Szívlenyomatok

A cím nem véletlen. A népmesék és legendák szerint, még Mátyás király idejéből, azt mondták: aki eljutott az Enns folyón túlra – ober Enns -, az bizony az Óperencián túl járt. Hát itt jártam én is, ezen a képeslapokra illő gyönyörű  tájon.  Üdezöld legelők, hófödte hegycsúcsok, rohanó patakok, szikrázó gleccserek,  elképesztően piros muskátlik, szerényen és nagyon magasan nyíló mezei virágok, békésen legelésző és több szólamban kolompoló tehenek világában. 6 nap, tengernyi élmény és érzés. Életre szóló, néha mesebeli kalandok egy különleges országban.

Szombat, hajnali 6 óra. Egy lélek sincs még az Ecseri úti McDonalds parkolóban, csak én. Jó korán ideértem, az utazási iroda által megadott felszállási helyre, de sebaj.  El is helyezkedem kényelmesen, a reggeli napocskával pontosan szemben és lazítok, várom a Svájcba tartó buszt. Hirtelen fura mozgásra ocsúdom a reggeli bambulásból. Ha hiszitek, ha nem, az asztalok-székek melletti parányi gyerekjátszó csúszdájából egy ember mászott ki. Vajon ott töltötte az éjszakát?! Jaj. Mielőtt belegondolnék ebbe úgy istenigazából, már érkeznek is az autóbuszok, szépen sorban. Mint utóbb kiderült, 6 autóbusz indul és érkezik ebből a parkolóból ezen a reggelen. A szélrózsa minden irányából jönnek, majd begyűjtve a megfelelő utasokat, Miskolc, Pécs, Szeged, Kecskemét környékéről, már indulnak is tovább. Gyorsan megtalálom az én buszomat, a buszon a kedvenc helyemet – jobb oldal, 5. sor, az ablak mellett -, és végre körülnézek. Vajon kikkel utazom és túrázom a következő majdnem 6 napban? Az első pillanatokban bizony csodálkozom. Útitársaim zöme nem látszódik természetjáró turistának. Egy cseppet sem.  Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre üdítő színfoltként fedezem fel közben az ifjabb, aktívabb generáció képviselőit is a több mint 40 fős csoportban. Mellettem egy idősebb, jóval 70 felett járó, Csíkszeredából származó úr foglal helyet. Udvariassága, világlátása, tapasztalatai, szűkszavúsága megnyerő. Alig két hete tért haza egy másik svájci útról, de a Glacier Express kedvéért ide is benevezett. Gyönyörűen faragott kampósbotja apai örökségként kíséri lépteit az utazásain. Őszintén szólva, nincs ellenemre a kevés beszéd így utazás közben, tehát mondhatni ideális úti szomszédot kaptam.  Lassan útnak indulunk. Még Tatán és Győrben is felveszünk utasokat, meg is telik a busz. Számomra meglepetés, de eljön a welcome drink ideje. Felhőűzőként konyakot kapunk. Ez a kedves gesztus számomra különösen izgalmas. Állítólag az én lélek elixírem a konyak. Nem tudom, így van-e, mert korábban még nem ittam konyakot. Úgy látszik, ennek az ismerkedésnek itt és most jött el az ideje, így fülig érő mosollyal kortyolgatom a felhőűző lélek elixírt. Ráadásul dupla adagban, mert a másik sorban ülő hölgyek bizony lemondtak az apró pohárkába töltött ujjnyi konyakról, így kedves szomszédommal együtt nevetve koccintottunk a napsugaras jó időre. El s mesélem neki, hogy amolyan napsugár-felelősként eddig még soha nem volt gond a túrákon az időjárással.  Most sem lesz… És a konyak ízlik. De ez nem is lehet másképp.


Az első nap bizony hosszú utazást jelent. El kell jutnunk Innsbruckig, ahol majd az első éjszakát töltjük. A táj, amerre elhaladunk, szépen lassan, de változik. Idegenvezetőnk kedvesen és érdekesen mesél, ahogy elsuhannak mellettünk a híresebbnél híresebb látnivalók. Melk, Salzburg.  És a táj változik. Egyre zöldebb a fű, egyre lankásabb a vidék, néhol már hegyek is felsejlenek a távolban. Igen, hamarosan Tirolba érünk. A buszon Strauss dallamok, majd tiroli muzsika szól, stílust adva az utazásnak. Megvallom, gyakran elszundítok, mint utastársaim többsége.  Rattenberg városkában végre ki is szállunk egy kellemes sétára. Nagyon jó egy kis mozgás!  Már délután öt körül jár az idő.

A városka gyönyörű, középkori, az Inn folyó partján fekszik. A legkisebb osztrák város. Vidám fúvószene kísértében éppen ünnepelnek, így a városka nagy részét lezárták, hogy helyet kapjanak a hatalmas sátrak. De az élmény így is maradandó. Középkori házacskák, színes üvegdíszek és Sepp, akit azonnal kiszemelek magamnak – legalább egy fotó erejéig.

