Számomra szokatlan dolgot műveltem az elmúlt napokban. Nem is nagyon találom még a helyem, keresem a szavakat, bámulom a gyönyörű, vadonatúj Gaudi-mintás bögrémben gőzölgő teát és lassan összeáll a kép. Az, hogy a hosszú hónapok alatt bennem megfogalmazódott kívánság nyomába eredtem, abban nincs semmi szokatlan, hiszen így élek mostanság. Mindent elkövetek, hogy vágyaim, terveim beteljesüljenek, és örömforrásokká váljanak, mert hát ha én nem adom meg ezt magamnak, akkor vajon ki tenné?!
Minden úgy kezdődött, hogy látni szerettem volna a híres Sagrada Família templomot Barcelonában. Gondoltam, hadd álljak én is ott a hatalmas, évtizedek óta épülő katedrális közepén, hadd érezzek meg valamit abból a csendből, fényekből, terekből áradó szakralitásból, amit annyira szeretek a templomok, bazilikák, kápolnák hűvösében, bárhol is járok a világban.
A történet így indult. Megszületett a vágy, aztán kisvártatva érkezett a jóváhagyás is. Ellenállhatatlan kuponos ajánlat formájában. Gondolhatjátok, hogy azonnal lecsaptam rá, és nagy boldogan készülődtem. Útikönyv, térképek, programok, információk begyűjtése. Hogy Barcelonából csak 50 km Montserrat? És hogy a fiúkórus minden nap koncertet ad odafent? Több sem kellett muzsikára hangolt lelkemnek, naná, hogy Montserratot is látni szeretném!
Arról, hogy ez a négy nap valami egészen más lesz, mint amit eddig utazásnak hívtam, akkor még fogalmam sem volt. Természet közeli túrákon, ember nem lakta erdei ösvényeken, hegyormokon, koncertek közötti pirinyó városlátogatásokon szocializálódott lelkem csak ott, a nyüzsgő világváros kellős közepében észlelte, hogy ez bizony valami más. Hogy hangolódni kell. Hogy pacsirta lelkem hiába ébred a megszokott időben, a Rambla-n bizony nincs 9 óra előtt még egy kávé sem, nemhogy reggeli!? Hogy nem szentségtörés hajnali egykor megérkezve beülni egy étterembe forró hallevest kanalazni, és hogy egy üveg Cava nem sok egy tapas ebéd mellé, sőt szükséges. Hogy az operában este fél 10-kor kezdődik a flamenco előadás, és hogy délelőtt még jóformán senki sem sétál a kikötőben. Ja, és hogy itt nincs ám túravezető, csak rajtunk és a térképismeretünkön múlik, mekkora kitérőkkel, hány zegzugos utcácskán keresztül, milyen okos metrós megoldásokkal találjuk meg a kiszemelt látnivalót. Jelentem, az akklimatizálódás elég gyorsan sikerült. És már tudom, igen, így is lehet feltöltődni. Egy város felfedezése által.
Barcelona lenyűgözött. A végtelen kék ég és a vakító napfény ajándékával, a szebbnél szebb épületek elegáns homlokzatával, a hangulatos karácsonyi fényekkel, az eléggé visszafogott reklámokkal, a harsánypiros ciklámenekkel, az utcák-terek-metrók tisztaságával, az érezhető renddel, a burjánzó pálmafákkal, az égig érő tornyokkal… Az ízek pedig külön fejezetet érdemelnének! Az a bizonyos éjszakai halleves, a fekete spagetti, a paella, a marinált szardella, az allioli, a paradicsomos-fokhagymás kenyérke, a tapasok, a cannelloni, a churros, a katalán krém, a cava, a rosé… - enni öröm, új ízeket kóstolni pedig még ennél is több. Amolyan kulináris kalandozás. Már tudom, hogy van tapas és van pinchos, az anchovies pedig ízorgia a javából. Tudom, mert ezt mind végigettem. És ahogy mondani szokás, beléptem a fan klubba...
A tengerpart egy csoda. Ilyenkor, decemberben is. A zúgása, a színei, a homok és a világbéke. Ez ismerős volt, régen látott, de magamban őrzött, felejthetetlen ismerős. És ismerős volt a Santa Maria de Mar fenséges gótikus templomában megtapasztalt szakralitás is. Majd beindultak a dolgok, a maguk különleges katalán módján. A katedrális közepén lévő hatalmas szentélyszék, a katalán nemzeti ünnep forgataga, a Santa Llúcia vásár a „szarjankóval”. Hallottátok már hírét a Caganernek, a katalán betlehem különleges kis figurájának? Először nem akartam hinni a szememnek, mert a vásári bódék mindegyike tele volt fura, lehúzott nadrágú, dolgát végző alakokkal. Aztán – mire jó a világháló -, megtudtuk, hogy a caganer itt része az ünnepnek, sőt része a történelemnek is. Hogy a katalán függetlenséghez van-e köze, vagy a karácsony emberközelivé tételéhez, vagy a gyermekek örömére kerül-e a kakukktojás a klasszikus betlehemi figurák közé, vagy épp a talaj megtermékenyítésének szimbólumával járul-e hozzá a következő év bő terméséhez, ki tudja. Mindenesetre, egy újabb élmény, hogy lám, lehet így is!
