A cím nem véletlen. A népmesék és legendák szerint, még Mátyás király idejéből, azt mondták: aki eljutott az Enns folyón túlra – ober Enns -, az bizony az Óperencián túl járt. Hát itt jártam én is, ezen a képeslapokra illő gyönyörű tájon. Üdezöld legelők, hófödte hegycsúcsok, rohanó patakok, szikrázó gleccserek, elképesztően piros muskátlik, szerényen és nagyon magasan nyíló mezei virágok, békésen legelésző és több szólamban kolompoló tehenek világában. 6 nap, tengernyi élmény és érzés. Életre szóló, néha mesebeli kalandok egy különleges országban.
Szombat, hajnali 6 óra. Egy lélek sincs még az Ecseri úti McDonalds parkolóban, csak én. Jó korán ideértem, az utazási iroda által megadott felszállási helyre, de sebaj. El is helyezkedem kényelmesen, a reggeli napocskával pontosan szemben és lazítok, várom a Svájcba tartó buszt. Hirtelen fura mozgásra ocsúdom a reggeli bambulásból. Ha hiszitek, ha nem, az asztalok-székek melletti parányi gyerekjátszó csúszdájából egy ember mászott ki. Vajon ott töltötte az éjszakát?! Jaj. Mielőtt belegondolnék ebbe úgy istenigazából, már érkeznek is az autóbuszok, szépen sorban. Mint utóbb kiderült, 6 autóbusz indul és érkezik ebből a parkolóból ezen a reggelen. A szélrózsa minden irányából jönnek, majd begyűjtve a megfelelő utasokat, Miskolc, Pécs, Szeged, Kecskemét környékéről, már indulnak is tovább. Gyorsan megtalálom az én buszomat, a buszon a kedvenc helyemet – jobb oldal, 5. sor, az ablak mellett -, és végre körülnézek. Vajon kikkel utazom és túrázom a következő majdnem 6 napban? Az első pillanatokban bizony csodálkozom. Útitársaim zöme nem látszódik természetjáró turistának. Egy cseppet sem. Hát, majd meglátjuk. Mindenesetre üdítő színfoltként fedezem fel közben az ifjabb, aktívabb generáció képviselőit is a több mint 40 fős csoportban. Mellettem egy idősebb, jóval 70 felett járó, Csíkszeredából származó úr foglal helyet. Udvariassága, világlátása, tapasztalatai, szűkszavúsága megnyerő. Alig két hete tért haza egy másik svájci útról, de a Glacier Express kedvéért ide is benevezett. Gyönyörűen faragott kampósbotja apai örökségként kíséri lépteit az utazásain. Őszintén szólva, nincs ellenemre a kevés beszéd így utazás közben, tehát mondhatni ideális úti szomszédot kaptam. Lassan útnak indulunk. Még Tatán és Győrben is felveszünk utasokat, meg is telik a busz. Számomra meglepetés, de eljön a welcome drink ideje. Felhőűzőként konyakot kapunk. Ez a kedves gesztus számomra különösen izgalmas. Állítólag az én lélek elixírem a konyak. Nem tudom, így van-e, mert korábban még nem ittam konyakot. Úgy látszik, ennek az ismerkedésnek itt és most jött el az ideje, így fülig érő mosollyal kortyolgatom a felhőűző lélek elixírt. Ráadásul dupla adagban, mert a másik sorban ülő hölgyek bizony lemondtak az apró pohárkába töltött ujjnyi konyakról, így kedves szomszédommal együtt nevetve koccintottunk a napsugaras jó időre. El s mesélem neki, hogy amolyan napsugár-felelősként eddig még soha nem volt gond a túrákon az időjárással. Most sem lesz… És a konyak ízlik. De ez nem is lehet másképp.