Rattenberg után hamarosan elérjük Innsbruckot is. A kora estében a felhők játékát figyelem a még ragyogó kék égen. Fülemben egy kis jazz, Norah Jones és Katie Melua énekel. 
Boldog vagyok. Együtt érzem az utazás szabadságát, a hegyek közelségét és  a muzsika varázsát. Fantasztikus érzés. Amire a szálloda még rátesz egy lapáttal. Az Alphotel Innsbruck külvárosában minden várakozásomat felülmúlja! Gyönyörű szoba, kilátással. Naná, hegyeket látok. Innsbruckban csak ilyen lehet a kilátás. Milyen mázlijuk vanJ  A vacsi finom – hát persze, hogy Wiener Schnitzel és tiroli almás rétes.  A pincérek magyarok, az asztaltársaság több mint kellemes. Jó lesz ez…  
És holnap már Svájcban folytatjuk utunkat.

Vasárnap reggel. Korai az indulás. Nagyon korai. Már 5.45-kor csörög a reggeli ébresztő, az idegenvezető gondos figyelmének köszönhetően. Muszáj korán reggelizni és útra kelni, mert a vonat nem vár. Szó szerint. A híres Gleccser Expressen (Glacier Express)  utazunk ma, hegyek-völgyek között. Chur városkába igyekszünk. Az eső kicsit szemetel, álmos a reggel, de nem aggódunk, hiszen itt a hegyekben akár egy-egy órán belül is gyökeresen meg tud változni az időjárás. Chur. Nem is tudom, hogyan kellene helyesen kiejteni ezt a fura városnevet. Van, aki „Sur”-nak mondja, van aki „Hur”-nak. Később, a vonaton, a hangosbemondó pedig „Kur”-nak. Asszem, talán ennél az utolsónál maradok. A helyiek csak jobban tudják. Ja, és nem mellesleg Chur Svájc legrégibb városa!
Ismét utazunk tehát, szeljük a kilométereket. Már a buszban érzékelhető, ahogy tisztul az ég. A pára és a köd játéka a hegyek között szemet gyönyörködtető látvány. Puha pamacsként úszik a hegyoldalon, rálátást nyújtva a csúcsokra. Az Alberg alagutat éppen építik, ezért bónuszként a hágón kelünk át a busszal. A lassan oszló köd miatt még nem tiszta a kilátás fent a hágó tetején, de megállunk egy kicsit. A technikai szünetet kihasználva körülnézek a shopban.

Hógömbök, hegyi kristályok mellett megakad a szemem a speciális túrabotokon. Azt még értem, hogy szívmelegítő italt is kötöztek a botra, de hogy a botra szerelt biciklicsengő milyen célt szolgál egy hegyi úton?!  Még találgatni sem tudok...

