Szívlenyomatok

Azt gondoltam, hogy megúszom. Hogy az 50 éppen olyan, mint a 38 vagy a 46. Egy születésnap a többi között. De nem. Egészen másképp történt. Már csak pár nap választott el a nevezetes április 13-tól, amikor azon kaptam magam, hogy gondolataim önkéntelenül is olyan - nem is tudom, hogyan fogalmazzak -, mérlegelősek. Hogy valami lezárul és valami más kezdődik.Tudjátok, mint szilveszterkor. Nem tudom, ki hogy volt ezzel pontosan fél évszázados korában, vagy hogy lesz ezzel, ha eléri ezt a bűvös életkort, de én bizony amolyan számvetést készítettem. Muszáj volt, mert nem hagytak békén a gondolataim:-)
Eszembe jutott a 40. születésnapom, ami szintén mérföldkő volt az életemben. Egy személyiségfejlesztő tréning a másoddiplomás képzés indulásakor, éppen a születésnapomon. Kis  borítékokban mai napig őrzöm társaim nekem írt kedves sorait. Akkor kinyílt egy kapu. Nemcsak előttem,de bennem is. Jól döntöttem, hogy egyre szélesebbre tárom ezt a kaput, egyre szélesebbre nyitom az Életet magam előtt, mert nincs más út. És ezzel a nyitással kaptam bizony hideget-meleget... sorsfordító történéseket, életre szóló érzéseket, boldogságos és fájdalmas emlékeket. És szépen lassan, legalább két mélységes hullámvölgyből felemelkedve itt vagyok egy új évtized ajtajában.
Az előző megtanított, mekkora energia van az örömteli tevékenységekben, milyen könnyű mosolyogva kezdeni és élni a napot. Felfedeztem az erdő ajándékát, a természetjárás csodás élményét, a túrázás közben tett belső utazás felettébb vonz. Annyi hála szabadul fel bennem ilyenkor, ami megnyugvást és erőt ad  Módom van énekelni, kórusban énekelni. Belekóstolhattam a világ felfedezésébe. Egyre több barátom van. Könyvet írtam. Alkothatok, lehetőségem van megvalósítani elképzeléseket, és ezt nagyon szeretem. Épp úgy, ahogy semmit sem csinálni. Csak ülni egy tó partján, egy hegytetőn vagy vonaton és lenni, csak úgy lenni. Félelem, szorongás, sietség nélkül. És azt is nagyon szeretem magamban, hogy megtanultam figyelni az ösztöneimre - induljak vagy maradjak, ők aztán megmondják, hallgatok rájuk.Türelmes lettem. Mert hát vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni. Csak bízni, hogy előbb-utóbb bekövetkeznek, megérkeznek.
Egyre kíváncsibb és nyitottabb vagyok, aminek felettébb örülök, mert hát minek agyalni olyan dolgokon, amiken nem érdemes?! Az élet gyönyörű és igenis, ott a napos oldal. Ha az évek számának növekedése azzal jár, amit saját bőrömön-lelkemen is érzek, hogy egyre szabadabbnak érzem magam, akkor hol itt a gond?! Biztosan ismeritek a " Bíbor kalap" gondolatsort, ami a nővé válás útját vázolja fel röviden, lényegre törően. Idézem az aktuális passzust: "A nő 50 évesen, amikor a tükörbe néz, saját magát látja, és oda megy, ahová akar:" Lehet, hogy ez vár rám? Hát, boldogan állok elébe... és lehet, hogy gyermekeim is megéreztek valamit a következő évtized üzenetéből, hiszen túrabotot kaptam tőlük ajándékba:-)

