Szívlenyomatok

Szász-Svájc és Cseh-Svájc, ahol nemrég pár napot töltöttem, nem Svájc, egy kicsit sem. Mégis így hívják, köszönhetően két svájcinak, akik itt éltek és nem győztek betelni az Elba vidék rendkívüli szépségével. Nincsenek hófödte alpesi csúcsok, nincsen kedves tehénkolompolás sem a lankákon, mégis épp oly aprónak érzi magát az ember itt a cseh-német határvidéken, mint a svájci hegyek között.
Mindig tudtam, éreztem, hogy az ember parányi pont a természet hatalmas kulisszái között.  Itt, a cseh és szász homokkövek világában barangolni éppen olyan, mintha az óriások földjére tévedtem volna. Szanaszét gurított hatalmas kövek, mókás formára alakított sziklák, elképzelhetetlenül magasra nőtt fenyőfák, néhol bokáig érő finom homok, tükörsima lapok, szinte mértani pontossággal „levágott” élek, szűk átjárók, óriás talpak által kivájt lépcsőszerű feljárók.



Rendkívüli vidék. Tömény, buja, érintetlen zöld természet, ami nemcsak elképesztően gyönyörű, de kihívásokkal és tanulságokkal teli.  Nem tudom, ki hogy van ezzel, de számomra a természet nagy tanítómester.  
Hogy mit is mutatott ezúttal nekem?  Legszembetűnőbben talán az Életet. A élet fenségét, az élet örömét, az élet erejét. A Kamenice patak szurdoka maga az élet ujjongása. Képzeljétek csak el, több emeletnyi magas homokkövek között szalad a patak, minden csupa zöld moha, a sziklák, a fák törzse. Jól megtermett páfrányok és színes virágocskák nőnek a kövekből, a csonka fatörzsekből, méteres hínárok úsznak a kristálytiszta víz alatt, olyan elképesztően harsány zöldben, amit még életemben sem láttam. Nincs olyan lépés, nincs olyan szemlélődés, ahol ne az élet harsogna és mosolyogna rád. Mindig is szerettem a szurdokokat, az Ötschergraben óta nagy kedvenceim, de ez itt olyan csoda, amitől szemem-szám elállt. Minden vad, vadregényes, de mégis meghitt, békés, biztonságot árasztó, olyan mint egy lágy ölelés. Élveztem.  És olyannyira benne akartam lenni, hogy képzeljétek, még a fényképezőgépet is eltettem pár felvétel után. Mert át akartam élni, benne akartam sétálni, lassan, komótosan. Tömény dózisban akartam magamba zárni a víz, a fák, a kövek, a mohák és a napfény éltető erejét. 



Az, hogy volt pár szakasz, ahol kis ladikokkal vittek minket keresztül, csak hab volt a természet-tortán. Mókás hab, hiszen a patak felett és mellett sorakozó homokkövek izgalmas formáira a cseh ladikosok vicces kommentek formájában hívták fel a figyelmet. Az élmény ladikozás során csak némi fantáziára volt szükség, hogy felismerjük a kőbe vájt állatkertet. Fantáziában nem szűkölködöm, így a ladikos által ajánlott snapszokra nem is volt szükség…

Kitartást is tanultam, sőt azt is, hogy bizony vannak korlátaim. El kell fogadnom. És hogy ezeknek a korlátoknak az átlépése szenvedéssel jár, több kínlódással, mint ami nekem kellemes lenne. A napokig tartó, sziklák között hol fel, hol le járkálás, egyszer szinte zerge-üzemmódban a hegyoldalban, aztán vaslétrákon, fa lépcsőkön, kiálló gyökereken keresztül, szinte soha nem egyenletes sétaösvényen, a nap végére, 18-20 km után bizony nem okozott örömet. Csak izomlázat, fáradtságot, jócskán. Ez meg aztán kedvemet is szegte estére, és akkor miért is jó ez nekem? Elgondolkodtatott a dolog. Hiszen fitness lady már biztos nem leszek… Megcsinálom, persze, nem fordulok vissza (mert nem is lehet), de nem élvezem.  De akkor miért is vagyok itt, a természet szívében, miért is, mit is keresek a túrák alatt, mitől is jó nekem a természetben lenni?!
