Az Azori-szigetekre készülődve azt hittem, a világ végére megyek. Aztán csak egyetlen nap kellett, hogy rádöbbenjek. Az élet itt kezdődik. Őserő, esszenciális őserő az, amit itt megérezhet az ember lánya. A tűz, a víz, a szél, a kövek, a színek, a fények, a hangok, a növények és a csend olyan elementáris erejű összhangzattana fogadott az Atlanti-óceán közepén, nagyjából 3600 km-re Budapesttől, az európai, az afrikai és az amerikai kontinens ölelésében, amit szeretnék még nagyon sokáig őrizni a szívem mélyén. Ott, ahol az életre szóló, meghatározó, gyönyörűséges pillanatokat őrzi az ember. Arra vágyom, hogy még évek múlva is úgy emlékezhessek, ahogy most emlékezem…
Ha lecsukom a szemem, először az Atlanti-óceán felett, a látóhatár vonalában felsorakozó felhőcsíkot látom. Mint egy gyöngysor, kedvesen keretezi a kék ezernyi árnyalatában tündöklő nagy vizet, amit a kilenc sziget szinte minden pontjáról jól látni. Aztán felhők úsznak be a képbe, gyors mozgású fehérek és lustán elterülő szürkék, majd függöny-szerűen érkezik az égi áldás, nem egyszer orkán erejű, fütyülő, süvítő széllel és akkora szivárvánnyal körítve, amit mi, szárazföldi népek itthon aligha láthatunk. Hallom a hullámok robaját, és emlékszem, ahogy a parti kövekhez csapódva több méter magasra is felcsapnak. Vigyázat! A hullámszínház fény- és hangjátéka gyorsan függést okoz, egyszerűen nem lehet betelni vele, sosincs vége, jön és megy, csapkod, sodor, fordul, robban és visszahúzódik.
Emlékeimben aztán úszom, benne az Atlanti-óceánban. Fekete sziklák övezte vadregényes fürdőhelyeken, ahová szinte úgy kell bemászni vagy behajózni. Valószínűtlenül, leírhatatlanul gyönyörű helyeken, nehezen megfogalmazható érzéssel a lelkemben. És az óceán szeret engem, ezt érzem, ahogy lassú tempókkal a ki tudja milyen mély vízben próbálom felfogni, hol is vagyok és mit is csinálok. Úszom az Atlanti-óceánban. És az óceán megtart, érzem az erejét és érzem, mennyire más ez az érzés, mint amit eddig a más tengerekben éreztem. Az Égei megölelt, a Fekete átmelegített, az Adria a tisztaságával nyűgözött le, a Holt-tenger pedig sós lebegéssel ajándékozott meg. Az Atlanti-óceán. Fekete lávakövek, beszédes formájú sziklák, fekete homokos partok, magas kilátókból, miradurókból csodált hullámtöréses partok. A mindent átszövő és meghatározó nagy kékség, fehér fodrokkal és hullámokkal tagolva. Ringat, kedvesen, de határozottan, ahogy kis kompokon és nagy katamaránon próbálunk közlekedni a szigetek között. És ha úgy gondolja, bizony egyetlen hajót sem enged kifutni. Ilyenkor teljesen átveszi a hatalmat, ez a nagyok – a víz és a szél – játéka, ember ilyenkor csendben és nyugton marad. Csak hallgat és vár. Kivár, amíg Őóceánsága újra fogadóképes lesz.
A kékek után a zöldeket, az azori zöldeket idézem meg emlékeimben. Nincs fotó, ami vissza tudná adni a fekete lávakövek között sütkérező szőlőtőkék, az újszülött pálmalevelek, a hegyoldalakban húzódó őserdők, a fatörzseket borító vastag moha, a kráterek, calderák peremét szegélyező buja zöldek árnyalatait. Retinába kell égetni, ez az egyetlen próbálkozás. Csinálhatunk több ezer fotót is akár, de az azori tájak zöldjét ott és akkor kell csodálni. Minden méteren, minden lépésnél, minden irányban és mindenféle fényben. Az élet színe. Nyugalmat áraszt és megmosolyogtat. Nagyra nyitja a szívedet, és megtölti a harmónia és a szépség érzésével. A koromfekete lávakövek tetején kikacsintó apró zöld növénykék pedig folyton eszedbe juttatják, hogy az élet bizony élni akar…
Kékek és zöldek. Külön is szépek, de együtt?! Eláll a szavad a zöld bokrokon virágzó kék hortenziák láttán, szemedet tágra nyitva haladsz az úttesten, melyet mindkét oldalon 2-3 méteres virágzó hortenzia sövény keretez. Mintha ünnepi virágdíszbe öltözött volna az utca, hogy téged kísérjen az oltárhoz… ilyesmi gondolataim támadtak, amikor kilométereken át haladtunk a gyerekfej nagyságú virágokkal szegélyezett úton. A földre szórt rózsaszirmok ehhez képest …
Sete Cidades. A Kék-tó és a Zöld-tó. Ha csak egyetlen érzést őrizhetnék meg a szívemben életem végéig, akkor az ez az élmény lenne. Séta fent a krátertavak peremén, órákon és kilométereken át, ahol az ösvényt őserdők szegélyezik. Kilátók, ahol szokatlanul csendesen szemlélődnek az emberek. Odabent sűrű csend és vadon. Őserdő. Érintetlen természet. Nem úszom meg könnyek, sőt zokogás nélkül. Mélyen érint a hely, amit a világ legerősebb energia pontjai közé sorolnak. Az Ollantaytambo ilyen Peruban, olvasom egy leírásban. Gyújtópont – jut eszembe egy szó, ami talán közelebb visz az érzéshez. Napfonat csakra, sugárzó életerő, tüzes energiák, élni akarás, tettvágy, Kos-Mérleg tengely. Mit is mondhatnék még?! Hogy itt a helyem? Hogy ez az én helyem? És ha arra gondolok, hogy a kék szemű királylány és a zöld szemű pásztorlegény szerelméről, a két tó történetéről évekkel ezelőtt olvasott legenda vitt el az Azori-szigetekre, akkor – ahogy életemben többször -, újra rájövök, hogy nincsenek véletlenek. Hogy a legtöbb turista ezekből a tavakból semmit nem lát a köd miatt? Hát én láttam bizony, kristálytiszta napfényben ragyogva mindkét tavat, a Lagoa verde zöldjét és a Lagoa azul kékjét. Végtelen hála és köszönet lakozik bennem ezért az élményért és ezekért az érzésekért. Mindig boldog vagyok, ha megérezhetek valamit abból a csodából, ami körülvesz minket ezen a bolygón.