Gyakran halljuk, igen, a lélek ilyen-olyan gyengeségei megbetegítik a testet. De gondolunk-e arra, hogyha jót teszünk a testünkkel, akkor az energiabombaként hat a lelkünkre? Hogy némi igazi testi erőfeszítést, a megszokottól való eltérést, a fizikai kihívások leküzdését mekkora öröm, elégedettség, sugárzás követ lelki szinten?
Én ezt már nemcsak gondolom. Határozottan tudom, sőt a legőszintébben bevallva, élvezem is. Naná, hogy élvezem, hiszen tudom, mire számíthatok, hogyan is érem el ezeket a fizikai csúcspontokat és hogy odafent mi is vár rám. Elmesélem, hátha bátoríthatok valakit, térjen le egészen nyugodtan néha a komfortos útról. Persze figyelmesen, körültekintően, kellő önismerettel felfegyverkezve és először nagyon óvatosan, aztán lehet egyre bátrabban.
2007 óta ismerem és csinálom a tavaszi, őszi méregtelenítő léböjt kúrákat. Az elsőre, ahogy ez a nagybetűs Elsőknél lenni szokott, mindig emlékezni fogok. Ahogy kíváncsian figyeltem a bennem zajló folyamatokat, ahogy az elméletben megismert tisztulásból gyakorlati megismerés lett, ahogy a böjt ajándékaként elöntöttek az új energiák. És az első szilárd étel mennyei íze a 3 lénap és a böjtmegtörős alma után – pirítós egy kis vajjal és zöldfűszeres túróval – a mai napig, immár 5-6 böjt után is velem maradt. Böjtöltem csapatban, böjtöltem kicsit munka mellett, böjtölni próbáltam nehéz magánéleti kínok között, aztán böjtöltem egyedül, legtöbbször szállodában, és legutóbb otthon. A tapasztalatok megtanítottak a tudatosságra, már mindent úgy csinálok, ahogy az nekem a legjobb. Képes vagyok a böjt előtt hetekig levesen és salátán élni.  Tudom, hogy nincs szükségem böjti levesekre, elég a tea, a víz és a frissen facsart gyümölcslé. Csak az a fontos, hogy szinte átaludhassam az átállás első napjait. Végtelenül élvezem a tudatosságomat, melynek csodájaként egyre gyorsabban átlibbenek a böjt eufórikus oldalára. Legutóbb alig 2 nap kellett csak, hogy a 3. reggelen hajnali 6-kor kipattanjon a szemem, kinyíljon a fülem az ablak alatt trillázó madárdalra és hogy pizsamában örömtáncot ropjak a nappaliban Brian Adams Sommer of 69’ vérpezsdítő dallamára… Hát ez kérem, szó szerint a böjteufória! Egy olyan pillanat, amire én bizony, megvallom, rákattantam. Imádom, egyszerűen vágyom rá, amióta megismertem.
Higgyétek el, érdemes ezért a szárnyakat adó szabadság és öröm érzésért lemondani kicsit a vajaskifliről, amit itt és most pont azért emlegetek, mert nagyon nagy kedvencem, de ez bármivel behelyettesíthető természetesen. Ebben az eufórikus átbillenős érzésben annyi, de annyi minden jó van! Büszkeség, mert megcsináltam! Elégedettség, hiszen valamit megint jól csináltam. Könnyedség, hiszen a böjt csodája pont abban áll, hogy a gyomrot nem nehezíti az ég világon semmi. Öröm, hiszen a mérleg is kevesebbet mutat. Igen, ez a pillanat, ez olyan ráébredős érzés, hogy igen, végre…, de tudnotok kell azt is, hogy nem tűnik el később sem, csak átalakul egy folyamatosabb böjtös boldogságérzéssé, aztán a lénapok elmúltával, a böjt megtörésével és a felépítő napokkal megérkeznek a hetekig, sőt hónapokig tartó energiák, a frissesség. Most éppen azt tanulom, hogy minél lassabban térjek vissza a normál étkezéshez, egyelőre megy…

A szaunaorgazmus egy másik történet, igazából még csak egyszer éltem át, de már most tudom, hogy nem ez volt az utolsó. Borzongás a forróságban – ez nagyon bejött nekem! Mi is kell hozzá? Hát egy jó szaunamester és az ő törölközője! Pár évvel ezelőtt a kíváncsiság bevitt egy mézes szauna szeánszra Bükfürdőn, ahol végre megtapasztalhattam, hogy igen, én is tudok izzadni, és hogy a méz tényleg jó a bőrnek. Pár hete spa programot szerveztem a Danubius Hölgyklubban, és februári hideg tél lévén a program gerincét a szauna szeánszok adták. Szám szerint négy, szépen egymás után. Mondanom sem kell, ugye, hogy az én vágyódásomat a legutolsó, az olívaolajos szeánsz keltette fel legjobban. Persze, nem úgy van az, hogy egyszerre csak a csúcsra ugrunk, muszáj a lépcsőket és megmászni. Így alakult, hogy részt vettem a kávéson, a jegesen, a levenduláson is, míg elértünk az olivásig, amire a bájos és ügyes szaunamester azt a bizonyos, manapság gyakran emlegetett szaunaorgazmust beígérte. Hiába, kell a felmelegedés, a felforrósodási folyamat a szaunában is... És akkor, ott a szauna felső lépcsőjén, izzott a levegő, lebbent a törölköző és érkezett a tetőtől talpig borzongás. Szinte minden kendő lebbentésnél egy-egy jéghideg fuvallat. Különleges csúcspont! Mintha csúfot űznének Veled az érzékeid! Borzongsz, holott minden porcikádat átjárta a forróság. Mindenhol folyik Rólad a verejték, az oliva olajat már régen beitta a bőröd, és akkor egy-egy pillanatra szinte a lélegzeted is eláll a borzongástól... el tudjátok képzelni? Ez az élmény jóval túl van a komfortzónán, bizony ám!
Ha tehetitek, éljétek át, ismerjétek meg! Ha csak kicsit bementek lazítani a szaunába, az nem elég! Vezetett szaunaszeánsz kell, mert ott nincs pardon, ha bírod. Igen, muszáj legyőzni a hőséget, muszáj kitartani okosan akár több meneten át, de az élmény megéri! Ja, és nem mellesleg egészséges is.

Világ életemben szobacica, könyvmoly voltam. Gyerekkoromat és ifjú éveimet olvasmányok társaságában töltöttem, igaz, gyakran napfényben, de ezt még kis túlzással sem lehet természetjárásnak hívni. A tiszta levegő fontosságáról persze tudtam, így sorban megszülető három gyermekemet, ahogy jó anyukához illik, rendszeresen levegőztettem, sőt később örömmel küldtem őket a cserkészek közé is, hadd kiránduljanak, táborozzanak erdőn-mezőn. Teltek, múltak az évek, az évtizedek, aztán egy nap beavatódtam. Majdnem két éve történt, de arra a "szertartásra" mindig emlékezni fogok.

