Szívlenyomatok

Fordul az év, és gyűlnek a gondolatok. Kívánság is van, legalább kettő. Adjon az Isten az egészség mellé jövőre is jó találkozásokat! Csak ezt kérnék, találkozásokat. Emberi találkozásokat, találkozásokat a természettel, találkozásokat az Élettel, a Világgal, magammal.
Ahogy az óév szépen elhalkulva átadja az újnak a stafétát, a körülöttem felnövő csendben rá kell jönnöm, milyen végtelen tengerré nőtte ki magát bennem a kíváncsiság. A kíváncsi, minél többet látni, érezni, hallani, megismerni akaró nyitottság. Szinte olyan, mint egy feneketlen kút. Már idén is befogadott mindent, ami jött. Koncerteket, hótalpazást, hegyeket, Fertő tavat, hölgyklubot, éneklést, kirándulást, igazi olasz lasagnét, Kópé kutyát, bringázást, barátnős találkozásokat, felsorolni sem tudom az évet idéző pillanatok sorát. Szívem-lelkem boldogan tette magáévá az új élményeket, és kimondhatatlan örömmel nyugtázta az új barátságokat. Mert lettek bizony. Legalább három, ha jól számolok. A nyitottság találkozásokat szül, és a jó találkozás nem egy alkalomra szól. Barátság lesz belőle, lélekemelő beszélgetések, kedves levelek, a viszontlátások reménye.
Apropó viszontlátások. Nagy boldogság, hogy nem veszítettem el senkit. Megvannak mind a régi jó barátok, néha kicsit szorgalmasabban kell keresnem a kapcsolódásokat, de nem adom fel. A világért sem tenném, mert ettől olyan szép az élet. A minél gyakrabban összekapcsolódó tekintetektől, az ölelő karoktól, az igazi érdeklődéssel teli kérdésektől, az egymásra figyeléstől, az önzetlen odafordulástól, az együtt nevetéstől. Mert ezek a találkozások velünk maradnak.
És teljesen mindegy, hogy egy erdőben sétálok-e, vagy a gleccser ragyogását figyelem a hegytetőn, hogy egy firenzei templomban énekelek vagy a vonaton ülve bámulom az elsuhanó tájat, hogy ráfeledkezek a platánok törzsén ragyogó napfényre vagy az ég kékjére, a bennem megszülető élmények és érzések is mind-mind találkozások. Jó találkozások. Gyakran csak magammal, de az meg aztán a legjobb! Igen, adjon az Isten jó találkozásokat!

Szeretem ezeket a gyertyafényes, süteményillatú, csendbe és fényekbe öltözött ünnepnapokat, szeretem ezt az érzést, ami ilyenkor hallatja hangját bennem. Nagyon sok karácsonyt megéltem már, volt ilyen is, olyan is, gyerekkori csodavárós és gyerekeknek meglepi-ajándékozós, volt nyugtalan, volt túlélős és volt semmi különös is. Mostanában, biztos a szülinapi tortán egyre szaporodó gyertyákból áradó bölcsesség az oka, vagy talán a bennem lakozó Nyugalom, de évről évre melegebb, meghittebb az érzés bennem. Szeretem az advent lélekig hatoló készülődését, és nagyon szeretem, amikor szépen lassan elnéptelenednek az utcák. Ahogy közeledik Szenteste, úgy csendesedik el kint a világ, úgy gyúlnak fel a kis izzók az együtt díszített fenyőfákon, az ablakokban, az erkélyeken, a kertekben. Mennyi békesség van ebben az elcsendesedésben! Megváltó békesség… Csak álldogálok ilyenkor az erkélyen, szemem végigfut az utca ünnepi fényein, idén megpihent a ragyogó teliholdon is, és jólesően nyugtáztam tegnap délután, hogy már senki sincs odakint, mindenkit hazahívott az otthon karácsonyi melege. Ez az elcsendesedés idén nagyon megérintett. Napok óta vártam rá és nagyon jó volt megélni. Csend, fény, ünnep. Mint Weöres Sándor versében: 
„ … csönd fénye - béke csöndje - fény békéje csönd - fényes csönd béke…”
Szeretem azt is, ahogy a jókívánságok szép szavakat hívnak elő bennem és azt is szeretem, hogy ilyenkor akaratlanul is eszembe jutnak régen látott kedves ismerősök, barátok. Olyan végtelen természetességgel szólíthatom meg őket, amilyen örömmel gondolok rájuk. Szeretem reggelente a kávésbögrémmel a kezemben bámulni a nappali sarkában álló karácsonyfácskát, és lábujjhegyen járva őrizni a még alvók álmát. A teljesség percei ezek, tele boldog elégedettséggel.  Őszintén szólva, azt is szeretem a karácsonyban, hogy előbukkanak a jól ismert, de örökké szép ünnepi verssorok, hogy újra énekeljük a Mennyből az angyalt vagy a Kiskarácsonyt. Szeretem, hogy közkívánatra mindig ugyanazt készítem vacsorára, nincs karácsony töltött kifli nélkül…Szeretem ezt az időtlenséget, állandóságot, változatlanságot. A karácsony hagyományait. Mert igenis jó, ha nem minden változik. Az imént adták hírül az egyik tévé csatornán, hogy idén az átlagnál jóval többen mentek konditerembe karácsonykor. Konditerembe? Karácsonykor? Alig akartam hinni a fülemnek. Hű, de nagyon messze van tőlem ez a modern nagyvilág… Szeretem, hogy ilyenkor – a hétköznapokkal ellentétben – tévét is nézek. Kedves-könnyes családi filmeket, és azok a könnycseppek a szemem sarkában bizony jól esnek. Utat adnak a túlcsorduló szeretet-érzéseknek. Azt is nagyon szeretem, hogy ezekben a napokban olyan távol kerülök a munkától, a hétköznapoktól, mintha egy másik bolygón lennék. Mit lennék?! Vagyok. Tetőtől talpig.  Eszembe sem jut, mi lesz majd január első munkanapjaiban. Persze ezt egy cseppet sem bánom, mert nagyon benne vagyok az ünnepben, az ünnep csodálatos ragyogásában, és bennem is ragyog az ünnep. Szeretem minden percét, minden fényét, minden történését, minden találkozását, minden emlékét, minden érzését. Boldog Karácsonyt!