Elcsendesedő lelkem, becsukott szemem következő emléke Furnas, a világ egyik termálforrásokban leggazdagabb része. Nézem a földből feltörő, közel 100 fokos termálvizet, a több méteres páraoszlopokat, a benne eltemetett ételt, a cozidót. Nyelvemen érzem az ízét, a föld melegétől megpuhult húsok és zöldségek zamatát. És a furnasi csúcsélmény, a termálvizes fürdőzés az őserdőben, kövekből kirakott medencékben. Csukott szemmel, mosollyal az arcomon lebegek a 39 fokos vízben, és megállítom a pillanatot. Érzem, ahogy a medencébe folyamatosan beömlő víz végig simítja a testemet, ahogy a nap csókolja az arcomat, és ahogy elönt a boldog megelégedettség. Karom alatt melegít a kő, szabályosan fürdőzöm a boldogságban, a vízsugár kellemes csobogását hallgatva. Csúcsélmény, öt elemes csúcsélmény. Legyen részem benne még sokszor!
Szeretnék még sokáig emlékezni a Faial szigetén látott újszülött földnyelvre, amit a Capelinhos vulkán 1957-ben szült a bolygóra, San Jorge szigetén a végtelenbe nyúló hosszú sziget menti lélegzetelállító rálátásra, Pico vulkánra, akit láttam felhő sipkában, felhő sálban, meztelenül, sőt felhő köténykében, de sűrű felhők mögé bújva is. Jó lenne visszaidézni a Terra Nova park hatalmas famatuzsálemeit, a fekete-fehér házikókat, a piros vagy narancs színű ablakokat és ajtókat, a fekete lávakőből rakott teraszokat, a kék hortenzia sövények mögött legelő teheneket, a hajnalonta koncertező madarakat, a kagylók és halak ízét, a picoi fehérborok zamatát. Nagyot kacagni azon, amikor az őserdei túra során nyomomban futott a baromfiudvar népe, látni a vendéglős szemében az örömet, amikor a hely specialitását, a vörösborban elkészített octopust rendelem. Boldogan fogadnám el újra és újra a nehéz túraösvényen velem szemben érkező turisták készségesen segítő mozdulatát és mosollyal körített kedves köszöntését. Óh, de nagyon hallanám újra az egyik ház nyitott ajtajából kiszűrődő hangos énekszót és a kikötőben várakozó fiatal lányok kisgitárral kísért énekét, és bizony lelassítanám azt a helyi autóst, aki az egyik gyönyörű fasorban lehúzott ablakkal, zsigerig ható portugál zenét hozott magával. Énekelnék újra Kodály Esti dalt a sziporkázó csillagok alatt, és kávéscsészémmel a kezemben várnám a felkelő napot. Remélem, sokáig emlékezni fogok az afrikai fenyőkre, amelyek magányosan, nagyon-nagyon magasra nőve őrködnek a szigeteken. Olyan tökéletes formákat öltve, amit csak akkor hiszel el, ha saját szemeddel látod. És így van ez mindennel, amit az Azori-szigeteken láttam,hallottam, átéltem és tapasztaltam. Itt minden több, mint amit gondolsz róla. Sokszorosa. Élményben, érzésben is. Őserő. Azori őserő. Az Élet gyújtópontja. Már csak egyetlen költői kérdés motoszkál bennem... no, de innen hogyan tovább... Abban bízom, mire elfogy az a kis üvegcse azori esszencia illóolaj, amit magammal hoztam, addigra kitalálom...Addig pedig emlékezem, csak behunyom a szemem, elcsendesedem, és hagyom, hogy az emlékbe hozott érzések eltöltsenek. Köszönöm. Obrigada, Azores! Adeus, Azores!
További fényképeimet itt találod