Derűs tavaszi nap reggelére ébredtem a soproni Lövérekben. Hirtelen ötlettől és a régóta bennem élő kíváncsiságtól vezérelve nekiindultam a híres Ciklámen tanösvénynek. Vajon mitől tanösvény a tanösvény? És tényleg van egy tó az erdőben? Gondoltam, megnézem. Milyen már, hogy évek óta idejárok a Lövérekbe és csak a Károly kilátót ismerem?! Gondosan megszemléltem a Hotel Lövér parkolójánál kihelyezett információs táblát – igen, a Ciklámen tanösvény kb 8 km és tucatnyi nevezetes megálló. Csak 8 km? Mi az nekem, gondoltam és azzal a lendülettel, amivel felálltam a reggeli asztaltól, egy mobillal a zsebemben, útnak is indultam. Azt a nagyon egyszerű tényt, hogy ami oda 8, az vissza is 8, sőt a fő motivációt jelentő Szalamandra tóhoz a tanösvényről letérve további kilométereket kell megtenni, én kis naiv, amatőr túrázó, abszolút figyelmen kívül hagytam. Az ásványvíz hiányáról és a nem éppen túrabakancs lábbeliről nem is beszélve.

Elindultam hát. Boldogan, hatalmas „kortyokban” szívtam magamba a jó levegőt. Igen, a Lövérekben még a levegőt is másképp veszi az ember lánya. Könnyedén, mélyen, nagyon mélyen. Ne csodálkozzon senki, ez ott bizony gyógyhatású klimatikus alpesi levegő a javából.
Örömmel konstatáltam, hogy a fatörzsekre festett színes ciklámenre nyugodtan hagyatkozhatom, olyan sűrűn szemembe ötlött sétám közben, sőt arra is rájöttem, ha nem látom, meg kell keresnem, mert ez egy igazi turista jelzés, végig fog vinni az úton. Ha elhagyom, eltévedek.
Mentem, mendegéltem a kijelölt sétaúton. Balra a Lövér, jobbra a Szieszta. Kezdetben a gyakran szembejövő vagy engem elhagyó kocogókra figyeltem, őszintén elismerve kitartásukat. Aztán felfedeztem a színes információs táblákat is, megnyugodva konstalláltam, hát ettől tanösvény a tanösvény. Hirtelen egy kanyarban egy verset fedeztem fel a fán. Verset? Az erdőben? Irodalmon nevelődött lelkem örömmámorban úszott Tóth Árpád sorait olvasva: „ Áldott nyári délután/járunk az erdőben,/elakad a hang is a/sűrű levegőben…”

Így kezdődött, hogy az erdő megszólította a lelkemet. Elhagyva az ember járta-kocogta helyeket, egyre mélyebben sétáltam a Lövérekben. Figyeltem jobbra, figyeltem balra, néztem a fák és bokrok dús és ezernyi árnyalatban pompázó zöld színét és élvezettel hallgattam a madarak kórusát. Próbáltam volna megszámlálni, hányféle csipcsiripet hallok, de szinte reménytelen volt. Aztán ahogy a lépéseim egyenletes, automatikusan monoton tempóra váltottak, úgy halkultak el számomra a madarak és tűntek el fókuszomból az utamat szegélyező fák. Már jó ideje csak egyedül baktattam az erdőben, mégsem volt bennem félelem. Csak biztonságot éreztem, azt éreztem, nagyon jó itt, otthon érzem magam, mintha átölelne az erdő suhogása… A beavatás megkezdődött – mondom mostani tudásommal-, de akkor a meglepetés erejével követték egymást az események. Az események, amiket érzéseknek hívnak…

A lépteimre már nem kellett figyelnem. Az emelkedőket és a lejtőket olyan kellemes egymásutánban kínálta a Lövérek, hogy szinte csak a levegővétel gyakoriságát észleltem menet közben. És száguldozó gondolataimat. Emlékek tódultak fel bennem. Életem keserves kínlódásai, gyötrődései, szerelmem tragikus elvesztése, amikről azt hittem, túl vagyok rajtuk… És íme, újra éltem őket, leszálltam lelkem fájó bugyraiba … ekkor éppen egy sötét fenyvesben jártam, ahová nem süt be a nap. Eleredtek a könnyeim is, mintegy utat nyitva a fájó emlékeknek és közben megláttam a fenyves végét. Az ösvényen túl már fényes volt az erdő, hívogatóan ragyogott a nap, mintha jelezné, túl vagy a sötéten, erős vagy, ne add fel! És igen, a tölgyesben újra fény áradt szét, felmelegített és beterített engem is, kívül és belül is. Önkéntelenül dalra fakadtam … a remény dala kívánkozott ki belőlem… somewhere over the Rainbow… dúdoltam és a fájdalom helyét szép lassan átvette az öröm, a hála, a köszönet érzése. Csak mentem, mentem a Ciklámenen rendületlenül tovább, hagyva, hogy szétáradjon bennem az elégedettség, a harmónia. Végtelenül könnyűnek éreztem magam és felettébb csodálkozva próbáltam megérteni, mi is történt velem. Vajon ilyen lehet az El Camino? Bizonyára… azért ha jól belegondolok, többszáz kilométer és több napnyi vándorlás valószínűleg komoly sorsfordító tud lenni, ha bennem néhány kilométer és egy-két óra ilyen mély érzéseket hívott a felszínre…