Az első nap bizony hosszú utazást jelent. El kell jutnunk Innsbruckig, ahol majd az első éjszakát töltjük. A táj, amerre elhaladunk, szépen lassan, de változik. Idegenvezetőnk kedvesen és érdekesen mesél, ahogy elsuhannak mellettünk a híresebbnél híresebb látnivalók. Melk, Salzburg. És a táj változik. Egyre zöldebb a fű, egyre lankásabb a vidék, néhol már hegyek is felsejlenek a távolban. Igen, hamarosan Tirolba érünk. A buszon Strauss dallamok, majd tiroli muzsika szól, stílust adva az utazásnak. Megvallom, gyakran elszundítok, mint utastársaim többsége. Rattenberg városkában végre ki is szállunk egy kellemes sétára. Nagyon jó egy kis mozgás! Már délután öt körül jár az idő.
A városka gyönyörű, középkori, az Inn folyó partján fekszik. A legkisebb osztrák város. Vidám fúvószene kísértében éppen ünnepelnek, így a városka nagy részét lezárták, hogy helyet kapjanak a hatalmas sátrak. De az élmény így is maradandó. Középkori házacskák, színes üvegdíszek és Sepp, akit azonnal kiszemelek magamnak – legalább egy fotó erejéig.
Rattenberg után hamarosan elérjük Innsbruckot is. A kora estében a felhők játékát figyelem a még ragyogó kék égen. Fülemben egy kis jazz, Norah Jones és Katie Melua énekel.
Boldog vagyok. Együtt érzem az utazás szabadságát, a hegyek közelségét és a muzsika varázsát. Fantasztikus érzés. Amire a szálloda még rátesz egy lapáttal. Az Alphotel Innsbruck külvárosában minden várakozásomat felülmúlja! Gyönyörű szoba, kilátással. Naná, hegyeket látok. Innsbruckban csak ilyen lehet a kilátás. Milyen mázlijuk vanJ A vacsi finom – hát persze, hogy Wiener Schnitzel és tiroli almás rétes. A pincérek magyarok, az asztaltársaság több mint kellemes. Jó lesz ez…
És holnap már Svájcban folytatjuk utunkat.
Vasárnap reggel. Korai az indulás. Nagyon korai. Már 5.45-kor csörög a reggeli ébresztő, az idegenvezető gondos figyelmének köszönhetően. Muszáj korán reggelizni és útra kelni, mert a vonat nem vár. Szó szerint. A híres Gleccser Expressen (Glacier Express) utazunk ma, hegyek-völgyek között. Chur városkába igyekszünk. Az eső kicsit szemetel, álmos a reggel, de nem aggódunk, hiszen itt a hegyekben akár egy-egy órán belül is gyökeresen meg tud változni az időjárás. Chur. Nem is tudom, hogyan kellene helyesen kiejteni ezt a fura városnevet. Van, aki „Sur”-nak mondja, van aki „Hur”-nak. Később, a vonaton, a hangosbemondó pedig „Kur”-nak. Asszem, talán ennél az utolsónál maradok. A helyiek csak jobban tudják. Ja, és nem mellesleg Chur Svájc legrégibb városa!
Ismét utazunk tehát, szeljük a kilométereket. Már a buszban érzékelhető, ahogy tisztul az ég. A pára és a köd játéka a hegyek között szemet gyönyörködtető látvány. Puha pamacsként úszik a hegyoldalon, rálátást nyújtva a csúcsokra. Az Alberg alagutat éppen építik, ezért bónuszként a hágón kelünk át a busszal. A lassan oszló köd miatt még nem tiszta a kilátás fent a hágó tetején, de megállunk egy kicsit. A technikai szünetet kihasználva körülnézek a shopban.
Hógömbök, hegyi kristályok mellett megakad a szemem a speciális túrabotokon. Azt még értem, hogy szívmelegítő italt is kötöztek a botra, de hogy a botra szerelt biciklicsengő milyen célt szolgál egy hegyi úton?! Még találgatni sem tudok...
