2017 utolsó utazása. Egy utazás, amelynek második napján azt gondoltam, köszönöm, már mindent megkaptam, ami nekem számít és fontos, akár mehetek is haza… Persze maradtam, és másnap megnyílt az ég is… Elmesélem. És azt is, miért kapta tőlem ez a milánói 5 nap a fényességes jelzőt.
Hogyan is kezdődött? Miért is Milánó lett az idei adventi utazásom célpontja? Bizony egy könyvvel indult a kaland, nyáron, Agistriben a tengerparton. A parfüm titkos útjai című regényben gyakran feltűnt Ludovico Einaudi neve, aki épp akkortájt koncertezett Budapesten. Mivel se égen, se földön nem lehetett jegyhez jutni, megnéztem a művész turnéjában, hogy bezzeg Milánóban decemberben egy egész héten át minden áldott este zongorázik majd a nagyérdeműnek. No, hát akkor ha Budapesten nem, akkor majd meghallgatom Milánóban! Miért is ne, van ott mit nézni egy koncert mellett is! Aztán láss csodát – a budapesti koncert napján, last minute-ban bizony elcsíptem egy jegyet Ludovico koncertjére. De Milánó megmaradt úticélnak, immár zongorakoncert nélkül. Ugye-ugye, soha nem tudhatjuk, honnan indul egy gyönyörű történet, csak legyünk résen, legyünk elég kíváncsiak, hogy utána eredjünk vágyainknak.
Milánó, hajnali repülés a Wizzairrel. Ablak mellett, szájtátva, kikerekedett szemekkel, torkomban dobogó szívvel, mert arra nem voltam felkészülve, hogy úgy látom majd a szívemnek kedves havas alpesi csúcsokat, mint egy éles, pontos domborzati térképet. Napkelte előtt voltunk még kicsivel, így tisztán láttam a csúcsok közti völgyekben megbújó kis települések fényét, a legmagasabb hegyeket borító hófehér hólepelt. Soha nem láttam még ilyen perspektívából az Alpok nyúlványait, mai napig köszönöm a pilótának, hogy ilyen alacsonyan repült. És azt is, hogy a landolás Malpensa repterén a napfelkelte teljes szépségében történt. Épp elcsíptük, ahogy a transzfer buszt is, így rövidesen megkezdhettem az olasz nagyváros felfedezését a központi pályaudvartól a szállodáig, immár gyalog.
Mivel is kezdi a napot, a pihenést az ember lánya Olaszországban? Hát kávéval és croissant-nal. Na, de milyen croissant-nal? Életem eddigi legfinomabbjával. NHERO Milanó a hely neve, és nemcsak a croissant-juk isteni, de az élő növényekkel beültetett fal is. Ha arra jártok, ki ne hagytátok!
A gyönyörű repülés és a lenyűgöző croissant után elindultam sétámra a divat fővárosában. Lehet, hogy sokan így ismerik, de hogy én rögtön 100 méter után hatalmas, évszázados platánokkal, tavon úszkáló kacsákkal és hatalmas sziklákból kinövő famatuzsálemekkel találtam magam szemben, azt azért álmomban sem gondoltam volna. Az Indro Montanelli parkban jártam, amit még Mária Terézia alakított ki, olvastam később az információs táblán. Gondolhatjátok, hogy az ötödik napra már a park minden négyzetméterét ismertem. Mivel ott volt a szálloda közvetlen közelében, nem volt nap, hogy ne a parkon keresztül induljak és érkezzek vissza. Esőben, hóban, verőfényben. Nem tudom elég szépen leírni az érzést, amit a gondozott zöld terület, az óvón bekerített öreg fák, különösen a kedvenc platánjaim látványa hívott elő bennem. Az, hogy a parkot övező irodaházak tetejéről is szép zöld növények, pálmák integettek nekem, még közelebb hozta hozzám a milánóiakat.
