Napok óta hordozok magamban egy képet. Égszínkék égen elsuhanó hófehér sirály. Velem van, bennem van a Fertő-parti hétvége óta. Már ott a hajón ringatózva, belefeledkezve a pillanat gyönyörűségébe, tudtam, hogy ennek a kirándulásnak bizony ilyen nyoma is lesz a szívemben, nemcsak a barátnős-csajos jókedv és a kulturális élmények.
Csak ültem a hajón, a korlátra támaszkodva, átadtam arcomat a nap csókjának és a szél simogatásának. Sokáig csak az alattam finoman fodrozódó vizet, a lágy hullámokat, a távoli víztükör végtelen nyugalmát bámultam, aztán ahogy felnéztem… azonnal megfogott a pillanat, elöntött egy érzés. Csodálatosan kék volt felettem az ég, tudjátok, olyan mesebeli kék, igazi égszínkék, betűről betűre ég-szín-kék, egyetlen felhőcske vagy színárnyalat nélkül. Fülig érő szájjal, minden porcikámat betöltő mosollyal gyönyörködtem az égi kékben, amibe egyszercsak szépen, elegánsan, szinte megkomponáltan belibegett egy hófehér sirály. Csak egy. Mintha nekem repült volna oda, hogy megkoronázza azt a pillanatot. Valószínűtlenül szép volt. Olyan, amikor, ha tehetnéd, megállítanád az időt. És benne maradnál, ameddig csak lehet. Mert az ilyen pillanatokban megszűnik minden más, csak Te vagy benne és az Élet csodája.
Napok óta hordozom magamban ezt a képet. Eszembe jut minden reggel, naná, hogy akkor, amikor a Bazilika tetején kiszemelt kedvenc muzsikus angyalkámnak köszönök. Biztos vette az adást, mert ma reggel dallamot küldött nekem a fejemben lévő emlékkép mellé. Somewhere, over the rainbow… hát persze, az örök kedvenc. Gitáron, zongorán, énekelve, mindegy, hogyan, mindenhogyan. Naná, hogy most is ezt dúdolom. És még sok ilyen reggelt kívánok magamnak…