Rá kellett jönnöm, hogy nekem a természet nem a mennyiségétől fontos, hanem a benne megtalált csendes minőségtől. Saunstein, Königstein, a Bastei, a Schwedenlöcher, a Kuhstall, a Pravcicka Brana meghódítása közben folyton a kiugrást kerestem. A csendet, a padot, a hangokat. A természet hangjait. Emberi jelenlét nélkül. Állni az erdő mélyén, egyedül az égigérő fák alatt, a halk rovarzümmögést vagy a ritkán megszólaló kismadarat hallgatni, nekem maga volt a mennyország. Az éltető szünet a kihívások között. Milyen érdekes, hogy ezen a cseh-szász homokköves vidéken nagyon kevés hang ért el hozzám. Hallottam a szú percegését a faházban, hallottam egy ló nyerítését az egyik faluban, a rovarok döngicsélését az erdőben, hallottam néha egy-egy madarat, és hallottam a patak csobogását. Most is hallom. Velem maradtak.
És velem maradtak a könnyező kövek is. Elképesztő tapasztalás volt. Hunyjátok le a szemeteket, és képzeljetek egy nagy sziklát, vagy több nagy sziklát, ami szürke, sárga, téglaszínekben pompázik, bársony puhaságú zöld mohatakaró fedi, itt-ott páfránylevél családok ágaznak ki belőle, mintha a sziklában gyökereznének..., miközben a szikla könnyezik, szinte sír, úgy adja ki magából az éltető vizet... ja és közben sütkérezik a nap áldott fényében... ezt a képet nem fotón őrzöm, hanem mélyen a szívemben, az emlékezetemben. Éppen úgy, ahogy a legmagasabb kőképződmények csúcsán ágaskodó kis fenyőfát. Szavam elállt a látványtól, lelkem földig hajolt az természet ereje előtt.. Ezek a fák... nem csoda, hogy egyre jobban szeretem és tisztelem őket. Kaptak tőlem most is ölelést, amikor csak megszólított egy-egy hatalmas sima kérgű óriás az ösvény szélén. És éreztem, bizony, a bennük vágtató energiát, zsibongó áramlást...




Végtelen tisztelettel jártam be a kősziklák tetejére épített hajdani vár romjait, csodálattal pihentettem szemem a magasból az Elba ragyogó kék szalagján, és aggódva csuktam be szemem a többiek kövek közti ugrálását látva többszáz méter magasságban. Kitartóan, kis kitérőkkel vagy jobban mondva megállókkal végigjártam a napi túrákat, úgy 55 km-nyit, és már tudom. Nem véletlen, hogy mindig a „padot” keresem. A szelíd békét, a megnyugvást, a belefeledkezést. A hétköznapok zsúfoltságának és a bennem cirkáló gondolatoknak az ellenpontját keresem a természetben. Igen, jó csak úgy simán menni, tudok is egyenletesen, könnyedén jó sokat gyalogolni. Szeretem, amikor nem kell foglalkoznom a lépéseimmel, amikor a lábam tudja a dolgát, amikor nem kell megfontolnom, hová lépek, amikor nem kell kapaszkodnom és küzdenem, és akkor, de csak akkor, ebben a könnyed sokat-járásban nyílik a lelkem. Kiürül belőle minden gondolat és érkezik a hála érzése, a kerek a világ, boldogság van, enyém a nem hiányzik semmi érzése. Tudom, ismerem, éltem. Nemrég Szicíliában is, a Zingaro nemzeti parkban, a tenger melletti túraösvényen. Felemelő, emlékezetes pillanatok voltak. És ezt keresem mindig.  A cseh-és szász homokkövek arra tanítottak meg most, hogy jól válasszak, hogy tudjam, mi a jó nekem. Köszönöm, megtanultam.