Akárcsak vasárnap az ünnepi szentmise a dómban. Fogalmam sem volt, hogy a sok egyenruhás, tollas kalapos olasz férfi mit ünnepel aznap,december 10-én, vasárnap a milánói dómban. Őszinte leszek, akkor nem is törődtem ezzel, de bementem. És milyen jól tettem! Mintha Milánó összes férfija nekem énekelt és imádkozott volna! Csak álltam ott bent, a sűrűjében, behunyt szemekkel, és hagytam, hogy azok az erőteljes férfihangok átöleljenek. Úristen, én itt? Így? Nem is fért el bennem a hála, akkora volt, ki-kicsordult. Ekkor jártam először a milánói dómban. A hatalmas oszlopok, a még hatalmasabb üvegablakok, a freskók és a minden sejtemen át érezhető, vibráló Élet akkor és ott nagyon megfogott engem. Érdekes, később, amikor még 3 alkalommal jártam a dómban, audioguide-dal és anélkül, nem érintett meg ennyire, mint azon a vasárnapi szentmisén, amit aztán hatalmas népünnepély, zenekaros felvonulás követett a belvárosban. Azóta tudom, hogy Boldog Teresio Olivelli katona és minden olasz katona emlékére szólt a mise aznap.
Na, és itt volt a pont, hogy azt gondoltam, én már mindent megkaptam Milánótól, amit kaphattam. Hegyeket, fákat, dómot, férfiak énekét. Mi is jöhet még?! A divat nem az én világom, vásárolni nem szeretnék, láttam már vagy tíz templomot, hogyan is legyen ez a pár nap? Kiállításokra menjek? Vagy vonattal a Lago Maggiore tóhoz? És akkor kinyílt az ég… Elém tette Michelangelo utolsó, befejezetlen piétáját, a Rondanini Piétát, és meglepett Leonardo Utolsó vacsorájával. A hatást, amit ezek a remekművek bennem keltettek, magamtól soha nem gondoltam volna. Michelangelo vonz egy ideje. Szeretem és megkönnyezem az életéről szóló írásokat, de azt, hogy a Rondanini Pieta előtt állva, alig kéznyújtásnyira a hófehér márvány szobortól, elszorul a torkom, papírzsepit keresgélek és nem is tudom, kinek adjak hálát, hogy ott állhatok és körbejárhatom, új érzés volt számomra. Látni a véső nyomokat, libabőrösen érezni a szoborból áradó érzéseket, felidézni a „Kőbe zárt fájdalmat” – mintha tegnap lett volna, életreszóló élményt kaptam.
Leonardo da Vinci Utolsó vacsora festményére csak úgy, tiszteletből vettem már jó előre belépőjegyet. Persze elolvastam mindent, leírást, klasszikus és holisztikus elemzéseket, hogy majd tartalmasan töltsem azt a negyedórát, amit a festmény megtekintésére adnak. Volt még kis időm a beengedés előtt, így gondoltam, addig megnézem a Santa Maria delle Grazie templomot. Legnagyobb örömömre tucatnyi szerzetes énekelt a templomban, gyönyörű reggeli zsolozsmát. Hosszasan, szólókkal tarkítva. Talán, hogy felkészítsenek? Ki tudja… Mindenesetre tíz centivel a föld felett lebegve léptem be abba a bizonyos helyiségbe, amelynek falát kitölti Leonardo titokzatos festménye. Elég volt csak rápillantom az Utolsó vacsorára, és földbe gyökerezett a lábam. A képről ugyanis áradt felém a Fény. Amennyire a könnyeim engedték, jó alaposan megszemléltem a színeket, az arcokat, a kezeket, a mozdulatokat, a kompozíciót, az alakokat, felidéztem az olvasottakat, de a Fénynél többet nem kaphattam...Most, amikor e sorokat írom, már hetek teltek el azóta, de nem is kell becsuknom a szemem, elég rágondolnom, és érzem újra, még mindig…
Hát ezért fényességes az én Milánóm. Persze elképesztő kaland volt a dóm tetején sétálgatni, a híres Milánói Scala színpadára bekukucskálni, a Milánó Sixtusi kápolnájaként emlegetett Chiesa San Maurizio-ban gyönyörködni, az adventi vásárban prosciutto-s perecet és finom sült gesztenyét enni, a Sforzesco kastély parkjában sétálni, olasz paradicsomlevest kanalazni, és elképedni, hogyan tudják naponta átrendezni az elegánsabbnál elegánsabb divatüzletek kirakatát, de amit úgy igazán magammal hoztam Milánóból, azok a szívemet-lelkemet betöltő fényességes élmények. Mert Adventkor utazni jó. Különleges, fényességes élmény. Tavalyelőtt Barcelona, tavaly Milánó, és idén vajon? Ki tudja... Mert bármi lehetséges.