Az Albergpass után hamarosan elérjük Churt. Érkezik a Glacier Express, elfoglaljuk helyünket a hatalmas panoráma ablakos vonaton, amely audio guide-dal is felszerelt. Fotózni sajnos nem könnyű az ablaküvegen keresztül, de egyszerűen muszáj. A képek többsége egészen biztos kukára van ítélve, de a látvány egyszerűen igényli a kattintgatást. A folyton kattintgatást. Elképesztő vidéken utazunk. Nagyon lassan, órákig tart, amíg elérünk Chur-ból Brigbe. 5 órás a vonatút. Közel 1000 métert emelkedünk közben, néhol még mozdonycserére is sor kerül. Érthető, hiszen van olyan szakasz, ahol fogaskerekűre van szükség az emelkedéshez. Utunkat nemcsak hegyek, völgyek, folyók kísérik, hanem turisták is, akik egyetlen alkalmat sem mulasztanak el arra, hogy integetéssel, mosollyal üdvözöljenek bennünket a vonaton. Csak ülünk és bámészkodunk. Van mit nézni, mert a táj mindig más. Hol zöldebb, hol hegyesebb, hol erdősebb. Néha pár centire vagyunk a kőfaltól, aztán alig egy méterre a szakadéktól. De a biztonság a levegőben érződik. Svájcban vagyunk.
Brigben szállunk le a vonatról, amely tovább közlekedik  Zermattig. Zermatt a Matterhorn csúcshoz legközelebb fekvő nagyon híres városka. 3 évvel ezelőtt már volt szerencsém arra járni, a Gornergrat gleccseren találkoztam először a hegyeimmel.
Brigben újra buszra szállunk, hogy végre elérjük svájci szálláshelyünket. A Rhone völgyében haladunk. Az utunkat két oldalt kísérő látvány talán még a vonatos utazáson is túltesz. Az idő persze mostanára felöltötte legragyogóbb napsugár ruháját, és a délutáni ragyogás a dolomit hegyeken egyszerűen pazar. A dimenziók, a mélységek és magasságok látványa  leírhatatlan. Soha nem fogom elfelejteni a képet – mélyzöld fenyvesek, fénylő szirtek között keskenyen elegánsan a magasba emelkedő templom tornyok. A mosoly szinte soha nem fogy el az arcomról. Fülig ér a szám, ahogy befogadom a látványt.
Szálláshelyünk La Diableres településen van. Egy hágón kapaszkodunk fel kb 1100 méterre, ahol ez a mesés falucska fekszik. Itt töltjük a következő 3 éjszakát. A szobám ajtaját kinyitva örömöm és izgalmam a tetőfokára hág. Hát persze, hogy minden olyan igazi alpesi! Hófehér, háromszögre igazított párna, tipikus fa bútorzat, kávé automatával és kis konyhával felszerelve. Kitárom az erkélyajtót és a látványt könnycseppjeim nyugtázzák. Csodaszép. Nem is bírok a szobában maradni. Még van egy bő félóra a vacsoráig, hát irány a falu. Fényképezőgépemmel a kezemben lépegetek a „Fő utcán”. Körben mindenhol hegyek. Hol sziklásak, hol erdősek. Nincs két egyforma domborulat. A házacskák erkélyén burjánzó muskátlik. A falu közepén rohanó gleccser patak. Kis virágos pihenő. Naná, hogy padokkal. Naná,hogy megtaláltam a padomat! Lehuppanok. Megérkeztem. Érzem, ahogy tetőtől talpig elborít az öröm. De jó, hogy itt vagyok… és milyen jó,hogy itt vagyok. Csodálatos érzés, amikor a vágyak teljesülnek. Már jó ideje tudom, hogy érdemes, hogy muszáj a vágyaink nyomába eredni. Földöntúli boldogságom valószínűleg kiül az arcomra is, mert visszatérve a szállásra, útközben megszólítanak utastársaim – az arcodra van írva, hogy szépet láttál…  Hát igen, rögzítettem a látványt, az érzést. Még számtalanszor, minden kis időt kihasználva csámborogtam a faluban, de az első találkozás élménye, érzése, mint mindig, most is meghatározó. 
Alig várom a reggelt, hogy megkezdjük túrázós kalandozásainkat odafent...

Napok óta vibrál bennem egy érzés. Nyugtalanít, feszültté és türelmetlenné tesz. Tele vagyok  vágyódással, kíváncsisággal és bizonytalansággal. A viszontlátás ténye és reménye mindent átjár bennem.  Már csak 2 nap… Szinte úgy érzem magam, mint egy második randevúra készülő szerelmes. Az első randi tökéletes volt. Szerelem első látásra. Azóta 3 év telt el. Életre szóló emlékekkel és érzésekkel a szívemben az újabb találkozásra készülök. Hónapok óta tartó vágyódásom szombaton célba ér. A hegyekbe készülök. Ismét. Ki tudja, honnan és miért született újjá bennem a vágy. De nem mondtam ellent, utazom. És vibrál bennem az érzés. Torkomban dobog a szívem, remeg a gyomrom, gyakran azon kapom magam, hogy bambulok. Szó szerint izgulok. Nem az izgat, hogy vajon ki fog mellettem ülni a buszon, vagy hogy bírni fogom-e a gleccsertúrát. A viszontlátás érzése izgat. Vajon megtalálom-e, amit keresek, amire vágyom? Lesz-e fülig-szívig érő mosoly már a buszban az első hegyek láttán? Vajon lesz-e mély, jóleső és tiszta lélegzet? Láthatom-e majd a napfelkeltét a hegyek között?  Megtalálom-e  a helyet, a padot, a csúcsot, ahol kedvem lesz megpihenni? Kapok-e csendet és békét? Jó lesz-e nekem újra odafent? Leszek-e olyan boldog, mint akkor? Felhőtlenül és pimaszul boldog? 
Ezernyi kérdés, ezernyi vibráló érzés. Még a 3 évvel ezelőtti kis úti jegyzeteimet is elővettem. A harsányzöld alpesi legelők és a hegyoldalon gondozott szőlőültetvények dicséretéről. A „hazaérkeztem” élményről 3111 méter magasból. A tisztító-gyógyító könnyekről. A fenséges látványról. Hatalmasság, erő, tisztaság, tisztelet. Harmónia és bizalom. Most is érzem, amit akkor ott éreztem. És látom, amit akkor ott magamba fogadtam. De úgy látszik, valamit még tartogatnak nekem a hegy óriások. Várnak engem.  És én készülök, izgulok, indulok.