Még mindig érzem a hullámok ringatását, és arra ébredek reggelente, hogy átfúj a tenger felől érkező szél. Oly kedvesen borzol, hogy nem feledhetem, pedig már egy hete, hogy hazaérkeztem életem első tengerparti nyaralásából. Karpathos, a parányi sziget Rhodosz alatt, a kakukkfű illatú vadregényes hegyormokkal, a tavernák szépen mosolygó uraival és a tenger megannyi csodájával amolyan Elsőként gyorsan megtalálta helyét a szívemben és az emlékeimben. Hogyan is feledhetném a lágy tengeri levegő zamatát, a hullámok ölelését, a szélcsendes öböl békéjét és a szélfútta hullámverés sodró erejét. A soha nem szűnő, szelíd morajlás lüktetése szinte szívverésként töltődött belém, éppen úgy, mint az a bizonyos tengerkék. A tenger kékje. Csak lehunyom a szemem, és látom, hallom, érzem.
Ott pihenek a hatalmas sárga homokzsák kényelmes ölelésében, abban a ritkán adódó, ajándék pillanatban, ami az ébrenlét és az elalvás vékonyka határmezsgyéjén ringatja az érzékeket. Bódító a meleg, véd a napernyő, ringat a hullámverés, és olyan kerek a világ. Megáll az idő, magával ragad a nyugalom. Földöntúli béke, igen, talán ez a jó szó. Hm. Tényleg, most így, visszagondolva, ez olyan mindent elengedünk állapot volt. Napjában többször is akár.
Korán kelő pacsirta lelkem izgatottan és ösztönösen ébredt még jócskán a nap előtt, nem is hagyott békén, így ott álltam hajnalonta az erkélyen, hogy az éppen velem szemben a horizont szélén felbukkanó napocskát útjára kísérjem. Hiszitek-e, hogy nincs két egyforma napfelkelte? Hogy egyszer égővörösre festi az eget, már a jövetele előtt, míg máskor a legpasztellebb pasztell rózsaszínbe öltözteti a látóhatárt? Hogy egyszer egy halászbárka siklik a képbe, másszor két sirály, aztán egy motorcsónak halad át a nap aranyhídján. Ennyi fénnyel és élménnyel ébredni, nem gondoltam volna. A napfelkelték fényszínháza mellé ráadásnak érkezett a telihold varázsa is. Igaz, nem volt nagy, és nem volt eperhold, de ott kereklett az égbolton, gyönyörű fényével megvilágítva a tenger egy darabkáját. Mintha kivilágították volna a nagy víz egyik csíkját az éjszaka sötét leple alatt.
A tenger hűs érintése. Igen, erre kristálytisztán emlékszem. Tűz a nap, fúj a szél és belelépek. Selymes, áttetsző és hűvös, milyen finom hűvös! Áldás ez a frissesség, lebegek, úszom, élvezem. Hullámok jönnek-mennek, megunhatatlan. Szeretem. Jó nekem.
De jó ám, nagyon jó! Akárcsak a hajókirándulás és a csajos barangolás is. Hogy milyen a sziget? Érintetlen, vadregényes és gyönyörű! Azok az öblök, több tucatnyi és mind más! Agyagos, hófehér karibi homokos, kis kavicsos, szeles-szörfös, hatalmas sziklák alatti. Kanyarognak az utak – utak?!, á, egy út! – felfelé amolyan szerpentinesen, majd persze lefelé is. Forgalom nincs, sőt távolságok sincsenek igazán. De van igazi halászfalu, vannak szebbnél szebb színes virágok, érett sárga citromok a kertekben, vannak lépcsőzetes olajfaligetek, és vannak erős nők, Olymposzban. Ott visszafelé mentünk a történelemben. De hogyan is élhetnek két hegycsúcs között messzebb a tengertől? Hát úgy, hogy mindent megoldanak. Emlékszem a tekintetükre, a fekete ruhájukra, emlékszem az egyik néni jókedvű kacagására, amikor fejemre tekerte a gyöngyös kék kendőt. Bizony, hogy ott is maradt, mert ilyen csábításnak nem lehetett ellenállni! Hiába, vérbeli sales-esek mindenhol akadnak!