 

Benne vagyok magamban. Olyan igazi, adventi módon. Nagyon szeretem ezt a szelíd, tétova hangulatot, ezt a csendesedést, ami még az én amúgy ezer fokon égő tettrekészségemet és energiáimat is takarékra állítja. Ma már ott tartottam, hogy nem bírtam hallgatni a tévét és a rádiót sem, annyira vágytam a csendet magam körül. Talán egy kis finom jazz, no, az még belefér…  Azt is észrevettem, hogy halkabban is beszélek.  Nem, nincs semmi baj, nyugtattam meg lányomat, de advent van, teljes valómmal érzem és átérzem.
Valami elnyugszik ilyenkor bennem, lelassul, és végtelen szeretet tengert érzek magamban. Végtelen és nagyon nyugodt tengert. Tudjátok, olyan sima víztükrűt, amin a lemenő nap aranyhídja ragyog. Talán, mert abban annyi nyugalom és béke van.
Szeretem, ahogy ilyenkor belopóznak a gondolataimba a szeretteim, a barátaim, az arany pillanataim, az élet ajándékai. Milyen csoda rejlik ebben a téli misztikus ködben, a fényfüzérekben, a hosszú estékben, a meleg plédbe burkolózó pihenésben, a gyertyák fényében. Órákig tudnám nézni, és nézem is, mert jó benne lenni adventben, nagyon jó benne lenni magamban. Néha elképzelem, hogy egy szikrázó fehér hóval  betakart erdőben sétálok és az erdő csendje átölel. Máskor a már Odafentről vigyázó szeretteim jutnak eszembe. Aztán számba veszem a barátaimat, az igazi, nagybetűs Barátaimat, jó, hogy vannak nekem, akárhol is vannak.  Ó, ha most mindenkit egyenként megölelhetnék… Óhatatlan, elmaradhatatlan az is, ahogy számba veszem az egyre szaporodó gyönyörűségeket az életemben. Vannak, bizony, őrzöm is őket. Boldogságos, melankólikus napok ezek, kedvesek, néha könnyesek.
És még csak 3 gyertya ég, még maradhatok egy kicsit advent teljességében, maradhatok egy kicsit magamban…

Szombat este a sárvári Nagytemplomban. Csendesen, várakozásteljesen ülök az egyik oszlop árnyékában, koncertre érkeztem. Sárvári lányok-asszonyok és szlovén férfiak hangversenyére. Megvallom őszintén, bizony a férfikar miatt jöttem… hátha magával ragadó, szép élmény lesz. Készültem is rá gondolatban már napok óta.
Ültem ott, kíváncsi várakozással, ... és egyszer csak megszólalt, szinte láthatatlanul, felkészületlenül, odafentről, a karzatról egy Kyrie. Istenem, egy gyönyörű, telt, tiszta, fényes, férfias Kyrie. Erőtől duzzadó és szeretettel teli. Két tucatnyi férfi előadásában. Még a lélegzetem is elállt az élménytől. Aztán belesimultam. Gounod egyik miséjét énekelte a szlovén férfikar, így volt egy kis időm belehelyezkedni ebbe a csodás hangzásba. Még a szívem is másképp vert, ahogy csak rájuk figyeltem, lehunytam a szemem és hagytam, hogy átöleljenek a férfihangok. Ott voltam, a melengető basszusok és energiával teli tenorok közepében. Engem, akit már egy szem szép tiszta, érces vagy kellemes férfihang magában vagy gitárral is a mennyországba tud emelni, ez a huszon pár férfi aztán nagyon magasra, nagyon messzire röpített. De hát ezért jöttem...  Aztán a hangok után jöttek az arcok is. Már nem a karzaton énekeltek, lejöttek az oltár elé, alig pár karnyújtásnyira tőlem.  A fenséges, áhítattal teli mise után népdalokat énekeltek. Hasonló emelkedettséggel, harmóniával, odafigyeléssel. Csak bámultam a karnagyra figyelő tekinteteket, a dallam ívére mozduló fejeket, vállakat, és teljes szívemből csodáltam őket. Mert teljes lényükkel énekeltek, a legtisztább férfiúi energiákkal. És jött egy szóló is… vele együtt a könnyeim. Nem mostanában érintett meg ennyire egy ilyen mélyen és kedvesen búgó basszus hang. Nem tudom, miről énekelt, szlovénül szólt,  talán egy édes-bús népdal lehetett, de ahogy az a hang betöltötte a templomot, néha oktávokat áténekelve, leszállva a legédesebb-legmelegebb mélységekbe, persze mikrofon nélkül, arra nem is találom a szavakat…, csak arra emlékszem, arra az érzésre, amit bennem keltett. Szerettem hallgatni, őt is, az egész kórust is. Bocsánat, hölgyeim, Ti is gyönyörűen énekeltetek, az örök kedvenc Panis Angelicus és a magyar nyelvű Halleluja nagyon szép emlékem marad, de ezen az estén a fiúkat zártam a szívembe. Elvarázsoltak. Feltöltötték tátongó hiányaimat. Mostanában annyi felesleges, önző, felkavaró és összevissza hatás ért az erősebbik nem felejthető és felejtendő macsó példányaitól,hogy éppen jókor jött ez az igazi, minden negatív élményt kiseprő és szívet-lelket feltöltő pozitív energiabomba. Helyre tette az egyensúlyt. Jó volt látni, hallani, érezni, hogy vannak még ilyen éltető, magával ragadó, tiszteletet parancsoló, szeretnivaló, könnyeket előhívó férfi energiák. Köszönöm.