Napok óta hordozok magamban egy képet. Égszínkék égen elsuhanó hófehér sirály. Velem van, bennem van a Fertő-parti hétvége óta. Már ott a hajón ringatózva, belefeledkezve a pillanat gyönyörűségébe, tudtam, hogy ennek a kirándulásnak bizony ilyen nyoma is lesz a szívemben, nemcsak a barátnős-csajos jókedv és a kulturális élmények.

Csak ültem a hajón, a korlátra támaszkodva, átadtam arcomat a nap csókjának és a szél simogatásának. Sokáig csak az alattam finoman fodrozódó vizet, a lágy hullámokat, a távoli víztükör végtelen nyugalmát bámultam, aztán ahogy felnéztem… azonnal megfogott a pillanat, elöntött egy érzés. Csodálatosan kék volt felettem az ég, tudjátok, olyan mesebeli kék, igazi égszínkék, betűről betűre ég-szín-kék, egyetlen felhőcske vagy színárnyalat nélkül. Fülig érő szájjal, minden porcikámat betöltő mosollyal gyönyörködtem az égi kékben, amibe egyszercsak szépen, elegánsan, szinte megkomponáltan belibegett egy hófehér sirály. Csak egy. Mintha nekem repült volna oda, hogy megkoronázza azt a pillanatot. Valószínűtlenül szép volt. Olyan, amikor, ha tehetnéd, megállítanád az időt. És benne maradnál, ameddig csak lehet. Mert az ilyen pillanatokban megszűnik minden más, csak Te vagy benne és az Élet csodája. 

Napok óta hordozom magamban ezt a képet. Eszembe jut minden reggel, naná, hogy akkor, amikor a Bazilika tetején kiszemelt kedvenc muzsikus angyalkámnak köszönök. Biztos vette az adást, mert ma reggel dallamot küldött nekem a fejemben lévő emlékkép mellé. Somewhere, over the rainbow… hát persze, az örök kedvenc. Gitáron, zongorán, énekelve, mindegy, hogyan, mindenhogyan. Naná, hogy most is ezt dúdolom. És még sok ilyen reggelt kívánok magamnak…

Hozzád szólok, Magasságos, aki meghallgatod a szívek leghalkabb sóhaját is. Hozzád, aki úgy tudja keverni és osztani sorsunk kártyáit, mint senki más. Bőkezűen méred a feladatokat és nehézségeket, hogy aztán megerősödve, boldog mosollyal arathassuk le életünk ajándékait is.

Köszönöm Neked az elmúlt évek minden történését, teljes szívemből. Köszönöm a bátorságot, amit adtál nekem, hogy elindulhassak saját utamon, egy szabad élet felé, amit szeretteim nyugalma és boldogsága tesz teljessé.

Köszönöm a lehetőségeket, amelyeket megcsillantasz előttem, hogy segítsenek életben tartani a reményt a boldogulásra, hogy higgyem, nem lesz baj, hogy mindig jut, amire kell. Érzem, hogy figyelsz rám, hogy gyorsan felemelsz, ha a történések megviselnének, köszönet érte. És a képességért is, hogy megtaláljam a megoldásokat, a kiutakat a hétköznapok labirintusából.

Köszönöm a Szerelmet, amiről korábban csak álmodhattam, és köszönöm az erőt, ami segített a túlélésben. Végtelen szeretettel és hálával őrzöm őt a szívemben, életem egyik nagy ajándéka volt, hogy megismerhettem. Hálás vagyok az érzésekért, minden érzésért, a boldog pillanatokért és a szomorú elengedésért. Köszönöm, hogy a nehézségek megnyitották szemem az Élet csodálatos szépsége előtt.  Nincs bennem félelem, bátor, nyitott és kíváncsi lettem. Élek, másképp, mint régen. Köszönöm.

Kérlek, ajándékozz meg újra a szerelem csodálatosan vibráló érzésével! Készen állok rá, tudom, érzem. Vágyom a „levélbontás” előtti édes izgalom semmi mással össze nem hasonlítható érzésére, igen, megint írt nekem! Hadd érezzem fülig szerelmes kamaszlánynak magam minden találkozás előtt, hadd forgolódjak izgatottan ágyikómban a közös kirándulások előtt, boldogan várva a nagy napot. Add, hogy soha ne tudjak betelni a hangjával, hogy szomjasan várjam hívását, vagy első szavait egy közös reggeli ébredés után. Teremtsd meg a helyzetet, hogy olvasson nekem valamit, amit a legnagyobb békében, kikapcsolva mindent, boldogan mosolyogva fogok átélni. Te aztán tudod, milyen régóta vágyom erre. Adj, kérlek, majd felszabadult nyíltságot bennem felé. Hogy tudjam, érezzem, vele semmitől nem kell félnem, biztonságban és szeretetben mondhatok ki bármit. Mára már tudom, nem szabad élni e nélkül. Ajándékozz meg minket, kérlek, majd az elfogadás természetességével, a hétköznapok csodáival, a tekintetek ragyogásával, a csend hangjaival, az érintés erejével. A teljességgel.
Csupán erre vágyom, ezen a tízmilliószoros teremtő napon. Köszönöm.