Az erdő és a lelkem sötét és napos oldalát ily módon megtapasztalva kezdtem újra a Ciklámenre figyelni. Vajon hol is járhatok? És hogyan is jutok vissza? Egyre jobban éreztem vékony talpú cipőm alatt az erdős talaj minden huppanását, kövecskéjét, gyökerét és bizony jócskán meg is szomjaztam. Az enyhe izomlázról nem is beszélve, hiszen életemben nem gyalogoltam még ennyit egy szuszra.
Amennyire vissza tudtam emlékezni a kiindulópontnál elhelyezett infós táblára, a Várhely kilátó után már hamarosan az út végére érek. A kilátót persze nem sikerült megtalálnom, mert sehol sem láttam a ciklámen jelet, de az út végére, egy számomra ismeretlen lakott terület utolsó házaihoz sikerült eljutnom. És áldottam az eszem, hogy legalább a telefonomat magammal hoztam. Szégyen ide vagy oda, bizony telefonos segítséget kellett kérnem kedves kollégámtól, aki hüledezve állapította meg a Google térképen, hogy Sopron-Bánfalva szélére érkeztem. És a Hotel Lövér innen bizony még több kilométer gyalog… Jön elém, autóval, persze, de én addig is elindultam felé… mit nekem a megtett tizegynéhány kilométer ilyen élmények után?! Azért meg kell valljam, a forró kádfürdő után mozdulni se kívántam a Ciklámen tanösvényi túrám után.

De az erdőjárás szerelem lett az első látásra, akarom mondani első túrázásra. A soproni Lövérek örök kedvencemmé avanzsálta magát, hiába jártam azóta a Mecsekben, a Koloska-völgyben és a Pilisben.
Nemcsak az ott megélt beavatás emléke lüktet bennem folyamatosan, de a soproni erdő sokszínűsége is vonz. Minden évszakban más arcát mutatja és kincseket tár a bakancsosok elé. Hol erdei cikláment, hol gyöngyvirágot. Hol az erdei gombák népes családját, hol a napfényben sütkérező szalamandrákat. A téli hóval együtt a csend hangjait, a tavaszi madárkórussal az újjászületés mámorító zsongását. Nyáron a falomb hűvösét, ősszel az avar nehéz illatát. Éjszaka a holdfény misztikumát és a fák gondolatébresztő sziluettjét, hajnalban a napfelkelte és a harmatcseppek fényeit, az ébredő madarak mosolyt fakasztó trilláival… Visszavonhatatlanul és örökre beleszerettem a soproni Lövérekbe, ezt így ma érzem, évekkel a beavatás után.

Közben megtanultam, hogy az erdő gyógyító hatását szilvoterápiának hívják. Aki nem hiszi, járjon utána – én pedig, ha tehetem, igyekszem Dr.Erdő, Dr.Levegő és a Csöndmester ölelő karjaiba és hagyom, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak, mert az jó nekem. Nagyon jó nekem.

Lehet-e szavakkal beszélni a csendről? Arról a csendről, ami egy frissen behavazott erdő közepén várja, hogy megszólíthasson? Mindenesetre megpróbálom, talán sikerül. Még friss az élmény, még nagyon bennem van a vasárnapi Kő-hegyi kirándulás, ahol az erdőt járva újra és újra megszólított a csend, az a bizonyos behavazott erdő közepén lakó csend.

Aznap reggel kicsit tétován indultam útnak. Nagyon vonzott a kórustagok által szervezett erdei kirándulás, de a napok óta tartó köhögős-náthás gyengélkedés igen erőteljesen húzott az ágy felé. Aztán egy kedves hajnali üzenet - "Igazi gyógyító, kirándulóidő van!" - pár perc alatt eldöntötte a kérdést, igen, jövök! A friss levegő, a mozgás, a jó társaság nem árthat, sőt... És persze, hogy nagyon jó volt a túra! Kihívásokkal és kacagásokkal teli, családias, kellemes, gyógyító. Élveztem minden pillanatát, ahogy már jó ideje élvezek minden természetjárást, bakancsos túrát, hegymászást vagy bringázást. Élvezem, ahogy a kilométerekkel együtt legyőzöm magam és élvezettel töltődöm fel a fák, madarak, hegyek, napsugarak által.