Lassan 2 napja, hogy hazaérkeztem, és végre eljött az ideje, hogy kipakoljam az úti batyumat. Nem a szokásos bőröndre gondolok ám, hanem az úton gyűjtött kincseimre. Érzésekre, pillanatokra, történésekre, fényekre, ízekre, mosolyokra, áhítatra, formákra, színekre…  Az útravalóra, amivel Toscana ajándékozott meg engem az elmúlt héten.
Az ismeretlen-ismerős Toscana. Ismerős, mert hát tavaly is ott jártam, a nemzetközi kórusfesztiválon, egy olyan „alig hiszem el, hogy itt vagyok egy kórussal” érzéssel a szívemben, rácsodálkozva a gyönyörű vidék különleges hangulatára. Amolyan újszülöttként…  A második találkozásom Toscanaval egészen másféle élményekhez juttatott. Veronába érve percek alatt belelassultam a utazásba, a nézelődésbe. Nem is lehet másképp ilyen helyen járni, csakis szemlélődve, hol felfelé, hol lefelé, hol előre, hol hátra, mert minden utcácska, sikátor, tér, épület tartogat meglepetéseket. Hol egy kis kápolnát, hol egy tetőteraszt, hol virágokat, hol kopogtatókat, még felsorolni sem tudom… csak figyeltem és gyönyörködtem. No és énekeltem.
A Veronában szerzett slow hangulat kitartott aztán Volterrában, Firenzében, Montecatiniben és Ferrarában is. És nézzük csak, mit is gyűjtögettem az én kis batyumban – a baráti együttléteken, beszélgetéseken, közös étkezéseken, vidám kacagásokon, közös dalolásokon, finom pálinkakóstolókon túl begyűjtöttem az utcazenészek muzsikáját, ahogy hárfával, gitárral vagy hegedűvel dallamossá varázsolták a szemlélődést. Nem tehetek róla, szeretem a zenei aláfestéseket, természetben, templomban, városban, bárhol. Begyűjtöttem az égbe nyúló ciprusok és pineák fenséges látványát, a Volterra felé vezető hegyi út kanyargását, a szinte megszólaló zöldeket, a zöldek között itt-ott kikandikáló színeket. A ragyogó napfényben pirosló és sárgálló faleveleket, a portálok előtt sorakozó buja növényzetet.
Energiákat is gyűjtöttem ám! A hatalmas katedrálisok közepén állva csak hagytam, hogy minden porcikámat átjárja a végtelen harmónia és békesség érzése.  A firenzei Santa Maria Novella templom még ennél is többet adott. Egyszerűen megszólított, már az utcán. Csak ránéztem a homlokzatára és beleborzongtam. Odabent pedig… állsz a nagy térben, csendben vagy, csak a szíved dobbanását hallod és időutazol. Talán éppen Michelangelora gondolsz, hogy hiszen ő is itt lépkedett, térdelt, imádkozott… Aztán a vaskos, paplanszerű csend Montecatini Alto kistemplomában a hegytetőn. Kint fújt a szél és kicsit esett az eső, de odabent a szeretteimért gyújtott gyertya fénye mellett csak hálát éreztem. Mindenért és mindenkiért. A ferrarai katedrális templomi kórusának hallelujája is egy fénylő darab a gyűjteményemben.
Kincset érő pillanatok voltak a közös éneklések is. Egy turista arcát különösen a szívembe zártam, akit a volterrai San Zeno bazilikában meglepetésként ért a rögtönzött mini koncertünk.  Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy éppen akkor pont őrá tévedt a tekintetem. Tágra nyitott szemmel, sugárzó mosollyal eszmélt rá, hogy itt bizony egy kórus énekel. És mi énekeltünk, négy szólamban, ott a templom oltára előtt. És én is, végre már van néhány mű, amit könnyedén kívülről is tudok. Mert úgy az igazi. És ha már az éneklésnél tartunk, jöjjenek a kórusfesztiválos kincseim.  St.James templom, Firenze. Karnagyunk a zongoránál… biztos az akusztikát próbálta, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Hiába, mondtam az előbb is, zene az kell… Csak hallgattam, amíg hallgathattam, bámultam a csodálatos üvegablakok színeit, a vaskos oszlopok erejét és töltődtem. Nincs rá jobb szó. Aztán túl a koncertjeink sikerén, a jó érzésen, amit az együtt éneklés jelent, volt libabőr is. Hajaj. Az egyik svéd kórus angyali hangú szólistáit hallgatva, majd a nagy létszámú finn énekkar megszólalását követően. És az összkarban lenni, Puccinit Kyrie-t és Verdi Rabszolgakórust énekelni úgy háromszázötvenedmagammal. Állni az első sorban és érezni, ahogy mögöttem megszólalnak a férfi szólamok és jobbra mellettem a szopránok. Hááát, erre nincsenek jó szavak. Felejthetetlen, katartikus élmény. Napokig szólt bennem a muzsika Toscana után. Még ma reggel is, de ez a Bazilika árnyékában igazán nem szokatlan.
Mit is gyűjtöttem még? Fényeket és a felhők játékát. Firenzébe tartva reggel elképesztően finom pasztell kék és rózsaszín volt az ég, aztán este a naplemente izzó vöröse kísérte a buszt. Hazafelé úton a szlovén hegyek között is bámulatos égi színházban volt részünk. Ugrani készülő oroszlánt formázó sötét felhő a hegy tetején, a busz orránál, a lenyugvó napkorong fényében fürdő apró felhőcskék a busz hátuljánál. Közte lilára mázolt égbolt. El tudjátok képzelni? Ha én fotós lehetnék…  Ha már fény és árnyék. Volterra középkori hangulata nagyon megfogott. Mert annyira középkori volt. Legalább embermagasságig csak sötét, aztán a hirtelen, meredeken betörő fény nyalábok éles választóvonalat húztak.
És gyűjtöttem fura lépteket a gömbölyűre kopott „macskakövek-en, persze nem azok, de nem tudom másképp mondani, csak az volt a dolguk, hogy járjunk rajtuk, és megcsodáljuk a közöttük növő mohák harsogó zöldjét – egy történelmi belvárosban (!). Begyűjtöttem a Montecatini Altoba zakatoló funikuláré mentén az erdei ciklámen mező látványát és ezzel együtt persze a vágyat is, hogy legközelebb a túra útvonalon gyalogosan menjek fel az óvárosba.
Naná,hogy gyűjtöttem ízeket is. A Nr 1. a firenzei dóm árnyékában elfogyasztott lasange volt, hm, ha rágondolok, még most is érzem az ízét. És látom a dóm pompáját falatozás közben. A toszkán borgazdaságban szervírozott prosciutto, májpástétom, szárított paradicsom, fűszeres bableves emléke is sokáig kísér majd, a könnyű illatos fehérborral együtt.
Toscana gyönyörű. Lelassít, elvarázsol, kényeztet, minden érzékedre hat, ha hagyod. Ha képes vagy nem rohanni és pipálni a látnivalókat egymás után. Itt a kevesebb sokkal több. Hogy tudj gyönyörködni, bámészkodni, csendben lenni, elmélyedni, márványt simogatni, visszamosolyogni, sőt nemcsak vissza, hanem előre is…

Teliholdas erdei élménysétára invitált hétfőn este kedves erdőmérnök barátom. Nagy örömmel fogadtam el a meghívást a Hármashatárhegy tetejére, annál is inkább, mert élénken él még bennem a lövéri fenyvesekben szervezett éjszakai túrák különleges hangulata.  Az erdőbe lépés kedves ceremóniája, a komótosan sétáló emberek és gyerekek ködbe vesző libasora, sehol egy telefoncsörgés... Gondoltam, jó lesz egy kicsit nosztalgiázni, talán teliholdat bámulni és ki tudja, hátha megint történik velem valami érdekes. Mert bizony, ha én erdőben járok, akkor mindig csodás történéseim vannak –állapította meg nemrég a barátnőm is.  Igazat kell adnom neki.  Ezek a csodás történések mindig nagy találkozások. Magammal  vagy kedves-szimpatikus emberekkel. Hát ilyen útravalóval naná, hogy belevágtam az éjszakai kalandba. Jártatok már sötét erdőben? Amikor csak a Hold és a csillagok világítanak? Amikor olyan sűrű csend borítja a fák alatti ösvényeket, hogy szinte érzed az ölelését?  Ilyenkor bizony őzike módon kell lépkedni, óvatosan, magasra emelt lábakkal, lassan földet érő talpakkal.  Szinte hihetetlen, milyen gyorsan megszokja a szemünk a holdvilág gyér fényét és nagyon jól látunk mindent. Na jó, szinte mindent. A fák koronája, ágainak sziluettje izgalmas formákban játszik,  a fatörzsek érintése olyan meleget árasztó, biztonságot adó érzés. Bársonyos a moha a köveken.  Mennyire más, amikor csak érzed és nem látod… Érdekes tapasztalás a falevelek tapintása, és nagyon jó élmény a tiszta lélegzet is.  Szerettem tegnap este, ahogy átjárt a levegő és átfújt a szél. Mintha kifújt volna belőlem mindent, hogy helyet adjon annak a bizonyos történésnek. Mert volt történés, bizony, érzés-történés volt. Átélés a javából. Még most is érzem, a pillanat, ahogy mondani szoktam, velem maradt…  A séta után történt, az erdei iskola kandallójánál. Odakucorodtam egy kissámlira és csak bámultam a tüzet. Bámultam a pirosan izzó fahasábokat és hagytam, hogy átjárjon a tűz melege. Kezemben egy forró bögre gyógytea, nyelvemen különleges gesztenye-hárs-jegenye méz íze. Pillanatok alatt elárasztott egy végtelenül boldog érzés, béke, hála, öröm, köszönet…  Ajándék pillanat volt. Béketüzet kapott egy tűzjegyű Kos… 

Tanmesébe illő a történet. Az én tegnapi történetem. Mostanára szépen össze is állt bennem, elmesélem.