Pár hónappal ezelőtt kezdődött. Valahol a nevezetes szülinapom környékén. Felébredt bennem egy érzés. Úgy sejtem, megértem rá, hogy megértsem, mit is jelent nekem a szülővárosom. Hogy minden porcikámban érezzem: a gyökerekből szárnyak is nőnek.  
Bizony, el kellett távolodnom tőle, hogy közelebb kerüljön. Még sokkal közelebb, mint ahol addig volt az életemben. Naná, hogy mindig is szerettem, szinte itt éltem le az egész életemet, úgy öt évvel ezelőttig.  Akkor menekültem, bárhol jobb volt…  A könyvemet sem itthon írtam. Milyen érdekes, ahogy kitettem a lábamat Sárvárról, késztetést éreztem, hogy írjak róla. Hogy bemutassam másoknak is - titkait, kincseit és legendáit ♥ . Azóta gyakran mondják rólam, szerelmes a városába…  Biztos a rám oly nagyon jellemző lelkesség a hunyó ebben a szerelmetességben, hiszen egy ideje minden fórumot kihasználok, hogy új rajongókat szerezzek Sárvárnak. Szállodai vendégeket, újságírókat, fővárosi barátokat. Viszem őket minden kihagyhatatlan, gyönyörű és értékes sárvári helyre és csak csacsogok és csacsogok… hogy érezzék már meg, milyen különleges helyen járnak. Nem tudom, célba jutok-e náluk, hogy felébred-e bennük a csodálat az öreg tölgyek láttán, hogy vajon ők is érzik-e a Nádasdy vár illatát, de azt igen, hogy nekem mindig nagy boldogság Sárvárról beszélni.  Olyan, mint amikor a finoman és folyton izzó parázs lángra lobban. Másodpercek alatt felragyog bennem az érzés. Igen, szárnyakat kapnak a gyökereim.  Goethe után szabadon ♥.
Tény, hogy mostanság gyakrabban megfordulok otthon. Tény, hogy azonnal fülemig ér a szám, ha épp a harangjáték csilingelő dallamára sietek a postára. Az is tény, hogy valahányszor kávémat kortyolom ezeken a hétvégéken a hajnal csendjében, nagyon jó érzések járnak át.  Érzések, amiket sehol máshol nem érzek. Az otthon vagyok igazi érzése. Az a fajta érzés, amitől mindig kapok valamit. Néha megnyugvást, laza elengedést. Néha csendet és megbékélést. Néha sziporkázó ötleteket, magasröptű terveket. Tudom, hogy ez nem honvágy. Hiszen nem szakadtam el, egy kicsit sem, sőt! A távolság csak felerősítette bennem az idetartozás érzését. Felerősítette és dolgozik bennem. Egyre mélyebbre nyúlnak a gyökereim és egyre magasabbra visznek a szárnyaim.  És hogy én ezt mennyire élvezem…

Pár napja 30 éves szállodai jubileumot ünnepeltünk Sárváron, főleg törzsvendégekkel. A nevezetes nap előtt eléggé sok tennivalóm volt a szervezéssel, aztán a ragyogóan sikerült ünnepség után napokig a föld felett jártam az élmény hatására, de mára eljutottam odáig, hogy képes vagyok kívülről és felülről szemlélni bizonyos dolgokat. Szemlélni és rácsodálkozni, tudatosan rácsodálkozni a szálloda és a törzsvendégek különleges kapcsolatára. Hozzá kell tennem, igazi törzsvendégekről beszélek, a szó legszorosabb értelmében.

Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy vannak emberek, akik tényleg  10-15-25 vagy akár 30 éve folyton ezt a szállodát választják?  Akár 92 alkalommal is képesek voltak visszajönni ide? Belegondoltatok már ebbe? Érzitek a jelentőségét, az értékét?

Amit ma divatos szóval lojalitásnak nevezünk, az nem elég jó szó. Ennél sokkal több rejlik ebben a kötődésben. Bizalom, hűség, elfogadás, rajongás, vágyódás, a viszontlátás-visszatérés öröme. A tudom, mit kapok és kell nekem, amit kapok biztonságos és örömteli érzése. A folyamatosság időtlen élménye. Valami, aminek biztos helye és fontos szerepe van az évek monoton múlásában. Egy kedvenc hely, ami kihagyhatatlan. Amire jó vágyni, még jobb megkapni és a legjobb újra betervezni.  Ami életben tart. Láthatatlan, de eltéphetetlen kötődés. Szeretettel és bizalommal teli. Milyen ritka és milyen értékes az ilyen kapcsolat… Kincs, ajándék.