A vasárnapi téli erdő azonban meglepett. Meglepett és megajándékozott. Először véletlenül eszméltem rá az érzésre, ami a behavazott fák között halkan megérintett. Akkor éppen csak úgy véletlenül volt csend körülöttem, talán lemaradtam a többiektől, hogy kicsit bámészkodjak, gyönyörködjek a hófehér, érintetlen hóval belepett fák és bokrok kristálytiszta világában. Akkor észrevétlenül, puha, szinte megfogható takaróként ölelt körbe a csend. Különleges simogatására csak kicsit később eszméltem, emlékeztem, amikor már újra barátaim libasorában masíroztam Pomáz és Szentendre között. Hát persze, hogy újra át akartam élni! Muszáj még találkoznom a csenddel! És egy kanyarban úgy intéztem, hogy édes kettesben maradhassak a behavazott erdő csendjével. Még a szememet is lehunytam, hogy méltóképpen befogadhassam. Ha Ti már jártatok vendégségben a Csendnél, a behavazott erdő csendjénél, akkor Nektek nem kell bemutatnom azt a különleges, mosolyt fakasztó, békét teremtő, erőt és szárnyakat adó pillanatot, ami csak a behavazott téli erdő csendjében érezhető. Szinte lecövekeltem ott az erdő közepén. A csend tapintható volt, végtelen nyugalmat árasztott, szinte simogatott, olyan kedves szelídséggel, ahogy csak a nagyon erősek tudnak érinteni... még most is érzem, gyakran felidézem, amíg újra nem kerülhetek közelebb hozzá. Csak ajánlani tudom Nektek is! Legyetek Ti is a csend vendégei a téli erdő közepén!  Keressétek fel és hagyjátok, hogy hófehér téli ölelésével megajándékozhasson Benneteket! 

Dolgozz bárhol egy szállodában, gondolj mindig arra, hogy minden szó, minden tett, minden döntés végén a VENDÉG áll. Ha képes vagy saját munkádat a Vendég szemével értékelni, kevesebbet hibázhatsz. Tanuld meg mindig kicsit kívülről és kicsit felülről nézni, amit csinálsz!

Gyakran kell újratervezned saját GPS-eddel, erre számíts és tartsd mindig töltőn az elemeket! Egy-egy pihenés sokat segít, bár a gondolatélesztőt leginkább a konkurenciától kaphatod meg. Legjobb, ha mistery shoppernak álcázod magad.

Küzdj a visszajelzésekért! Kérdezz, figyelj, elemezz, provokálj, kutass! Ne légy érdektelen a hatással kapcsolatban, amit okoztál! Soha ne légy közönyös, az olyan, mint a kék halál. Értelmetlen.

Vállald a lelkesedésedet, like-old a jó ötleteket és oszd meg a tiédet is, a virális hatás garantált. Sőt, előbb-utóbb a 100 %-os vendégelégedettség is utolér, nem menekülhetsz az Év dolgozója címke elől sem.

A legnehezebb pillanatokban – ilyen volt nekem egy sokadszor újra telexbe pötyögött méteres KEOKH lista leadása vagy a letraset betűkkel egyenként megalkotott óriási nyitva tartás tábla elkészítése, amiről a végén derült ki, hogy ferdék a sorok (bár lehet, hogy Te, a mai kor gyermeke nem is érted, milyen nyelven beszélek), vagy a szobafőnök A4-es lapot beterítő egyetlen körmondatának németre fordítása –, gondolj arra, hogy milyen szerencsés vagy. Nem futószalag mellett robotolsz, sőt nem is bányában dolgozol.

Közönséges földi halandók számára a szálloda világa maga a Titok. És Te e titok tudója vagy, sőt alakítója is. Érezd, hogy jót teszel, hogy adsz, ötletet, figyelmet, szolgáltatást, kapcsolatot. A szállodás munka minden pillanata marketing. Híd a test, a lélek, a gyomor, a szív, az ész felé. Szeretettel közelíts a híd felé, megéri.

Elárulom Neked a kulcsszót. Csapat. Így egyszerűen, a szó legszorosabb értelmében. Érted, ugye? Ha magyaráznom kell, már régen nem a jó irányba indultál. Ha nincs csapatod, építs! A vonzás törvénye segít, ha már benne vagy.

Tudd, hogy bárhol is tevékenykedsz a Nagy Vendégszolgálatban, fontos részed van a Folyamatban. Láncszem vagy, átveszel és átadsz, összetartasz és elválasztasz. Ne légy a leggyengébb, légy mindig tudatában fontosságodnak!

Higgy nekem, a szép szavak ereje átüt a papíron! A pre-computer világban az írógépek ösztönösen értettek ehhez a különleges tudományhoz, amit a mai billentyűzeteknek és touch padoknak tanítani kell. Ne légy rest, légy jó tanítómester, gyakorolj velük szorgalmasan, akár naponta többször is, és a tudásodat tökéletesítsd a munkatársaidon! Jutalmul eljutsz a Vendég szívéhez, ezzel egyenes arányban növeled költési kedvét, sőt jótékony hatást gyakorolhatsz a cég GOP állományára is.

Nemcsak az X-faktorban, de a szállodában is szükséged lehet mentorokra, hogy előre araszolgathass az utadon. Óvatosan, körültekintéssel válassz, olyat, aki a párbaj helyzetekben ésszel és szívvel áll Melletted. Magányos farkasként nem jutsz be az ajtón.

Hadd osszam meg Veled kedvenc mottómat: „A válasz igen. De mi a kérdés?” Probléma- és feladat megoldási készségedet a szálloda tökélyre fejlesztheti, a kulisszák előtt és mögött is. Fogadd pozitívan, fejlődj a sűrűjében, soha nem tudhatod, ki mivel kopog be az ajtódon.