Már napok óta az erdőbe vágytam. Dr. Erdő és a Csöndmester ölelésébe, hogy kitisztuljanak a gondolataim és újra béke legyen bennem. Az utóbbi hetekben valahogy folyton hiányérzettel ébredtem. Hiányoztak a barátaim, a Lövér, a végtelen beszélgetések, a közös kirándulások, az ölelésre nyíló karok. Eltelt a nyár, és nem láttam őket. Persze tudom, távolság, idő, munka, család…  Távolabb kerültünk azoktól az évektől, amikor igazán közel voltunk egymáshoz.  Máskor ez nem zavart engem ennyire, de most valahogy belesüppedtem a szomorúságba. Ráadásul, szinte belém égtek József Attila Facebookon akkoriban megosztott sorai: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél." Bizony benne ragadtam az érzésben, a hiányban. Tudtam, hogy muszáj kikeverednem ebből, nem sóvároghatok az után, ami megváltozott.  Igen, elméletben tudom, örülj, hogy megtörtént, hogy részese lehettél. De ettől még?! Szerencsére már tudom, hogyan működöm. Kicsit ki kell mennem a természetbe, pár kilométer után rendben leszek, elengedek minden fájó érzést, hiszen a gyógyszer neve gyakran erdő...

Útnak is indultam tegnap reggel a Hármashatárhegy felé. Nyomtattam egy kis leírást és bíztam a KÉK jelzésekben.  Hozzá kell tennem, nem voltam még fent sohasem. Egy busz, két busz oké, és végül az utolsó 65A jelzésű, ami felvisz a kiindulóponthoz. Előre ültem, a sofőr mellé, hogy jól lássam, merre is megyünk. Indulás előtt pár pillanattal egy bácsira lettem figyelmes, aki a sofőrt kérdezgetve az útvonalról, szintén újoncnak tűnt a Hármashatárhegyen. Útközben elfogytak az utasok, ketten maradtunk a végállomásig. Leszálláskor, az információs tábla előtt állva azonnal konstatáltuk, hogy bizony mind a ketten zöldfűlűek vagyunk, de ugyanoda igyekszünk. Valahogy teljesen természetes volt, hogy azonnal elfogadtuk egymást útitársnak ott az erdőben, és kitaláltuk, hogy majd a KÉK-et követjük a hegytetőre. A rövid bemutatkozást követően hamarosan kiderült, hogy a bácsi közel 40 év után kelt útra, hogy még egyszer láthassa gyermekkora helyszíneit. Most Kanadában él, még a rendszerváltás előtt kelt útra a családjával, Németországon keresztül jutott el Kanadába, ahol most is él. Egyedül egy kis házban. Két hétre érkezett Magyarországra, hogy még egyszer lássa itt élő távoli rokonait, barátait, Fonyódot, gyermekkora szép emlékét és Budapesten a hegyeket. Előző nap a János-hegyet vette célba, most a Hármashatárhegy és a cseppkőbarlang következik.
És itt kapcsolódtunk össze. Igaz, hogy eredetileg egyedül terveztem az erdőjárást, de így utólag, nagyon hálás vagyok a bácsinak, a sorsnak. Kedves és kellemes útitárs volt. Úgy beszélgettünk a közel 4 órás gyaloglás közben, mint akik mindig is ismerték egymást. Persze, eltévedtünk, a kék jelzések után belegabalyodtunk a sárga vonalakba és pöttyökbe, és hiába kérdeztünk meg minden arra járót, hogy honnan jön és hová tart, bizony alapos kerülővel értünk vissza a Fenyőgyöngyéhez. De hogy szavamat ne felejtsem, menetközben beszélgettünk. Kis túlzással elmesélte az életét, a csóró gyerekkortól, a házkutatásokig, a BMW-nél abszolvált jó állásig, a Kanadába költözésig, melyet napokon belül követett a felesége lelépése, a 30 évig két munkahelyen végzett robotolástól a gyerekei boldogulásáig. A kanadai időjárás jellegzetességei is belefértek a sétába.  A mínusz 40 fokos verőfényes hidegtől a tavak melletti folyton borús időig. Mesélt a vadállatokról és a hatalmas távolságokról, amelyek elválasztják őt a gyerekeitől.  Mindenről pozitívan mesélt, elfogadással. Keserűségnek, panaszkodásnak semmi nyoma. Nem szidott senkit, nem bántott senkit, nem ítélt el senkit. Csak derű és béke áradt belőle. Gyönyörűen és humorosan (!)  beszélte az anyanyelvünket, csak a spontán reakciói jöttek angolul. Szinte mindenkit megállított az úton, köszönéssel, kérdezősködéssel. Mondanom sem kell, hogy én is kaptam kérdéseket, az életemet illetően. Különlegesen célzott, lényegbe vágó kérdéseket. Olyanokat, amikre nincs zsigerből válasz. Csakis őszinte magamba mélyedés utáni felelet lehetséges. Közös túránk végén még ebédelni is meghívott, magától értető módon kérte segítségemet az ételválasztásban, a számára túl soknak bizonyult második szelet hús eltüntetésében, majd a borravaló mennyiségét illetően is. Email címet cseréltünk, majd visszafelé a buszon, a cseppkőbarlangnál kedvesen szalutálva köszönt el tőlem, hogy majd írunk.
Elképesztően nyitott volt. Kedvesen és udvariasan nyitott. Volt valami különleges  fény a szemében. Elfogadás és erő sugárzott belőle. Nyitottság és határozottság. Szerettem a társaságát. És egy cseppet sem bántam, hogy így alakult ez a magányosra tervezett erdőjárás. Nyitott volt, és vele nyíltam én is.
Hogy hol is van itt a tanmese? Hogy is mondjam csak - ott, hogy  tényleg minden csak nézőpont kérdése. Sorsok, távolságok, kapcsolatok. És hogy csakis rajtam múlik, honnan is nézem, amiben vagyok, amit őrzök, amit érzek... 

