Szívlenyomatok

Kórusülés, első sor, szerdán este a Zeneakadémián.  Véletlenül hozta így a sors, no és a még szabad jegyek, de a hála, amit ezért a véletlenért érzek, az égig ér. Kobajasi Kenicsiro és a Zeneakadémia Szimfónikus Zenekara koncertjére érkeztem. Abban egyetlen másodpercig sem kételkedtem, hogy a koncert zseniális lesz, hiszen adott volt a helyszín, a karmester, Beethoven és Csajkovszkij. Nem bántam a kórusülést, gondoltam, majd csak kibírom azokon a kemény székeken is, itt még sose ültem, úgyis a zene a lényeg. Igen, a zene volt a lényeg, de a kórusülés dimenziójából minden annyira más volt. Nagyon közeli, nagyon felemelő, nagyon látványos és nagyon erőteljes.
Szinte benne a zenekarban más a hangzás, lábad előtt a rezek és kéznyújtásnyira a dobok, látod a fiatal muzsikusok fegyelmezettségét, ajkakat összeszorítós koncentrálását, egymásra sandítását. Nagyon szépnek látod őket és nagyon tehetségesnek. Srácok csokornyakkendőben és lányok frizurával. Fonott, bodorított és vasalt frizurákkal, teljes rálátással. Tetszik, ahogy mozognak a ritmus ütemére, figyeled, amikor óvatosan megsimítják a hangszerüket, látod, amikor sietve lapoznak és megáll rajtuk a tekinteted, amikor észleled, hogy a belépésre várnak. Ilyenkor képtelen vagy behunyt szemmel élvezni a muzsikát, mint máskor itt a Zeneakadémián, egyszerűen muszáj nézni, figyelni mindenkire, mert közvetlenül alattad-előtted történik a zene. Történnek a hangok, a mozdulatok és ott látod magad előtt a Karmestert, mégpedig szemből! Kobajasi testbeszéde – a gyakran és hosszasan becsukott szemek, az áradó tetszésnyilvánítások, apró köszönetek a fiatalok felé, a szinte Tai chi-szerű mozdulatok, az ősemberi morgás, a fülig érő mosoly, a szemmel látható szenvedélyes átélés – olyan hatalmas pluszt adott az amúgy is lehengerlő szimfóniáknak (Beethoven 5. Sors szimfóniája és Csajkovszkij 4. szimfóniája volt műsoron), hogy a klasszikus „átadom magam a zenének” ez esetben nem működött.
Átadtam magam, de valami nagyon másnak. Először csak pókhálószerű finomsággal jelzett a lelkem, majd nagy határozottan, ellentmondást nem tűrően időutazásra vitt, és újra ott voltam, a kórusban. Ott álltam Salzburgban, és ott álltam Krakkóban, sőt ott álltam a Mátyás templomban. Előttem a zenekar, mögöttem a szívmelengető basszusok, mellettem az angyali szopránok, körülöttem az ismerős altok, kottám szélét érintik a rezek, szemben velem a karmester, sőt karmesterek. Emlékszem rájuk, nagyon is. Mozart misék, a legendás Zrínyi és Gyula karnagy. Nincs mozdulat, nincs tekintet, nincs gesztus, amire ne emlékeznék. Még az az ismerős bizsergető, fényességes és soha nem felejthető érzés is megcirógatott, ami a kezdés előtti pillanatokban önti el az ember lányát szemben a közönséggel, kézben a kottával, szemben a karnaggyal. Ó, Istenem, mennyire nem készültem fel erre, hogy az előttem kacsintgató hófehér kottalapok ilyen intenzíven megszólítanak és az amúgy is lebilincselő, frenetikus és nemcsak hallható, de látható dinamikával komponált koncert élményt Kobajasival és a Zeneakadémia fiatal zenészeivel még ilyen szívbe markoló felhangokkal is megtűzdelik. Ha belegondolok, hogy csak egy kórusülésen, a véletlenen múlt. Vagy nincsenek is véletlenek?!