Gaudi. Először a Casa Batllo, majd a Sagrada Família, aztán a Güell Park. Bizony kerekre nyílt a szemem, csordultig telt a szívem, miközben próbáltam befogadni az élményt. A Casa Batlloban az audioguide segített bepillantani ebbe a különleges, nagyon szerethető természet közeli világba, a Güell Parkban fent a város tetején bizony már szótlanul barangoltam. Mert a kettő között ott volt a Sagrada, a maga fenségével, kedves meghittségével. Csak álltam ott a hófehér oszlopok között, a színes üvegablakok rám vetülő fényeivel, az orgona finom hangú rezgéseivel, és bennem ragadtak a szavak. Ahogy most is keresem őket, mert nehéz megfogalmazni azt az érzést. Felfoghatatlan. Szinte befogadhatatlan. Talán arra vágynék, hogy órákig, akár egy teljes napig üljek ott a közepében, és hagyjam, hogy körülöleljen az a béke, azok a színek és fények, hogy érezzem, milyen aprócska vagyok ebben a hatalmasságban, és hogy milyen jó benne lenni ebben a hatalmasságban. A Szent Család temploma. Gyerekeket látok, akik ülnek körben egy szőnyegen és figyelnek a vezetőjükre. Apró totyogót látok, aki boldogan hódítja meg a teret. Családot látok, három gyermekkel. A nagyok ülnek a földön, elmélyülten színeznek, a pici az apa ölében szunyókál, az édesanya áll mellettük és imádkozik. Nem, ebben a templomban nincs csend. Itt élet van, és tapintható, érezhető a szeretet. Áramlik, a tudatosan, rafináltan irányított fényeken át. Minden olyan egyszerű. Sima, fehér, fényes. Jó benne lenni, otthonos, befogadó. Nézem a kisfilmet a templom egyik csendes szegletében elhelyezett monitoron a Sagrada adventi készülődéséről, és nyelem a könnyeim. Felvillannak épület-és szobor részletek, egyik szebb, mint a másik. De semmi sem a megszokott, aprólékos mestermunka. Hogy a Názáreti fent ül két torony között? Igen, és bogárka araszol a kapun lévő levelek között és magyarul is ott van a Miatyánk a nyelvek között. Vajon ki lehetett ez a Gaudi, akit a Jóisten építészének is hívnak? Aki ekkora bátorsággal, tudatossággal és kitartással dolgozott és alkotott? Templomot, házat, parkot? Ahol, bárhová is lépsz, fényességes, erős, tiszta, jó energiákat érzel és kapsz. Akárcsak a természetben. Gondolhatjátok, hogy a Mester életéről szóló könyvecske innentől kötelező olvasmány lett számomra. És azt is tudom, hogy szeretnék még visszatérni a Sagradaba. Egy koncertre, vagy pár órára, vagy akárhogy. Mert ennél különlegesebb helyen még nem jártam. Szent hely, de nagyon emberközeli és Isten közeli. Inspiráló, jó lenne felfedezni a sok-sok belerejtett üzenetet, megismerni a titkait, a miértjeit és a szándékait. Jó lenne bizony, mert kinyitott bennem valamit, megszólított. Nem úgy, mint a toszkán bazilikák, egy kicsit másképp. Remélem, a könyvek majd segítenek…
Montserrat. A híres kolostor a hegytetőn. Itt is azt hittem, tudom, mi vár rám. És egyszer csak fent voltunk. És azt sem tudtam, hová nézzek. Körben hegyek a reggel friss párájában, a távolban hósipkás hatalmasságok, a kedvenceim. Ormótlan kövek odafent, zöld völgy odalent. Ragyogó napfény, pálmafák, ciprusok. Teljes kilépés a nagyvárosból, pedig csak 50 km-t jöttünk, és megérkeztünk egy másik világba. Szabad beülni az épp akkor celebrált szentmisére, jó hallgatni a papok énekét, felemelő kezet fogni a kedvesen békét kívánó ismeretlennek és jó érezni a lecsendesedést. Az épület feletti kőtömbök beszédes formái igazi játékra hívják a képzeletünket, aztán a múzeum kincsei, pontosabban a galériája mindent visz. Kéznyújtásra a nagyok munkái, El Greco, Monet, Picasso, Dali… Ikonok, a Fekete Madonna ábrázolásai. Komolyan mondom, erre nem számítottam. Az impresszionisták előtt kész voltam. A sírás fojtogatott, mintha már nem férne belém több élmény… Hol is vagyok? Miért is jöttem? A fiúkórus azon a napon nem énekelt, talán jobb is így, mert tényleg sok az élmény, sok az érzés. Aztán a séta a hegyoldalban. Épp, mint egy zarándokút. 12 stáció az apró kápolnáig, ahol a híres Fekete Madonna szobrot megtalálták. 12 stáció, de nem a megszokott ám! Apró emlékművek a hegyoldalban, mindegyik más, mindegyik különleges. Illenek a tájba, eggyé váltak a heggyel. Lelki szemeimmel szinte láttam, elképzeltem azt a ragyogást, ahogy a kelő nap fényében tündökölnek. És az út… ahogy már említettem. Kőtömbök felettem, völgyek alattam, a távoli láthatáron pedig a hósipkások. Szinte vágytam a megérkezést az apró sziklakápolnába. Időt és csendet vágytam, hogy megérkezzenek az élmények és az érzések oda legbelülre. Van, aki virágcsokorral érkezik, és vannak igazi hátizsákos turisták is. És van tapintható csend, vannak színes lángocskák, és van hála. Köszönet, hála és boldogság. Adventben, Barcelonában, decemberben. És igen, lehet így is.