Időtlen idők óta él bennem egy megmagyarázhatatlan vonzódás a néptánc iránt. Most is elementáris erővel bújik elő a tudatalattimból, ahogy nézem a táncoló nemzeteket a Nádasdy vár udvarán.  Vonzódásom gyökerét még nem sikerült kiderítenem, de rajta vagyok az ügyön, mert nagyon piszkál. Lehet, hogy végre meg kéne keresnem azt a bizonyos csárdás tábort?!  Alsós koromban, talán csak pár hónapig tartott a néptánc kóstoló, az alap lépéseken túl nem jutottam.  Lehet, hogy már nem is nagyon fogok, éppen ezért áhítattal figyelem a színpadot. A ritmus azonnal belendíti lábamat és jókedvre hangol. 
Figyelmemet  - bocsánat, hölgyeim -, szinte mindig a férfi táncosok kötik le.  Szeretem nézni, ahogy mozognak. Erőt és lendületet sugárzók. Ügyesek, könnyedek, derűsek. Férfiasak. Eszembe jut egy régi előadás a fertőrákosi kőfejtőben.  Az Experidence együttes  Ezeregyév produkciója. Egy táncos és egy szék. Fergeteges volt, mai napig emlékszem arra a dinamizmusra.  Figyelem a nemzeteket. Bolgár, baszk, szerb, örmény, cseh, szlovák, német és a sárváriak. Hogy van-e kedvencem?  Soroljam?  Egy angol tangóharmonikás, akinek arcáról nem tudom levenni a szemem. Mennyei átélés vagy földöntúli boldogság sugárzik róla muzsikálás közben. Csak nézem és közben én is átszellemülök.. De jó, hogy itt ülök…  Aztán a baszk együttes egyik hölgytagja. Két hangszeren játszik egyszerre…  egyikkel dobol, persze nem ám egyforma tamtamokat, a másikkal egy nekünk szokatlan fúvós hangszeren fújja a cifra dallamot. Ügyes. Felettébb ügyes. Az egyik bolgár táncoson a fiatalsága miatt ragad rajta a szemem. Gyönyörű legényke - hogy stílusos legyek, mert ide a srác valahogy nem illik -, talán huszonéves lehet, szabályos és folyton mosolygó arccal ropja az első sorban. Tiszteletre méltó, hogy fiatalsága ellenére így képviseli népe tradícióit. Gyönyörködöm benne. Ahogy az egyik együttes dalos szólistájának hangjában is. Hát persze, ő is férfi. És szeretem, ahogy énekel. Érzésekkel teli a dallam. És jönnek a sárváriak. Ahogy az a néhány férfi félkörben egyszer csak elkezdi a székelyföldi ritmust. Lazán, szelíden és mégis eget-földet mozgató erővel. Hát ez az. Hajaj... Érzem, ahogy töltődöm a kellemes nyárestében. 
Figyelem a táncosokat, ahány nép, annyiféle mozgás. Feszesen, nagyon magasra lendített lábak, apró ritmusos lépések, párban, sorban, körben. Sodró lendület, meseszép népviseletek. Egymásra figyelő tekintetek, kézfogások, egymás övébe kapaszkodások. Jaj,de közöttük lennék… belesajdul a szívem a sóvárgásba. Csak tudnám, miért…

Kedd reggel. Újabb lélegzetelállító alpesi ébredés, újabb kedves-sármos Bonjour, komótos reggeli – ezúttal életem eddigi legédesebb sárgadinnyéjével és finom sonkával megkoronázva-, és újabb túra. De jó! Hát ezért választottam pont ezt az utat. A hegyi túrák miatt. A tegnapi aktív nap nyomait az izmaim egyáltalán nem érzik, a bakancsom-zoknim is megszáradt az erkélyen, így testben és lélekben is felkészültem. Úticélunk ezúttal Villars.  A síelés szerelmeseinek híres a hely, engem inkább a nemzetközi iskola története ragad meg. Ide járnak tudniillik az amerikai és európai politikusok, celebek, hírességek gyermekei. Mert Svájc biztonságos. És nem utolsósorban, amit tudnak a pénz kezeléséről, azt sem árt megtanulni.  Azt, hogy az iskola épülete a hegy oldalában folyamatosan pazar panorámát kap, már nem is említem. No és persze miből élnek a Villars-béli szállodák? Hát a gyerekeket látogató szülőkből. Képzeljétek, még golfpályát is láttam a buszból! Igaz, ilyen dús és zöld gyep nem sok más helyen lehet a világon!


Megint felvonóval indulunk  a hegyorom felé.  Ez egy harmadik fajta kabin, modernségben talán a tegnapi kettő között van, előnyére írom, hogy ebben jár a levegő, tegnap a délutáni picikében kicsit fulladoztunk. Egészen hosszan megyünk felfelé, 1000 métert is emelkedünk. Alattunk egy elkódorgott tehénke szomorkodik, de az én figyelmemet inkább a szálfaegyenes fenyőfák kötik le. Csodálom, milyen nagyon magasak, erősek és egészségesek. Szép látvány egy ilyen szálfaerdő. Olyan, mint egy szakasz katona. Délceg, bátor és biztonságos árasztó. Fent vagyunk tehát, 2000 méteren. Itt is pihenő fogadja a lustábbakat, mi pedig, a csapat fele, nekiindul a hegynek. Hajaj, nagyon nagyon erős a hegymenet. Lehet úgy 40-45 fokos is az emelkedő, a felénél szinte nem kapok levegőt. Hát persze, 2000 méter felett járunk. Lassan haladunk, muszáj pihenőket tartani, de nem adjuk fel. Senki sem! Van, aki félúton a hátizsákját is ledobja, hogy könnyebb legyen. Van, aki túrabotjára támaszkodik. És csak zihálunk, lépünk, zihálunk, aztán csak felérünk! A látvány csodálatos, még zergét is elkapnak a jó szeműek a hegy oldalában. Zerge helyett kapok egy kis áramot – persze hozzáértem a villanypásztorhoz.

Sok időnk nincs a pihenésre, mert a lentiek várnak. Meg kell mondjam, az ereszkedés sem könnyű ilyen meredeken. Piciket merek csak lépni, a combom remeg, a vádlim feszül, lassan, de biztosan fogynak a méterek. Pontosabban a száz méterek. Odalent további sétát ígértek, remélem, immár vízszintes terepen, ráadásul egy kis tóval. Nagyon szeretem a tavakat, amúgy is, de ilyen magasságban mindenképpen a kihagyhatatlan kategória. Naná, hogy a gyaloglást választom, kis kerülővel a tó felé, a vasútállomásig. Lehetne vonattal is menni. Megint lefelé araszolunk, pipiskedünk. Másképp sajnos nem lehet.  A sétát kísérő kolompszó itt a legszebb, tényleg több szólamban kolompolnak a tehenek. Egészen nagy csordákat látunk előttünk, mellettünk, felettünk. Az itteniek nagy része bizony ebből él, mint a délutáni sajtkészítő „üzem” látogatásakor megtudtam. Kedves, harmonikus ez a kolompszó, itt szó szerint belengi a hegyoldalt.

