Napok óta vibrál bennem egy érzés. Nyugtalanít, feszültté és türelmetlenné tesz. Tele vagyok vágyódással, kíváncsisággal és bizonytalansággal. A viszontlátás ténye és reménye mindent átjár bennem. Már csak 2 nap… Szinte úgy érzem magam, mint egy második randevúra készülő szerelmes. Az első randi tökéletes volt. Szerelem első látásra. Azóta 3 év telt el. Életre szóló emlékekkel és érzésekkel a szívemben az újabb találkozásra készülök. Hónapok óta tartó vágyódásom szombaton célba ér. A hegyekbe készülök. Ismét. Ki tudja, honnan és miért született újjá bennem a vágy. De nem mondtam ellent, utazom. És vibrál bennem az érzés. Torkomban dobog a szívem, remeg a gyomrom, gyakran azon kapom magam, hogy bambulok. Szó szerint izgulok. Nem az izgat, hogy vajon ki fog mellettem ülni a buszon, vagy hogy bírni fogom-e a gleccsertúrát. A viszontlátás érzése izgat. Vajon megtalálom-e, amit keresek, amire vágyom? Lesz-e fülig-szívig érő mosoly már a buszban az első hegyek láttán? Vajon lesz-e mély, jóleső és tiszta lélegzet? Láthatom-e majd a napfelkeltét a hegyek között? Megtalálom-e a helyet, a padot, a csúcsot, ahol kedvem lesz megpihenni? Kapok-e csendet és békét? Jó lesz-e nekem újra odafent? Leszek-e olyan boldog, mint akkor? Felhőtlenül és pimaszul boldog?
Ezernyi kérdés, ezernyi vibráló érzés. Még a 3 évvel ezelőtti kis úti jegyzeteimet is elővettem. A harsányzöld alpesi legelők és a hegyoldalon gondozott szőlőültetvények dicséretéről. A „hazaérkeztem” élményről 3111 méter magasból. A tisztító-gyógyító könnyekről. A fenséges látványról. Hatalmasság, erő, tisztaság, tisztelet. Harmónia és bizalom. Most is érzem, amit akkor ott éreztem. És látom, amit akkor ott magamba fogadtam. De úgy látszik, valamit még tartogatnak nekem a hegy óriások. Várnak engem. És én készülök, izgulok, indulok.