Az emlékek itt vannak, belül, nem hiányoznak, bezzeg az ízek!  Azok a rózsaszínű ropogós apró rákok! Kedvenceim lettek, a finom krémes tzatzikivel, éppen úgy mint a fűszeres fetával fogyasztott édes kis paradicsomok. A padlizsán itt sem lett a szívem csücske, de a töltött cukkinivirág és a dolmades már ismerős lesz legközelebb.
Mert lesz legközelebb, tudom, hogy lesz. És milyen jó lesz ismerősként köszönteni a tengert, a homokot, a kékek millió árnyalatát, a szél ölelését, a távoli szigetek és hegyek sziluettjét. Jó lesz a reggel frissességében felfedezni a kis kápolnákat, amelyekben olyan kedvemre valóan vastag a csend. Jó lesz ismerősként figyelni a hajnalban kifutó halászhajókat,és jó lesz mosollyal viszonozni a kedves köszöntéseket. Jó lesz hullámokat hallgatni és nagyokat szunyókálni...minden jó lesz, tengernyi élmény lesz.  Efariszto, Karpathos! 

És további fotókért kattints ide: 

The Budapest Concert. By Keith Jarrett.  Mert számomra az marad, így vonul be emlékeim örökké élő csarnokába. Amit tegnap este láttam, hallottam és éreztem a Mester koncertjén a budapesti MÜPÁ-ban, egy életre szól. Tudom, hogy így lesz, hiszen a történet, hogy Jarrett-et hallgatok, szép nagy ívű, love story. The melody at night with you – az ismerkedés innen indult, egy drága Embertől, aki szavak helyett zenével udvarolt. Nagyon jófajta zenével. És a The Köln Concert-tel gyógyított. Köszönet érte, mindörökké. Aztán jött a Somewhere, over the rainbow… a My Song Jan Garbarekkel.. és már nem volt visszaút. A varázslat elkezdődött.
Az, hogy ott ülhettem tegnap este a koncertteremben a hallgatóság soraiban, ráadásul pont szemben a színpaddal, valahogy olyan egyértelműen történt, egy pillanatnyi kétség nélkül. Tudjátok, erre mondják, hogy kérd és megadatik. Megadatott. Zsigereimben éreztem a várakozást, szinte ujjongó volt az örömöm már napokkal az esemény előtt. Vágytam a személyes találkozásra, az élő hangzásra, vágytam az utazást, azt a fajta lélekutazást, amit csak a muzsika adhat. Néhány hang, ami megszólít, ami utat tör oda legbelülre. És ha ez Jarrett módra történik, az kivételes ajándék.
A Mester és a zongora. A terem sötét, csak őket világítja meg némi fény. Muzsika.  Bő két óra improvizáció. Magam sem gondoltam volna, milyen pillanatok alatt elértek hozzám a hangok. Már pár perc után benne voltam, utaztam, jó messzire. Keményen indult, sűrűen, zakatolt, mintha még a nagyváros dzsungelében jártam volna, aztán lett egyre lágyabb, egyre kedvesebb, harmonikusabb. Az a finomság, ami a pianoban leütött néhány hangból és a szünetek erejéből áradt, igen, na ez az én zeném. Lélekzene. Nincs rá jobb szó. Jártam közben verőfényben tündöklő havas hegycsúcsok közelében, hallgattam üde patak csobogást, éreztem, ahogy nehéz léptű férfiemberek táncukat járják… Voltak akkordok, amik a könnyeimet követelték, és volt ritmus, ami alatt fülig ért a szám. Kíváncsian figyeltem különleges játékát, állva, a billentyűkre hajolva, szinte ritmusra menetelve. Hallgattam szuszogását, dúdolását, nyögéseit. Éreztem, mikor játék a megtalált futam, és azt is, amikor dolgozni kell a dallamért. Persze tudtam, mire számíthatok, de így élőben látni, érzékelni, ahogy jön az ihlet, jön az első hang, ahogy átjön a hangulat, átjön az érzés, ahogy fokozódik a tempó, ahogy még mindig kitart a bal kéz és a feszes ritmus, és közben a jobb kéz valami elképesztő angyali régiókban jár. Súlya van a hangoknak, amiket üt, súlya és könnyedsége.   És a zárások… volt váratlan vicces, volt belefeledkezős, volt hirtelenjében vége és volt az a fajta hosszan lecsengő, óh, ezek voltak az igazi kedvenceim. Amikor másodpercekig lebegnek a legfinomabb hang foszlányok a zongora felett.  Igen, tudom, egy Zsenit hallgattam, a világ legnagyobb jazz zongoristáját, akinek nem mellesleg magyar volt a nagymamája. És akit tilos fotózni, akinek a koncertjén nem szabad köhögni. Eszembe sem jutott, sem egyik, sem másik. Mert mindent megkaptam ettől az estétől, Keith Jarrett-től, amit két órányi improvizáció szólózongorára adhat. Őrzöm és köszönöm.