Rövidesen feltűnik a beígért tavacska a szemem előtt. Harsánysárga virágokkal a partján. Gyorsabbra veszem a lépteimet, gondoltam, muszáj minél közelebbről megszemlélnem ezt a napsárga csodát az üdezöld fűben. Képzeljétek, repce volt! Virágzó repce! Pár kattintás után, mire felocsúdtam, egyszercsak elfogytak mellőlem az utastársaim, így futásnak kell erednem, hogy le ne késsem a vonatot. De megérte! Egy kis hegyi vasúttal térünk vissza Villarsba, ahol már vár minket az autóbuszunk. Irány vissza Le Diableres-be, ebédszünet, majd I’Etvaz és Gstaad a program.


l’Etvazban sajtot kóstolunk és vásárolunk, Gstaadban szánkat tátjuk. Szebbnél szebb alpesi stílusú házak, panziók, éttermek, szállodák és üzletek. Minden világmárka helyet kap itt, kicsit fura a kontraszt. A házacskák nagyon régiek, virágosak, elegánsak, hagyományőrzők. A világmárkák pedig a modernséget, a trendiséget, a pénzt képviselik. De hát ez a milliomosok városa. Szinte tömeg van az utcákon, a gazdagság a levegőben érződik.  Gondoltam, lesz, ami lesz, veszek egy gombóc fagyit. Hát, végül nem vettem, közel 4 frank lett volna…

Őszintén szólva, alig vártam, hogy visszatérjünk kis falunkba. Tudtam, hogy most még lesz egy kis szabadidőnk a vacsora előtt és hát ez az utolsó este Le Diableres-ben. Kedvenc útitársammal, ahogy az előző esték mindegyikén, ismét sétára indultunk. Ezúttal felfelé vettük az irányt, mert a főutcán már csukott szemmel is elboldogultunk volna. Céltalanul bolyongtunk, szemügyre vettük a legszebb házakat, a legrendesebb veteményeseket, aztán egyre erősebb víz zubogásra lettünk figyelmesek. Vajon honnan jöhet? Odalent, a falu túloldalán is van egy jókora gleccser patak, de ez nem lehet az. De akkor honnan jöhet? Elindultunk a hang irányába és hamarosan, az utolsó ház mögötti kanyarban egy erdei ösvényre bukkantunk  a meder mellett. Tábla is járt az ösvény mellé – Cascade du Torrent. Zárójelben jegyzem meg, ha tudtunk volna franciául... a cascade vízesést jelent...

Teljesen olyannak tűnt, mint egy szurdok. Nosza, hát fedezzük fel! Az izgalom meggyorsította lépteinket és gyorsan haladtunk. Volt egy kitaposott útféle, sőt egy turista is jött velünk szemben, mellettünk a patakmeder. Kissé elhanyagoltan, jobban mondva, vadregényesen vezetett az út felfelé. Hol  gyökereken, hol sziklákon haladtunk, sőt egy rozoga fahídon is átkeltünk. Közben szinte szavunk is elállt a gyönyörűségtől, ahogy egyre erősebben zubogott-zuhogott mellettünk a patakban a hegyekből lezúduló víz. Egy helyen olyan közel tudtunk menni hozzá, hogy kezet is mostunk a hűvös vízben.

Ekkor még egy hidat fedeztünk fel. A felfedezés öröme teljesen lázba hozott minket, muszáj még tovább menni, muszáj kideríteni, megnézni! Persze, fényképezőgép egyikünknél sem volt. Sőt, az időnk is fogytán a vacsoráig. De nem volt megállás! Csak mentünk át az új fahídon – 2013-ban épült a rajta lévő évszám szerint -, majd egyre feljebb. Korlátok, kapaszkodók nélkül. Majdnem úgy éreztem magam, mint sok-sok évvel ezelőtt az Ötschergraben-ben, Ausztria Grand Canyonjában. Kis idő múlva megpillantottunk a magasban egy házikót, vagy pihenőt vagy építményt, nem is tudom,hogy nevezzem. 1926. Olvasom a lépcsőjén. És a házikó fölött hatalmas magasságból érkezett a patak. Elképesztően gyönyörű volt! És vajon ez a hely miért nincs a programunkban? Vajon tud róla az idegenvezető ? Muszáj lefotózni! De mikor? Hiszen 19 órakor vacsi, ami nem rövid. Reggel pedig korai az indulás, és sötét a hajnal. Gyorsan kapkodtuk lábunkat visszafelé, az időt figyelve és tanakodva. Hát csak megpróbáljuk még ma este! És persze, hogy körbetrombitáljuk a többieket, a legaktívabbakat! Hátha még fejlámpa vagy zseblámpa is lesz valakinél. Soha nem lehet tudni…. És így is lett. Utastársaink azonnal vették a lapot-jövünk, jövünk!
Így történt, hogy vacsi után is szurdokot másztunk. Lelkendezve, feldobódva, erősödő esti szürkületben, közel tucatnyian. Köztünk a csapat legfiatalabb, 9 éves kislánya és a csíkszeredai  75 éves bácsi.  Azt az örömet, amit az arcukon láttam, még most is őrzöm. És persze, a szurdokról még az idegenvezetőnk sem tudott… Mi voltunk a nagy felfedezők!

No, azon az éjjelen nem sokat aludtam. Délelőtt a meredek felfelé, aztán a meredek lefelé,  majd a tóhoz újra lefelé, aztán a szurdok duplán. Kőkemény vádlimat nem tudtam a jól bevált izomláz-űző forró fürdőben kilazítani, hiszen itt csak zuhany tartozott a szobához. Minden porcikám sajgott,  de ha újra kezdhetném a napot, akkor is végigcsinálnám.

Szerda reggel. A szokásosnál szótlanabb a reggeli, hiszen búcsúzunk ettől a kedves helytől. Maradnék még. Hátha van pár felfedezni való szurdok, még le nem fotózott házikó. Szeretem ezt a békét, a hegyek karnyújtásnyi közelségét. De ma újabb élmények várnak ránk, indulunk a Thuni-tó felé, ami még közelebbi rálátást nyújt majd a Jungfraura. Hágón fel és hágón le, makulátlanul gondozott szőlő ültetvények mellett buszozunk, nem túl sokat,talán egy órácskát.

Thun-ban már beszállásra kész a sétahajó. Tele turistával, főleg kínai és/vagy japán utazókkal. Kicsik, erőszakosak és harsányak. De a hajózás élménye magával ragadó. A gleccsertavak nagyok mélyek és nagyon tiszták. Szinte puhán fodrozódik alattunk a víz, kacsák és hattyúk is úszkálnak, de tekintetem inkább felfelé néz. Körben a havas hegy óriások. Egyetlen felhő sincs az égen, szikrázik a napsütés. Két-három kikötőnél állunk meg, majd 50 perc múlva elérjük Spiesst, ahol ki kell szállnunk. Kár. Még el tudtam volna viselni a kellemes szelet, a parton megbúvó templomok, kastélykák látványát, no és persze a „Kisasszony” (Jungfrau) közelségét. Heidi jut eszembe, a tündéri svájci kislány és nagyapja története.