A mai rohanó ember talán fel sem fogja, miről is beszélek. Mert igen, a fogyasztói társadalom fogyasztásra, elhasználásra, cserére, megújításra ösztönöz…  És akkor ott ülök egy közel kétszáz fős ünneplő vendégsereg között, akik évtizedek óta nem cserélnek. Nem cserélik le a megszokott szállodájukat egy modernebbre.  Visszajárnak, amíg csak tudnak. Olyan fokú bizalmat szavaztak ennek a szállodának, amit értékelni kell. Mélyen meghajolni kötődésük előtt és tisztelni ezt a szívből jövő, igazán tiszta hűséget. Mert ez egy olyan klasszikus érték, ami nem tűnhet el az életünkből.

És sárváriként boldog a szívem, mert ez a hely tényleg tud valamit. Olyan harmóniákat áraszt, amelyekre így reagálnak emberek. Csak legyenek még sokan és érezzenek, kötődjenek sokáig így :-) Ja, és nem mellesleg magamnak is ezt kívánom. Életre szóló kötődést kedvenc helyeimhez :-)

Weöres Sándor egysorosa a Facebookon végig vágtázó vershullámmal érkezett hozzám a minap. Érkezett és velem maradt. Emlékeket és érzéseket hozott magával. Felidézett bennem rég nem látott tekinteteket, amelyek beszélnek, még ma is. Elég csak elcsendesednem kicsit, lehunynom a szememet és máris ott sorakoznak az életemet végigkísérő szempárok. Féltőn óvó kék, aggódó zöld, szeretetteljes meleg barna. Felejthetetlen, messze merengő, szomorú zöld tekintet. Szerelemittas, csillagként ragyogó írisz. Tökéletes figyelem árad felém néhányból, hideg elutasítás fészkel a következőben. Végtelen öröm árad emebből, könnyes bánat amabból.
Szeretem a beszédes tekinteteket. Van, amelyik mágnesként vonzza az enyémet, annyira jó és nagyon könnyű benne maradni a kedves, szeretetteljes összenézésben, amely simogat, átölel. És persze az ellenkezője is igaz, amikor szinte menekülnék a fagyos, szúrós érzéstől. Vagy attól, aki beszél hozzám, de szemének fényét nem adja a mondandójához… 
Egyre inkább keresem a nekem való, nekem tetsző szemeket, lélek tükröket. Annyira más mindegyik. Kristálytiszta értelem, őszinte kíváncsiság, erősen koncentráló, szinte vibráló szemek. Érdekes, izgalmas megfigyelések, mindegyik más és más, mindenki más és más. És azonnal érzem, ha igazándiból rám figyelnek ezek a tekintetek. Megérzem üzenetüket. Pillanatok alatt. Némelyik annyira meleg, meghitt, sugárzó, hogy belém sajdul, vajon lesz-e legközelebb… nem tudhatom. De azt igen, hogy emlékezetem őrzi a tekinteteket. 