Bárcsak lenne mód, hogy életünk legszebb pillanatait igazi teljességükben őrizhessük meg, hogy mindörökké olyan legyen, maradjon az érzés, mint akkor és ott volt. Csak ezen járnak gondolataim hazafelé a buszon, a salzburgi kórusfesztivál után.  A négy nap alatt begyűjtött számtalan csodálatos élmény fáradhatatlanul dolgozik bennem, még minden friss, így igazán könnyű dolgom van az emlékezéssel. 
Azt hittem, hogy hatalmas barátaim, a hegyóriások már nem tudnak meglepni több alpesi barangolás után, pedig dehogynem! Elég volt csak megpillantani őket a messzi láthatáron, és egyszerűen lázba jöttem, nem bírtam magammal, az örömömmel, egyszerűen muszáj volt reggel, délben, este, folyton őket keresnem a szememmel. És megvoltak, de meg ám! A napkelte arany ragyogásában, a vihar morajában, a verőfényben, felhők és pára gombócok kíséretében, a Salzach és a Hallstätter See tükröződésében. Ajándék az érzés, hogy a viszontlátás még mindig ennyire megérint. Hiába, az örök szerelem már csak ilyen jószág, érezhető szívdobogással jár együtt.
Azt már tudom, hogy a hegyek megvárnak, mindig ott lesznek nekem, de vajon az együtt éneklés fenséges katarzisa is élni tud bennem? Óh, nagyon szeretnék újra és újra ott ülni a próbateremben a svéd, dán és norvég énekes társakkal, hogy együtt nyújtózzunk, daloljunk és próbáljunk a Professzorral, Czifra Jánossal, csodáljuk derűjét, tökéletes figyelmét, hatalmas tudását és bátorságát. Valljuk csak be, négy idegen kórust összehozni egy zenekarral és négy szólistával, hogy a salzburgi dómban a vasárnapi nagymisén Mozart Waisenhausmesse-t énekeljenek együtt, nem mindennapi feladat. De működött, édes Istenem, mennyire hogy működött. Csupán háromszor másfél óra kellett, és megszületett az együtt éneklés csodája. Amolyan lépcsős csoda, ami mind magasabbra visz. Amikor a százhúsz fős kórus Glóriája megszólalt az első találkozáskor, megszólalt bennem a Rácsodálkozás. Te itt?! Aztán az ismerkedés a dóm akusztikájával, a másodpercekig a térben úszó Sanctus-ok és Kyrie-k fensége. Majd érkezett a zenekar is. No, itt már könnyes az élmény. Nem is hagyna énekelni , de próbálok uralkodni az érzéseimen és élvezem a szinte mellettem ülő rezek, üstdobok, fafúvósok belépéseit. Közben zúgnak a dóm harangjai is.
