Weöres Sándor egysorosa a Facebookon végig vágtázó vershullámmal érkezett hozzám a minap. Érkezett és velem maradt. Emlékeket és érzéseket hozott magával. Felidézett bennem rég nem látott tekinteteket, amelyek beszélnek, még ma is. Elég csak elcsendesednem kicsit, lehunynom a szememet és máris ott sorakoznak az életemet végigkísérő szempárok. Féltőn óvó kék, aggódó zöld, szeretetteljes meleg barna. Felejthetetlen, messze merengő, szomorú zöld tekintet. Szerelemittas, csillagként ragyogó írisz. Tökéletes figyelem árad felém néhányból, hideg elutasítás fészkel a következőben. Végtelen öröm árad emebből, könnyes bánat amabból.
Szeretem a beszédes tekinteteket. Van, amelyik mágnesként vonzza az enyémet, annyira jó és nagyon könnyű benne maradni a kedves, szeretetteljes összenézésben, amely simogat, átölel. És persze az ellenkezője is igaz, amikor szinte menekülnék a fagyos, szúrós érzéstől. Vagy attól, aki beszél hozzám, de szemének fényét nem adja a mondandójához…
Egyre inkább keresem a nekem való, nekem tetsző szemeket, lélek tükröket. Annyira más mindegyik. Kristálytiszta értelem, őszinte kíváncsiság, erősen koncentráló, szinte vibráló szemek. Érdekes, izgalmas megfigyelések, mindegyik más és más, mindenki más és más. És azonnal érzem, ha igazándiból rám figyelnek ezek a tekintetek. Megérzem üzenetüket. Pillanatok alatt. Némelyik annyira meleg, meghitt, sugárzó, hogy belém sajdul, vajon lesz-e legközelebb… nem tudhatom. De azt igen, hogy emlékezetem őrzi a tekinteteket.