Ülök a nappaliban a reggel békéjével és a gőzölgő kávéscsészémmel. Pünkösdvasárnap csendje vesz körül és ahogy ez nálam gyakorta történik, szépen lassan elindulnak a gondolataim. Ezúttal a szemközti falat betakaró könyvespolc ébreszti fel tűnődésemet. Nini, hát előttem az életem... könyvekbe zárva.  
Ahogy szépen lassan pásztázom a több sornyi-polcnyi kötetet, szinte mindegyikről eszembe jut valami. Életem egy korszaka, egy eseménye, egy emléke, egy szereplője... Ott figyelnek a hajdani kötelezőkből kedvencekké vált Fekete István regények, a több kötetes, vaskos klasszikusok és óh, a ronggyá olvasott "A Tamás templom karnagya" és megannyi életrajzi regény, Beethoven, Munkácsy... Mondtam már, hogy könyvmolynak készültem? Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, csak jó vastag legyen:-)
Néhány sorral lejjebb a gyerekek hajdani mesekönyvei, az ezredforduló emlékére kapott elegáns olvasó- és daloskönyvek mellett könnyed olvasmányok emlékeztetnek a gyed-es időszakomra. Danielle Steel, Robin Cook és még jó néhány romantikus, szinte egy estés olvasmány. Akkor ezekre volt étvágyam, ahogy később fájó lelkem keresett kapaszkodót a  Vigasztalások könyvében, a Müller Péter írásokban, a Bölcsességek könyvében vagy a Bibliában. Se lát, se hall, csak olvas - korszakomat Arthur Hailey Detektívek és Dan Brown történetei idézik fel. Rosamunde Pilcher gyönyörű jelzői, szépségesen komponált összetett mondatai, reményteljes újrakezdést sugalló regényei régi kedves osztálytársamat, későbbi munkatársamat juttatják eszembe, akitől anno a Pilcher-ajánlás és az olvasnivalók is érkeztek. Mennyire egy húron pendültünk, ha könyvekről volt szó...
Majdnem egy egész polcot betöltenek a dedikált kötetek a Nők Lapja Műhely íróitól - mennyire szerettem ezeket a személyes közönségtalálkozókat! Schäffer Erzsébet egyetlen kötete sem hiányzik a könyvespolcról. Szemmagasságban vannak ezek a csodás, lélektől lélekig ható emberi történetek. Jó ideje ilyen rövid olvasmányok férnek bele csak az estéimbe, de tudom, érzem, lesz ez még másképp is... és akkor mindent újraolvasok, ígérem meg magamnak. Vajon hogyan hatnának rám most azok a történetek, amiken  egy évtizede vagy több oly sokat sírtam... vagy azok, amelyekben szinte eggyé váltam a főhős lángoló szerelmével? Amelyek kedvesen, de határozottan kiszakítottak az akkor nem éppen rózsás hétköznapjaimból? Az időközben begyűjtött élettapasztalatom birtokában csak mosolygok költői kérdéseimen, és persze tudom a választ. Bármikor is szedném elő újra a könyveimet, mindig azt kapnám tőlük, belőlük, amire éppen szükségem van. 
Kis ezüst borítású köteten pihen meg az emlékektől elhomályosult tekintetem... Tatiosz gondolatainak gyűjteménye... Tőle kaptam, benne kézzel írott sor... tudom kívülről, de felnyitom és megsimítom a jellegzetes, oly jól ismert kézírással rótt sorokat... szeretetből lesz a szerelem és a végén megmarad a szeretet... Igen, megmaradt, akármelyik bárányfelhőn pihenve is vigyázol rám, a szeretet és a hála megmarad, az emlékeddel együtt. 
Naná, hogy a budapesti lakásban is szépen gyarapodik a könyvespolcom! Gyakran több kötet is utazik velem, ők a füveskönyvek. Márai nagyon régóta kísér engem, sok-sok kilométert és évet bejárt velem, de Weöres Sándort, Fekete Istvánt, Szepes Máriát, legújabban Exupery-t is örömmel viszem útitársként. Úgy látszik, mostanság ilyen rövidke, de annál mélyebb bölcsességekre szomjazom. És Vass Albert jóságos-szépséges természet-meséire, amelyek lecsitítanak, mosolygós álomba ringatnak esténként. A többi újonc könyv pedig, akik ilyen-olyan ajánlások, könyvesbolti kalandozások során folyamatosan felkerülnek a polcaimra, türelmesen várnak a sorukra. Eljön az ő idejük is, tudom én. Készülök rájuk, készülök a korszakra, amikor megint órákig, napokig olvasok majd...
Könyvekben az Élet. Könyveimben az életem. Ott vagyok otthon, ahol velem vannak. Eszembe jut a rég várt viszontlátás pillanata 2012 októberében, a válóper ügyes-bajos időszaka után. 4 év után akkor léptem be újra a nappali ajtaján. És ott voltak, kicsit porosan, de hiánytalanul. Emlékszem, csak ültem ott nagy könnyes boldogságomban, hogy a könyveim megvannak nekem. Békét és nyugalmat árasztanak, estéről estére felkínálják magukat, a bennük rejlő tudást, hangulatot, érzéseket, izgalmat, sorsokat, hogy beléjük feledkezhessek. Köszönöm. És az a tény, hogy igen, már én is írtam, írhattam  egy könyvet, valahogyan passzol ebbe az örök életű könyves szerelembe. Mese nincs, könyvekben az életem, és ezt én nagyon is szeretem.