Ha szerelmes vagy a munkádba, megnyerted a főnyereményt. Hiába rohannak az évtizedek, hiába ülsz sok évig ugyanannál az computernél, pultnál, konyhában vagy medencénél, saját bőrödön érezheted a világ változását, a folyamatos kihívás garantált. És lehet, hogy még élvezed is. Én így jártam. Nem bánom.

Élvezem az Ünnep csodáját. Kora reggel, amikor még mindenki alszik, engem mágnesként vonzanak a karácsonyfa fényei. Pizsamában, kávésbögrémmel a kezemben, puha plédbe burkozva nézem a fácskát és merengek. Minden fényecske, csillagocska, gömböcske jelentéssel bír a számomra, felidézi bennem az lassan véget érő év történéseit, érzéseit. Kedves pillanatokat, szívmelengető öleléseket, csodálatos találkozásokat, sikerrel leküzdött kihívásokat..., de nézzük csak sorban, idén mitől is ér égig az én ragyogó karácsonyfám. Bizony, gondolatban égig érő fát díszítek, amelynek ágain leginkább a hála és a köszönet érzése szórják szét fényüket, de ott csillognak az öröm percei, a harmónia díszei, a barátság csillagai, a bátorság szikrái és a remény örökmécsese is.

Kell-e megnyugtatóbb érzés, mint szeretteink és saját magunk egészsége? És van-e annál megérdemeltebb büszkeség, mint amit egy anya érezhet gyerekei boldogulását, sikereit, jóságát látva? Lehet-e boldogságosabb ajándék, mint régen vágyott kívánságok beteljesülése? Ugye, hogy nem kell ennél több? Ezek az igazi ajándékok,mert bennünk vannak, minket gazdagítanak.

Csak ülök, nézem a fámat és érzem, ahogy betöltődnek az emlékeim. A bakancsos túrák, a bringás kirándulások. És a Lövérek. Felejthetetlen hangulat, egyszervolt csapat. A tenger, ajándékba, ó, köszönöm! Nem kevésbé a kórust, amellyel az együtt éneklés boldogsága, sőt Toszkána is belopózott az életembe. Baráti ölelések melegét érzem és újra megfogadom, hogy nem engedem távolba tűnni a megismert és megszeretett jó embereket. Az, hogy ők egyre többen vannak, különösen szívmelengető érzés. Igazán jó dolgom van... Nehéz pillanatok is eszembe jutnak, feladatok és kihívások, amelyeken sikerrel juthattam túl. Találkozások, ismerkedések, amelyek bölcsebbé tettek. Ötletek, álmok, remények is megszólalnak bennem, szépen halkan az ünnepi csendben. Majd barátnőm szavai csengnek a fülemben, hogy bármi megtörténhet... tényleg bármi, de vigyázzak a gondolataimra! Így teszek, igen, megfogadom. Hogy jövőre is ilyen boldogan, jó érzésekkel ülhessek Karácsony reggelén a fenyőfám mellett - egészségben, békességben, fényességben és teljességben...

Minden a hetes buszon kezdődött. Pár héttel ezelőtt. Csak ültem az ablaknál, a megszokott módon, nézegetve balra, nézegetve jobbra. Általában ezt teszem, mert az emberek érdekesek. Ki ezért, ki azért. Érdeklődő tekintetemet a busz másik oldalán, az ablaknál ülő fiatal lány és kívül az ablak előtt álló fiatalember állította meg. Pontosabban a fiatalember tekintete. Mert ilyet nem mindennap lát az ember lánya, valljuk csak be őszintén. Csillogó szemeket, széles mosolyt, fényben fürdő arcot láttam, melynek minden sejtecskéje szinte rátapadt buszon ülő kedvese arcára. Mintha nem is lenne körülöttük senki, pedig a Blahán jártunk... Napnál is világosabb volt a köztük lévő édes kötelék. Kedves jelbeszéddel adták egymás tudtára szerelmüket. Megható volt, ahogy a fiú ott állt szorosan a busz mellett, nem moccant, szinte lépteivel is kísérte a lassan induló járművet, majd szerelmesen integetve még a távolból is igyekezett kedvese látóterében maradni. Amikor észrevette, hogy a busz néhány méter haladás után újra megáll a piros lámpánál, nem volt rest, azonnal visszafordult, szaladt-szaladt a buszhoz, amilyen közel csak tudott, hogy arra röpke időre újra összekapcsolódhasson szerelmes tekintetük. Csak néztem őket, jobban mondva a fiatalembert, hiszen az ő arcát láthattam a buszból, és a szívem megtelt örömmel. Szinte könnybe lábadt a szemem az érzéstől. Elképzeltem, mit érezhet a lány... és milyen jó, hogy vannak még ilyen modern Rómeók, akiket egy busz ablaküvege sem tántoríthat el attól, hogy kifejezzék szeretetüket, szerelmüket. 