Spiess után Interlaken a következő megálló. Hasonló érzéseim vannak, mint Gstaadban, de itt csakazértis veszek egy fagyit! Érdekességként fedezem fel, hogy kínaiul is ki van írva krétával a menü több étteremben is. Aztán egy indiai írást is látok..  Sok a fekete csadorba öltözött nő is. Hát,kérem szépen, ez egy másik Svájc.
Haladunk szépen az autópályán Innsbruck felé, fogyasztjuk a kilométereket. Útközben még egy édes megállóra is sort kerítünk. Bizony, a Lindt csokoládégyár üzletét látogatjuk meg. Hűű, ennyi finom csokit nem nagyon láttam és kóstoltam még életemben! Jól bevásárolunk! Mert a csokit mindenki szereti, és az idegenvezetőnk szerint a klímás buszban még épségben haza is tudjuk vinni. Hát, nem tudom, de legyen így!
Innsbruck, Alphotel. Ismerős szálloda, ismerős pincérek, ismerős ipari környék, a kilátás a hegyekre néz. Már bennem a hazafelé tartunk-érzés. Este az ágyikómban végigpörgetem a közel  500 fotót, amit az elmúlt napokban készítettem. Szinte hitetlenkedve nézem a gleccseres-havas képeket…

Csütörtök reggel. Hosszú út vár ránk, közel 13 órás buszozás. Persze pihenőkkel, és Steyr városka meglátogatásával, de a kora délutáni tűző napon nem nagyon akaródzik várost nézni. Inkább bekucorgok a városka főterén álló Frauenkirchébe. Gyertyát gyújtok, emlékezem. Jó ez a csend. Hűvös, csendes és átölel. Mennyi minden történt velem röpke 6 nap alatt. Tele vagyok képekkel és érzésekkel a szívemben. Őrzöm a hegyi legelők zöldjét, a hegyoldali templomok kecsességét, a hatalmas hegyóriások békéjét, a kolompok dallamát, a gleccserpatakok robaját, az újonnan szerzett barátságok lehetőségét. Köszönöm.
Az Ecseri úton, este kilenckor a helyzet változatlan. De én közben talán kicsit más lettem. Könnyedséggel és békességgel gyarapodtam. Tudom, Svájc megosztó ország, de én nagyon szeretem. Talán azért, mert ott minden olyan, amilyen. Ami zöld, az tényleg zöld. Ami piros, az tényleg piros. Ami biztonságos, az tényleg biztonságos. Ami drága, az tényleg drága. Ami szép, az tényleg szép. Ugye, értitek? Csak bátorítani tudok mindenkit….

Hétfő reggel. Hogy milyen az ébredés a svájci La Diableres-ben? Először is olyan franciás. Bonjour Madame, Salut, Merci Madame… Bizony, itt mindenki franciául beszél. Még a végtelenül sármos, csibészes mosolyú, kedves felszolgáló fiú is, aki elmondhatatlan bájjal, megnyerő modorral nyüzsög a csoport körül. Nagyon jó rá nézni. És csak mosollyal lehet.  
Aztán nemcsak franciás, de üdén friss is a reggel.  Ahogy kinyitom a szemem, azonnal az erkélyen termek, vajon elmulasztottam-e a napfelkeltét?! Legnagyobb örömömre teljesen még nem, arany fényben úszik a hegyek teteje, a völgyben még reggeli félhomály. Villámgyorsan készítek egy kapszulás kávét és irány újra az erkély. A reggel nyugalma és szépsége. Ezt bizony, bárhol is járok a világban, nekem találták ki. Ezúttal is gyönyörködöm a fényekben,  és csodálkozva fedezem fel a kéményekből felszálló vékony füst csíkokat. Hiszen itt fűtenek! Állapítom meg a tényt, melyhez a szálloda épületen kívül elhelyezett hőmérő szolgáltatja a bizonyítékot. 12 fok van odakint.  Rögtön értelmet nyer a hófehér, háromszögre hajtott vánkost kísérő hófehér dunyha is. Úgy látszik, ezen a vidéken biztosra mennek, hogy még véletlenül se fázzanak.

Szokatlanul csendes is a reggel. Hiányolom a madárkórust, hiszen a természetben vagyunk, igaz, jóval magasabban, mint otthon bárhol is lehetnék.  Kisvártatva érkezik egy fecskepár, szinte táncolnak a szemem és az erkélyem előtt. Salut – köszöntöm őket kedvesen, nem mellesleg gyakorolva a szia francia változatát. Úgy vélem, valahol erre, az eresz alatt lehet a fecskefészek. Gyanúm később egy jól megtermett, fénylő szőrű, fekete macska személyében be is igazolódott. Őkelme az eresz alatti létra tetejére ugorva le sem vette tekintetét a fecskékről. Ott pózolt mozdulatlanul, még a közelben gyülekező embercsoport sem tudta elvonni figyelmét. Olyan, hogyan is mondjam, meghitt vidéki hangulata volt ennek a macska-fecske jelenetnek.
A reggeli finom. Ha akarom, svájci hangulatú, sok sajttal, ha akarom, franciás, croissant-nal, dzsemmel. Persze megkóstolok mindent, a joghurtot is, a még meleg magos kenyeret is. Jó dolgunk van, igazán. És mindjárt indulunk, immár túrázni. Izgatottan kavarog bennem minden. Vajon milyen lesz 3000 m magason? Tényleg lesz hó? És milyen lesz a 120 személyes felvonó? Átmerek-e menni az új függőhídon? Bobozás 3000 méteren? Hűűűű.  Csupa-csupa izgalom….

Szerencsére az utazás az élményekig rövid, csak 10 percet buszozunk a Glacier 3000 felvonóhoz. Az időjárás…. hát, kívánni nem lehet szebbet, ragyogóbbat. Na ugye, a felhőűző konyak tudja a dolgát. A 120 személyes felvonó tényleg hatalmas.  És meglepően csendes. Mozgását alig érzékeljük, olyan kecses, olyan finoman emelkedik. Persze nagyon közel a hegyoldal, alattunk nagyon mély a mély, de senkiben semmi félelem. De tényleg. Egyszer még át is kell szállunk. Egy ugyanolyanba. Aztán fent vagyunk. Mondjam, hogy a világ tetején?  Szikrázóan süt a nap,  ragyogva verődik vissza a gleccseren, amely most éppen alattunk terül el. Milyen jó,hogy reggel ösztöneimre hallgatva a szálloda alatti Coop üzletben vettem egy napszemüveget. Mert most gondban lennék.  Amerre nézek, végtelen kék ég, hófehér hegycsúcsok. És a függőhíd. Naná, hogy ide megyünk először. Nagy levegő, kis lépések. Azért fogódzkodom. De nincs tériszonyom, hiszen alattunk nem tátog  3000 m mélység. Két viszonylag közeli sziklát kötöttek össze ezzel az attrakcióval, melynek végén kis kilátó ad lehetőséget a végtelen hegybirodalom tanulmányozására. A látvánnyal tényleg nem lehet betelni.  Ebben a ragyogóan tiszta időben minden látszik, a Jungfrau-Mönch-Eiger hármas és még több tucatnyi négyezres csúcs,melyek nevét sajnos nem tudtam megjegyezni. Ajándék a panoráma, különleges ajándék. Ahogy a gleccser élménye is.

