártam Michel Petrucciani életét olvasva-fordítva, zenéjével, különleges személyiségével ismerkedve.

És honnan tudod, amikor ott sétálsz, azon a szűk ösvényen a csillagok között? – kérdezhetitek. Ezt a fajta boldogságot megismeri az ember lánya. Olyan könnyűvé válik. Rácsodálkozik. Eggyé válik a pillanattal. Tágra nyílik a szeme, néha könnyes is, sőt, gyakran könnyes, nagyon mélyen veszi a levegőt, néha libabőrös, bizsereg még a háta közepe is, de a lényeg, hogy akkorára nyílik a szíve, hogy átélje, befogadja, megőrizze az érzést, a létezés örömét, a sétát a szűk ösvényen a csillagok között…

Hálás vagyok Neked, 2017, minden sétáért a csillagok között, és csak annyit kívánok, hogy legalább ennyit sétálhassak jövőre is azon a bizonyos titkos ösvényen a csillagok között…

Valami megváltozott bennem, érzem. Igen, persze, tudom, az évek és a tapasztalat nem marad nyomok nélkül, de ez ennél sokkal izgalmasabb. Azt már évek óta tudom, pontosabban 2013 óta, hogy a természetjárás jó. Akkor történt, hogy hirtelen nekiindulásból gyalogoltam a Lövérekben vagy 10 kilométert a Ciklámen tanösvényen, és szó szerint beavatódtam. Ebből születettek a szervezett Bakancsos túrák, így találtam rá a Cinto túraklubra, és azóta is minden alkalmat megragadok, hogy erdőben, tengerparton, hegyekben sétálhassak. Ugye, milyen szép ív? Pedig még nincs is vége…

Most hétvégén, szombaton reggel Sárváron különös jeleket észleltem magamon. Ahogy felkelt a nap és beragyogott az ablakon, elindult bennem egy nagyon finom remegés. Apró izgalom, kedves türelmetlenség, határozott igyekvés. Tudjátok, mint egy randi előtt. Minden porcikám kikívánkozott a természetbe, az ismerős fák közé. Muszáj volt követnem egyre erősebben érezhető, szinte minden gondolatomat betöltő vágyakozásomat, és egykettőre a Várparkban találtam magam. Ugye nem is kell mondanom, hogy reggel nyolckor egyedül voltam ott. Még szerencse, mert lehet, furán néztek volna rám…

Ha hiszitek, ha nem, az első lépésnél elöntött valami frenetikus öröm, fülig ért a szám, teljesen önkéntelenül hatalmasakat lélegeztem, és földöntúli boldogságban lépegettem szépen lassan végig a parkban. Végtelenül otthonos érzés volt, néhány pillanat alatt része lettem annak a darabka természetnek körülöttem.  Figyeltem a fényeket, az ágakat, hallgattam lehulló leveleket,  köszöntem a fáknak, fotóztam is, vízcseppeket a fűszálak csúcsán, a kék ég kulisszái előtt vöröslő lombokat, gondolhatjátok…  Élveztem minden lépést, minden pillanatot, pedig a terep nem új nekem, mondhatni egész életemet ott töltöttem. És mégis.  Erdőtündérségem mára egy egészen más szemléletmóddal ajándékozott meg engem, ami azt hiszem, érzem, már velem marad, akárhol is járok majd a nagyvilágban.

Naná, hogy a Várpark után az Arborétumba is besétáltam. Egyszerűen muszáj volt meglátogatnom az öreg tölgyhölgyeket, a három platánokat és a hangosan fürdőző kacsákat. Jutalmam sem maradt el, mert a séta végére Erdőtündérségem egy nehezen szavakba foglalható jó érzéssel ajándékozott meg. Ha erdei hasonlattal élhetek – fészket rakott bennem a Remény. Beköltözött. Visszatért. Végre. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, elég picit megállnom, csendben maradnom, és érzem, hogy ott lakik bennem. Betölti szívemet, lelkemet, finoman melegít és erősít. Az erdő, a természet ajándéka kis tündérének…

 „Erdőtündér bejárja birodalmát” mondaná kedves barátnőm, és még igaza is lenne. Igen, ilyet, ezt a kört gyakran megteszem Sárváron, de az a szombat reggeli határozott „hívás” jelzett valamit számomra. Komolyan foglalkoznom kell az Erdőtündérségemmel.  Ám legyen! Sőt, azt is felismertem, hogy új késztetés született bennem!  Igenis szeretném megismerni, felismerni az elém kerülő fákat, elvégre milyen Erdőtündér az, aki nem tudja nevén szólítani kedves barátait? Így történt, hogy a szombati ragyogó napfényben oly csodálatos rozsdaszínben pompázó hatalmas mocsári ciprusok irodalmát közelebbről is szemügyre vettem. Olyan meghatározó jelenségek ők a sárvári Várpark több pontján is, hogy kellett, hogy olvassak róluk, különös tekintettel a lombszínükre és a mókás légzőgyökereikre. Erdőtündér iskolába jár – mondom magamnak, és figyelek, okulok, mert a természet, az erdő nagy tanítómester. Egyszerűen megunhatatlan, kiapadhatatlan és gyönyörű.