Az Albergpass után hamarosan elérjük Churt. Érkezik a Glacier Express, elfoglaljuk helyünket a hatalmas panoráma ablakos vonaton, amely audio guide-dal is felszerelt. Fotózni sajnos nem könnyű az ablaküvegen keresztül, de egyszerűen muszáj. A képek többsége egészen biztos kukára van ítélve, de a látvány egyszerűen igényli a kattintgatást. A folyton kattintgatást. Elképesztő vidéken utazunk. Nagyon lassan, órákig tart, amíg elérünk Chur-ból Brigbe. 5 órás a vonatút. Közel 1000 métert emelkedünk közben, néhol még mozdonycserére is sor kerül. Érthető, hiszen van olyan szakasz, ahol fogaskerekűre van szükség az emelkedéshez. Utunkat nemcsak hegyek, völgyek, folyók kísérik, hanem turisták is, akik egyetlen alkalmat sem mulasztanak el arra, hogy integetéssel, mosollyal üdvözöljenek bennünket a vonaton. Csak ülünk és bámészkodunk. Van mit nézni, mert a táj mindig más. Hol zöldebb, hol hegyesebb, hol erdősebb. Néha pár centire vagyunk a kőfaltól, aztán alig egy méterre a szakadéktól. De a biztonság a levegőben érződik. Svájcban vagyunk.
Brigben szállunk le a vonatról, amely tovább közlekedik Zermattig. Zermatt a Matterhorn csúcshoz legközelebb fekvő nagyon híres városka. 3 évvel ezelőtt már volt szerencsém arra járni, a Gornergrat gleccseren találkoztam először a hegyeimmel.
Brigben újra buszra szállunk, hogy végre elérjük svájci szálláshelyünket. A Rhone völgyében haladunk. Az utunkat két oldalt kísérő látvány talán még a vonatos utazáson is túltesz. Az idő persze mostanára felöltötte legragyogóbb napsugár ruháját, és a délutáni ragyogás a dolomit hegyeken egyszerűen pazar. A dimenziók, a mélységek és magasságok látványa leírhatatlan. Soha nem fogom elfelejteni a képet – mélyzöld fenyvesek, fénylő szirtek között keskenyen elegánsan a magasba emelkedő templom tornyok. A mosoly szinte soha nem fogy el az arcomról. Fülig ér a szám, ahogy befogadom a látványt.
Szálláshelyünk La Diableres településen van. Egy hágón kapaszkodunk fel kb 1100 méterre, ahol ez a mesés falucska fekszik. Itt töltjük a következő 3 éjszakát. A szobám ajtaját kinyitva örömöm és izgalmam a tetőfokára hág. Hát persze, hogy minden olyan igazi alpesi! Hófehér, háromszögre igazított párna, tipikus fa bútorzat, kávé automatával és kis konyhával felszerelve. Kitárom az erkélyajtót és a látványt könnycseppjeim nyugtázzák. Csodaszép. Nem is bírok a szobában maradni. Még van egy bő félóra a vacsoráig, hát irány a falu. Fényképezőgépemmel a kezemben lépegetek a „Fő utcán”. Körben mindenhol hegyek. Hol sziklásak, hol erdősek. Nincs két egyforma domborulat. A házacskák erkélyén burjánzó muskátlik. A falu közepén rohanó gleccser patak. Kis virágos pihenő. Naná, hogy padokkal. Naná,hogy megtaláltam a padomat! Lehuppanok. Megérkeztem. Érzem, ahogy tetőtől talpig elborít az öröm. De jó, hogy itt vagyok… és milyen jó,hogy itt vagyok. Csodálatos érzés, amikor a vágyak teljesülnek. Már jó ideje tudom, hogy érdemes, hogy muszáj a vágyaink nyomába eredni. Földöntúli boldogságom valószínűleg kiül az arcomra is, mert visszatérve a szállásra, útközben megszólítanak utastársaim – az arcodra van írva, hogy szépet láttál… Hát igen, rögzítettem a látványt, az érzést. Még számtalanszor, minden kis időt kihasználva csámborogtam a faluban, de az első találkozás élménye, érzése, mint mindig, most is meghatározó.
Alig várom a reggelt, hogy megkezdjük túrázós kalandozásainkat odafent...