Mondanom sem kell, ugye, hogy egy ilyen jelenet nem felejtődik el bennem egyhamar. Sőt, inkább arra sarkall, hogy érdemes nyitott szemmel és szívvel járni az utcákon, a buszon, a metrón... mert a boldogság az utcákon jár. És bizony, hogy jár... rám ragyogott  egy tolókában alvó kisgyermek tiszta mosolyában és reményt keltett a földalattin egy érett korú szerelmes pár boldogságtól átitatott, egymásra figyelő kézfogásos, simogatásos-átölelős utazásában. Aztán a minap szembejött velem egy idősebb néni arcán is, akire a kezében furán tartott hatalmas csokor virág miatt figyeltem fel. Ment előre a téren, határozottan és átszellemülten. Egyenesen maga előtt tartva egy fehér csomagolópapírba tekert csokor virágot, arcán földöntúli mosoly. Sapkája erősen a homlokába húzva, szemét mereven csak a virágra szegezve sietett valahová, de a mosolya szokatlan volt. Szokatlanul meleg, mennyei, sugárzó a téli szürkeségben. Vajon kapta-e a virágot vagy éppen adni készül valakinek? A választ persze soha nem tudom meg, de különleges mosolya beragyogta a én napomat is.

Így van ez advent idején. Talán nyitottabbak, érzékenyebbek vagyunk, jobban figyelünk befelé és jobban sugárzunk kifelé. Éreztem és vettem. Boldogságos pillanatok voltak, ragyognak bennem, fényességes gyertyalángokként.

Túl minden természeti és épített szépségen, túl minden együtt éneklésen valamit nagyon megtanultam Toscanaban. Megtanultam, mennyire fontos teljesen benne lennünk minden pillanatunkban. Mert nem érdemes másképp megtapasztalni a világ, az élet csodáit. És nem is lehet, ha az élményeink igazi megélésére törekszünk. De törekedhetünk-e másra? 

Megélni a pillanatot. Gyakran halljuk, tanítják is. Elsőre talán nagyon egyszerűnek tűnik - elő a fényképezőgépet, aztán irány előre! Nem, nem erről beszélek, hiszen végigszaladni, megbámulni, lefotózni tényleg könnyű. De megállni és kivárni, amíg tetőtől talpig minden porcikánkba betöltődik az élmény, az érzés, a látvány, bizony egészen más dimenzió. Teljesebb, maradandóbb, érzésekkel teli. Megállni, kivárni és megélni - szinte ujjongó ilyenkor a pillanat, aminek a közepére jutunk. Benne vagyunk, de kicsit messzebbről és feljebbről szemléljük magunkat a pillanatban. Hogy megértsük, felfogjuk annak  jelentőségét, szépségét, tanítását.

Jó ideje törekszem erre, és őszintén mondhatom, néha már sikerül. Toscana nagyon jó tanpálya. Ott aztán nincs olyan tér, épület, utca, ház, házsarok, ablak, növényke, fa vagy emberi arc, ami ne tartogatna valamit. De csak akkor veszed észre, ha lassan jársz és nemcsak kifelé, de befelé is figyelsz. Lehet, hogy egy picit még a szemedet is be kell csuknod, hogy amikor újra kinyitod, szíved fókusza is ott legyen Veled. Ez fontos. Az öreg indián jut most eszembe a tanmesében, amikor kiszállva a robogó autóból, még a cél előtt, várja, hogy utolérje a lelke.

Annyi élmény ért Toscanaban, hogy bizony komolyan kellett koncentrálnom a fontos pillanatok tudatos megélésére. Hogy hol is vagyok, mit is csinálok, hogy kerültem ide és hogy igen, itt vagyok. Együtt énekelek egy kórussal, öt kórussal, igen, bármennyire is meseszerű, de itt vagyok és benne vagyok és köszönöm. Azt hiszem, a hála érzése nélkül nem lehet igazán megélni a pillanatot. Hozzá tartozik, ezt azonnal megérezzük, ha jól csináljuk. Szeretjük a pillanatot, szeretjük magunkat a pillanatban, szeretjük az életünket és megköszönjük. Egyszerűen megköszönjük.

Igen, Toscanában jártam. Ez eddig semmi különleges, hiszen sokan járnak Toscanaban, mert gyönyörű, nyugodt, történelem-illatú, varázslatos hely. Ami az én sztorimban papírra kívánkozik, az a Toscanaba jutásom csodálatos története. Bátran kijelenthetem, hogy ajándékba kaptam. Az együtt éneklés miatti erős, kitartó vonzódásom jutalmaként.

Ugyanis megint énekelni vágytam. Úgy igazán, teljes szívemből. Úgy látszik, ez a hatalmas örömforrás, éltető energiabomba életem fontos részévé vált, amit egyáltalán nem bánok, de vágyódásom megéléséhez bizony kórust kellett találnom, mert élethelyzetem, lakhelyem megváltozása miatt szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy azok a péntek esti kóruspróbák Sárváron sajnos nem férnek bele az életembe. Hiába, a 212 km az 212 km és legalább 3 óra.

Hónapokig tartó keresgélés, érdeklődés után idén júniusban egyszer csak célba értem. Boldogan és izgatottan olvastam az smst: kóruspróba szerdán, ugye jössz?! Gondolkodás nélkül, igen, mentem... és ahogy mondani szokás, rögtön mennybe mentem. Alig hittem a fülemnek, amikor rögtön az első próbán felkínálták, nekem, az újonc zöldfülűnek (!), hogy tartsak velük a firenzei kórusfesztiválra. Firenzébe? Kórusfesztiválra?