Azon már egy kicsit sem csodálkozom, hogy Erdőtündérségem újra készülődik. Érzem finom remegését, kellemes izgalmát. Nem csoda, hiszen hétvégén a Lövérekbe viszem. Vagy ő engem...

Valljuk csak be, így november derekán nem bővelkedünk napfényben. Kicsit több a szomorúság, kicsit nyugtalanabbak az éjszakák, kevesebb a mosoly, kevesebb a móka, túl gyorsan szalad az idő... Mit is tehet ilyenkor az ember lánya? Hát fellapozza az emlékeit, előhúzza a winchester mélyéből a nyári fotókkal teli mappákat. Elvégre azért a sok kattintás, figyelem, ügyeskedés, hogy nyoma maradjon mindennek. És a többszáz fotó közül egyszercsak előbújik a napfény.  Melegen és vakítón, szinte beleborzongok az élményekbe, amik visszavisznek a nyárba. Igen, oda fel, a hegyekbe, a fenséges, hósipkás óriások közé. És eszembe jut minden, elöntenek az érzések, az emlékek.  Naná, hogy először az alpesi utazás mappáját nyitottam meg…  

Potyognak az emlékmorzsák, és fülig ér a szám.  Az osztrák alpok virágoskertje – így hangzott a szervezett út neve, de nekem ez a pár nap a pillangós túrázásként maradt meg emlékeimben.  Gyönyörű pillangokkal baktattam a hegyi utakon, lehettünk akár 1200 m, akár 2000 méter magason, szinte mindig ott repkedett egy-egy szép színes példány a bakancsom közelében.  Áldott út volt az egész, hálával telve, köszönettel a szívemben emlékezem ma is a képeket nézegetve.
Szivárvány az ablakomból, napfelkelte az ágyamból, kedvenc helyem a buszon, sokcsillagos komfort a szobámban, régi kedves ismerősök az útitársak között… No és a hegyek, a felvonók, a függőhidak emléke. Emlékszem,  Jäger-rel gazdagított teát ittam odafent, az osztrák-svájci határon, miután az étterem teraszán állva, az előttem kitáruló látvány hatására teljesen ellágyultam. Hogy én újra itt? Immár harmadszor?  Hiába, van szerelem, ami nem múlik.

Szurdokok. Hú, belőlük is volt pár ezen az úton. Mondjátok csak, megfigyeltétek a szurdokok „energetikáját”? A mélységekben veled szemben rohanó patak erejét? Olyan dübörgéssel száguld, hogy még a saját belső hangodat sem hallod! Figyelned kell minden lépésre, minden lépcsőfokra, kőre, sziklára, közben egyensúlyozol, és olyan érzésed van, hogy a patak nehezít. Szembe rohan veled, hatalmas sebességgel, oltári robajjal. Érzed a mindent elsöprő erőt, de közben olyan, mintha megtisztulnál. Vadregényes minden lépés körülötted, és mire kiérsz, valahogy megkönnyebbülsz. Ott hagysz dolgokat abban a szurdokban, ebben biztos lehetsz. 

Pürgg. Icipici falu a hegyek között, benne 12. századi kápolnák. Nem hiszel a szemednek, pedig Európa legszebb román kori freskóit látod a parányi Johanneskapelle-ben.  Lenyűgöző, szinte hihetetlen élmény. Karnyújtásnyira, Egerek és macskák harca? Bizony… Legszívesebben megsimogatnád, amit majd ezer évvel ezelőtt festettek a falakra. Épp olyan nonszensz, minthogy az egerek legyőzik a macskákat, pedig ez történik ezen az ábrázoláson.

Dachstein, Seiseklamm, Kappl, Ischgl, Silvretta Hochalpenstrasse, See im Paznauntal… Nézem a hegyeket, a pára gombócokat, a virágokat, a kedvenc padjaimat, és nézem magamat. Szeretem a tükröt, amit látok, mert tele van boldogsággal, bizonyossággal, tágassággal.  Olyan felhőtlen, ragyogóan tiszta örömöt látok, ami nem hagy érintetlenül.  A világ csodaszép, az élet gyönyörű, még így novemberben is. Csak elő kell húzni egy kis Fényt a winchesterből …