Szeretem az évtizedeken és kilométereken átívelő kapcsolódásokat. A szembenézős, egymásra figyelős, összenevetős emberi találkozásokat. Időtől és tértől függetlenül. Amikor éppen ott folytatjuk, ahol tavalyelőtt vagy a múlt héten abbahagytuk.
Milyen nagy dolog ez! Ezek a gondolatok jártak a fejemben tegnap, amikor a hajdani gimnáziumi osztálytársaimmal megbeszélt találkozóra készülődtem. A viszontlátás örömétől lelkesen, izgatottan, várakozás teljesen... és egyszer csak azon kaptam magam, hogy számba veszem a közösségeket, ahová mostanság tartozom. A kórus, a munkatársak, a bringás csapat, a túratársak, a hölgyklub és persze a hajdani gimis osztály. Eltéphetetlen pókfonalak boldog szövevénye. Hogy képtelen vagyok lemondani egyetlen ilyen találkozásról sem? Hogy elmondhatatlanul élvezem a közös asztal, a közös éneklés, a közös túrázás minden pillanatát? Bizony, így van. Olyanok nekem ezek az összetartások, összetartozások, mint az éltető nedű. Elismerem a digitalizált világ előnyeit, értékelem az információ áramlás szédítő gyorsaságát, de ami egy-egy ilyen hús-vér emberi találkozás során történik, mindennél többet ér. Feltölt, épít, kikapcsol, megnevettet, elgondolkodtat, elvarázsol. Napokig, hetekig, sőt akár évekig táplálkozom ezekből az élményekből. Tegnap este is... 32 évvel az érettségink után, együtt vagyunk, nosztalgiázunk, poénkodunk, nevetünk, beszélgetünk. Egyikünk az óceán túlsó partjáról érkezett... mesebeli életúton jár... de amikor csak teheti, itt van velünk Sárváron. És a többiek is. Jönnek az első hívó szóra, nincs feszengés, csak azonnali kapcsolódás. Egymásra hangolódás, egymásra nevetés, egymásra figyelés. Szemtől szemben. Milyen nagy dolog ez! Két éve találkoztunk így utoljára, de mintha tegnap lett volna. És milyen jó, hogy egyre mélyebben nyílunk meg egymás felé, hogy nincsenek tabu témák, hogy az önzetlen segítségnyújtás lehetősége kimondatlanul is a levegőben lebeg, hogy egy pillanatig sem kétséges, hogy hamarosan újra találkozunk. Ahogy a bringásokkal, a kórussal, a túratársakkal, a hölgyklubbal is... Találkozunk és kapcsolódunk. A legemberibb módon. Tele bizalommal, őszinte kíváncsisággal, szeretettel.

A híres nevezetes, hónapok óta epedve várt Tavasztündérke ma kézen fogott és elvarázsolt. Igen, a tavaszi erdő mélyén jártam. A Hársas tó napfénytől csillogó víztükre felett, a vidáman szaladó Morgó patakon túl, a Börzsöny lankáin. Ott, ahol már minden és mindenki ujjongva ünnepelte a Tavasztündér ébredését. A hajnal frissessége, a reggeli napfény melege, a madarak trillázása, a virágszirmok szivárványa. Muszáj volt útra kelni, menni hegynek fel és hegynek le, ahogy a lábam vitte. És amint a lépteim automatikussá váltak és megszokták az erdei utak göröngyét, érzékszerveimet szépen lassan hatalmába kerítette a Tavasz. Döngicsélés, duruzsolás, szellő susogás, bimbó pattanás, patak csobogás ölelt át, harkály kopácsolás, énekesmadarak kánonja közepette. A fiatal lombokon átszűrődő napsugár nemcsak simogató melegével, hanem fényének játékával is rabul ejtett. Emitt madárka szökkent a télről maradt száraz gallyakon, amott sikló kúszott át az ösvényen sietve, távolabb egy kövön napfürdőző gyíkocska vonult menedékbe jöttömre.
Tavaszi zsongás. Halljuk, írjuk, mondjuk.... de vajon éreztétek-e már ennyire közel magatokhoz? Mintha Tavasztündér otthonában járnék. Egy zsongó-bongó nagy nagy ölelésben, ahol minden mosolyog. Mosolyog a világ a kedves kék ibolyában, a napsárga gyermekláncfűben és az apró útszéli virágocskák fehér-lila-kék-rózsaszín szirmaiban. Örül a világ a bokrok és fák első üdezöld levélkéiben, amelyeken csak úgy ragyog a fény! Még annyira frissek, annyira újak, hogy icipici porszem sem ragadt rájuk. Újszülöttek.
Amikor a szemem már betelt a látvánnyal, be is csuktam kicsit, hogy a tavasz hangját és illatát is méltóképpen befogadhassam. Csak álltam ott, az ösvény kellős közepén és beleolvadtam az erdő, a természet végtelenül finom hangjaiba. Pianoban muzsikált körülöttem minden, a bogárkák, szúnyogok, darazsak és még ki tudja, hányféle erdei rovar. Kedvesen, szelíden. Függöny...jutott eszembe karnagyunk szavajárása. És bizony a szólisták sem maradtak ám sokáig csendben! A fák tetejéről fakopáncsok, légykapók, csúszkák trillái felelgettek egymással ritmusosan. Ilyenkor meg sem kell szólalni, csak fülelni, hallgatózni. És befogadni a csodát. Mélyeket lélegezni a mámorító erdőillatból. Mámorító. Nincs jobb szó rá. Édeskés, nehéz illat, tele napsugárral, friss fűvel, fiatal levéllel, kelyhét bontott virággal. Nem lehet betelni vele. Ahogy az élménnyel sem, amit a Tavasztündér így április derekán kínál nekünk. Feldíszíti otthonát - színesen, illatosan, csábítóan -, és minden kincsét elénk tárja. Csak fogadjuk el kedves meghívását, emlékezetes élményekben, csodálatos ajándékokban lesz részünk.