Kaptam egy rakás kottát és kitört a vakáció. Magamra maradtam egy pianinoval és a youtube-bal, de 2 hónap alatt összeszoktunk:-) Szeptemberben, az újra indult próbákon boldogan konstatáltam, nem reménytelen az ügy, énekelni fogok Firenzében. Csakazértis. És bizony, énekeltem Firenzében. Boldogan, nyitottan és végtelenül hálásan.

Ahogy így, hetekkel Toscana után lassan helyükre kerülnek a élményeim és az érzéseim, rádöbbenek. Hiszen én csak egy kicsit énekelni szerettem volna... és mit kaptam, Istenem, mit kaptam... 

Toscana minden szépségét és hangulatát vegyítsd össze az együtt éneklés harmóniáival, csukd be a szemed egy picit és képzeld el, mit is érezhettem, amikor Ravennában betérve az első templomba, aztán később még sok-sok templomba, bazilikába, csak úgy énekelni kezdtünk, magunk és a turisták gyönyörűségére... vagy amikor ott állok a meghitt kicsi firenzei templom oltáránál és Ave Maria-t éneklek könnybe lábadt szemmel... vagy amikor a többszáz fős összkar Verdi Rabszolgakórusát dalolja, velem együtt.

Ropogós focaccia San Gimignano-ban, pizza a firenzei dóm lábánál, fogadás a Grand Hotelben, bécsi keringőzés Montecatiniben, reggeli ejtőzés a szálloda örökzöld kertjében, svéd-finn-magyar együtt dalolás a toszkán borgazdaságban, öt csodás történelmi olasz város gyönyörűséges értékei, soroljam még? A növényekkel befuttatott erkélyeket említsem vagy Dávidot? A dallamosan pergő olasz nyelvet vagy Júlia erkélyét? A tornyokból elém táruló toszkán dombok lágy ívét vagy a kedvenceimmé váló méltóságteljes ciprusokat? 

Hiszem is meg nem is állapotban vagyok még mindig. Pillanatképek ezrei jutnak eszembe és a boldogító érzés, hogy megkaptam, amire vágytam. Igen tudom...utak nyílnak azok előtt, akik tudják hová mennek és elhatározták, hogy el is jutnak oda... Köszönöm.

Szinte hihetetlen, de igaz a történet. Velem történt, egy semmi különös szeptemberi munkanapon. Hetek teltek el azóta, de az élmény, az érzés velem maradt és melegíti szívem-lelkem. Ha ilyen megtörténhet, akkor bizony bármi megtörténhet... 

De nem borzolom tovább a kedélyeket, inkább elmesélem annak a semmi különös szeptemberi munkanapnak a történetét, amiből egy pillanat alatt egy nagyon is különös szeptemberi munkanap lett.

Ültem az irodában a számítógépem előtt, mint máskor. Emailek jöttek, emailek mentek. Levelező partnereim egy részét persze régóta ismerem, de mindig vannak új ajánlatok, új kapcsolatok, idegenek, néha egyszerre többen is, címzettként, másolatban, titkos másolatban. 

Egy ilyen több szereplős üzenet váratlanul duplán érkezett. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de természetesen annak rendje és módja szerint megnyitottam mindkét levélkét. Az elsővel minden rendben volt. A feladója, akit nem mellesleg sem személyesen, sem telefonon nem ismerek, szépen visszaigazolta a folyamatban lévő közös ügyünket nekem és a többi címzettnek. A másodiknál azonban... nem akartam hinni a szememnek. Azt a levélkét csak én kaptam. Néztem a monitort, néztem a sorokat és nem hittem, amit láttam. Mert ilyen nincs.  Vagy mégis van? Van bizony, hiszen látom, itt  van, nekem címezték, nekem küldték. 

Szépen lassan kikerekedtek a szemeim, mosolyra húzódott a szám és végtelen öröm töltött el, amikor néhány másodpercnyi tétovázás után felfogtam, mi is történt velem. Egy verset kaptam....csak úgy... Meglepetésnek? Ajándéknak? Kedves gesztusként? Valljuk be, manapság nem nagyon érkeznek ilyen küldemények.

Egy őszi verset küldött nekem ismeretlenül valaki egy semmi különös szeptemberi munkanapon, mintha tudta volna, hogy a szép szavak, a versek és én milyen jóban vagyunk. Mintha tudta volna, milyen örömet szerzett nekem a facebookon átsuhanó verses "őrület", amit rég tapasztalt lelkesedéssel követtem... Tudnia kellett, éreznie kellett...

Egy szép őszi vers lapult az emailben, Zelk Zoltán verse:

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

(Zelk Zoltán:EZ MÁR AZ ŐSZ )​

Kedves Ismeretlen! Csodálatos ajándékot kaptam Tőled! Az érzést, hogy bármi megtörténhet. Elég erre a szeptemberi napra gondolnom és tudom, hogy bármelyik nap, bármelyik perc hozhat rendkívüli pillanatokat, örömet, mosolyokat, életre szóló meglepetéseket. Szeretném egyszer személyesen is megköszönni az élményt, amivel megajándékoztál. Hiszem, hogy lesz ilyen alkalom, mert ezek után bármi megtörténhet, ugye jól mondom?