A függőhíd után irány a libegő, irány a gleccser, irány a szemközti furcsán kiemelkedő, magányos szirt. Hóban járunk. Kissé olvadó hóban, jégen, néhol bokáig álló olvadt hóban, de kit érdekel ilyenkor az átázott bakancs, a vizes zokni! Csak megyünk, olyan kietlen a gleccseren gyalogolni, mintha egy másik bolygón lennék. De tényleg. Felülről tűz a nap, alul cuppogok a havas vízben. Időnként még a gleccser hangját is meghallom. Furcsa, félelmetes, ahogy olvad, zubog a víz a jég alatt. Látni semmit nem lehet, csak hallani és elképzelni. A havas gleccsert egy idő után kövek váltják fel. Örömmel lépkedem a száraz felületen, óvatosan kerülgetve a sziklák között megbúvó apró fehér virágokat. Mondtam már, hogy pár méter híján 3000 méter magasan járunk?! Kedvenc idézetem jut eszembe… „Ha kételkednél az élet erejében és a megújulás hatalmában, csupán figyelj az óriási kőtömb észrevehetetlenül piciny résén áttörő fűszál csodájára.” És nemcsak az apró virágok, de az egyik oldalsó hegydarab csúcsán egymagában üldögélő madár is az Életet jelenti. Nagyon megnéztem volna röptében is, de ez a kívánságom ezúttal nem vált valóra.

A gleccser séta végén, ahogy illik, pihenőágy, padok, és havasi gyopár. Igazi, hatalmas, egészséges bokrocska, és milyen  bársonyos! No és persze itt is svájci zászlót lenget a szél. Talán még nem említettem, ebben az országban mindenhol lobog a nemzeti zászló. Az erkélyeken, a házakon, a ruhákon, a kávézókon, a libegőkön, de nem is folytatom. Tényleg mindenhol. Gyakran a kantoni zászlóval édeskettesben hagyják, hogy a szél játsszon velük.

A gleccserséta visszafelé is érdekes, sokat olvadt az elmúlt egy órában is. Gumicsizma lenne  az ideális lábbeli, de tényleg.  Felfelé a libegőn óvatosan megszemlélem a mellettünk lefelé robogó nyári bobokat. Hát-hát, asszem, ezt most kihagyom. Olyan sebességgel száguldanak, amire most nem vágyom.  A függőhíd nem zavart, de biztonság ide, biztonság oda, 3000 méteren száguldozni egy ilyen kis lélekvesztőben, még fékkel is, megrémiszt. Nem is vállalom be, inkább bámészkodásra használom ki a felvonó indulásáig rendelkezésre álló időt. Őszintén szólva, picit bele is szomorodom a búcsúzásba. Hangulatomat a felvonóban szóló rádió dala Goodby, goodby refrénnel még szentimentálisabbá teszi. Nagyon jó volt odafent.  Ha szavakba kellene öntenem, miért is, azt hiszem, a végtelen szabadság és a végtelen tisztaság élménye töltött fel odafent. Annyira szép ott minden, hogy eszembe nem jutott senki és semmi a hétköznapokból. „Csak” ott voltam és bámultam és gyönyörködtem. Átmosott az élmény, az érzés. Nagyon messzire elláttam, olyan volt minden, mint egy tökéletes makett. Tökéletesen megkomponálva, hóval, napsugárral, hőfokkal. Tudom, hogy a hegyen akár pillanatok alatt is megváltozhat minden. De nekem itt és most minden a legtökéletesebb volt. Végtelen hála áraszt el még most is, ahogy ezeket a sorokat írom. Hát ezért szomorított el egy kicsit az a Goodby song. Pont ott, pont akkor. Véletlen? Nem, nem véletlen. Tökéletes befejezése egy tökéletes élménynek.

A gleccser programot kis pihenő, egy órás ebédszünet követte, aztán a jó időt kihasználva elindultunk gyalogosan a közeli Isenau felé.  Pontosabban egy nagyon aranyos, régimódi, négy személyes, piros kabinos felvonó felé, amely a közeli hegyre vitt fel minket, kb 500 m méterrel magasabbra. Ahogy kiszálltunk, színes mezei virágokkal tarkított alpesi panoráma fogadott bennünket. A kényelmesebbek ahogy feljöttünk, ugyanúgy vissza is mehettek a felvonóval Le Diableres-be, míg az aktívabbakat egy lefelé kanyargó turista ösvény felfedezése várta. Néhol erdőben, néha mezőn, néha házak között kanyargott az út, közel két órás gyaloglással értük el a szálláshelyünket. Na végre egy igazi túra! Örültem, élveztem, hiszen szeretek gyalogolni. Erdőben különösen. Utunkat legelésző vagy az árnyékban kérődző tehénkék kísérték, a zenei aláfestést kellemes kolompszó szolgáltatta. Annyira illett a tájba ez a kolompolás!

Vacsorára racklettet kaptunk, hogy megkóstolhassuk Svájc egyik jellegzetes ételét is.  Olvasztott sajtot főtt burgonyával, ecetes ubival és gyöngyhagymával. Nagyon nagyon forró tányéron. A sajtnak olyan Emmentálihoz hasonló íze volt, szerettem. Persze más fogások is voltak, összesen négy, minden este.
Így aztán soha nem maradhatott el az esti levezető séta sem. Vagy két órát bolyongtunk, úgy este 10-ig, körülbelül addigra sötétedett be. Keresztben-hosszában felfedeztük a falu minden házát, hídját, üzletét, templomát.  A reggeli 12 fok estére úgy 24-re szelídült, igazán kellemes nyáresti hangulatot kölcsönözve az alpesi vidéknek. Igazi időutazás volt egy-egy ilyen séta. Szavam is elakadt az 1600-1700-as években épült, mára feketére sötétült alpesi házacskák láttán és kíváncsian szemléltem a most épülő, világos színű házacskákat. Milyen egységesek és milyen egyszerűek. A díszítések harmonikusak, a kertek praktikusak. Veteményeskertek, fürdődézsák, a ház minden üres helyén felhalmozott farakások, kisebb-nagyobb kolompok. És temérdek virág. Szebbnél szebbek, színesebbnél színesebbek. Némi fejtörést okozott rájönni , hogy  az utcák első házának oldalára felfestik az utca nevét. De más írások is díszítik a házak homlokzatát.  Persze itt nem gót betűkkel, hanem talán réto-románul?!  A szabálytalanul kanyargó utcák fölött egészen elképesztő magasságokban is láttam házakat. Egymástól elszigetelten, szinte magányosan. Igen, tudom, ez itt nem szokatlan. Most még csak oké, de milyen lehet itt és így élni télen, a hó fogságában?!