Végül a csúcsélmény, az elképzeltnél sokkal, de sokkal ragyogóbb, mindent visz, szokták mondani.  Állok a salzburgi dómban, szinte a 70 méter magas kupola alatt, a második sorban, balra, az altok között. Tele a dóm, fényességes a mise. És megszólal a Muzsika, a 12 éves Mozart remekműve. Gyönyörű ívekkel, játékos fúgákkal, csodálatos hangzással, meseszép hangú szólistákkal. Az az Agnus dei a fiatal tenor szólójával… karnyújtásnyira tőlem. És éneklem életem első miséjét. Mozart misét a salzburgi dómban. Nem is tudom, mit tettem, amiért ekkora jutalom jár… Én, a lelkes amatőr, csak egy kicsit énekelni szerettem volna, a legtisztább szándékokkal, mert együtt énekelni jó, nagyon jó… És hol is vagyok?? A salzburgi dómban, egy legalább százhúsz fős kórus közepében… Éneklem és benne vagyok, az ujjongó öröm, a bánatos szomorúság, a diadalmas remény hangjaiban. Benne vagyok a hatalmas teret betöltő amen-ekben és dona nobis-okban. Ilyenkor csak énekelni lehet, ott bent a közepén, mert a felülről és kívülről nézegetés bizony azonnali könnyeket okoz. És az is, ha Rájuk gondolok, akik már nem úgy vannak itt…  Tudom, mert kipróbáltam. Csak egyetlen percre, hogy tudatosítsam, hol is vagyok és kiket is őrzök a szívemben… A hála könnyei. Köszönik, jól vannak, jönnek, most is éppen, de nem bánom. Csak azt tudnám, hogyan tarthatnám meg ezt az élményt, ezt az érzést… Talán a felvételek segítenek majd újra ott lenni.  Vagy... villan hirtelen belém... vagy ha a nyáron megtanulom a Mozart Requiemet, hogy majd a Mátyás-templomban én is énekelhessem a kórussal?! Igen, ez egy jó szalmaszál, jó erős szalmaszál, kapaszkodom is a gondolatba. Köszönöm.

Végtelen örömmel vettem észre ma, új életévem első napján, hogy az elmúlt hetek feszültséggel teli napjai után megállíthatatlanul árad szét bennem a derű. Mintha valami jó kezdődne. Mintha egyre szélesebbre tárulna életem kapuja. Mintha a tavasz rügyfakasztó, újjászülető energiái belém is költöztek volna. Igen, mert pont így is van.
Már tegnap este kopogtatott az érzés. Kóruspróbára várva, az egyetemi teraszon, madárfüttyben, kora nyáresti langyos levegőben, egy hatalmas fenyő friss, üde zöld hajtásait szemlélve hirtelen ráébredtem, hogy milyen szép az élet, az életem, hogy milyen jó dolgom van. Az irány, amely fele haladok egy ideje, meg kell vallanom, roppantul tetszik. Nézhetem kívülről, nézhetem belülről, vagy akár nézhetem felülről is, de amit látok, érzek, csinálok, tervezek, az bizony csupa élet, csupa élmény, csupa boldogság. Természetesen vannak nehezebb időszakok, sűrűbb munkanapok, agyamra menő feladatok, megoldásra váró problémák, de mindig ott a feloldás a közelben. Egy csendben töltött este, egy kis éneklés, egy jó túra, egy baráti beszélgetés, egy jó könyv, egy kis írás, egy családi ebéd,  utazás tervezgetés, vagy maga az utazás. Lehet, hogy megtanultam magam? Hát, ennyi év, ennyi mindenféle, gyakran nehéz és fájdalmas történés után az ember lánya jó, ha tudja, honnan jön a derű. És elfogadja. Feltétel nélkül, tiszta szívvel, őszinte vágyakozással, kedves rácsodálkozással. Igen, megtanultam szeretni a pillanatot, amely megállít a hétköznapokban, befogadom a természet szépségét, színeit, hangjait, hangulatát, vágyom a fényt, a vizet, a mosolyt és az ölelést. És megtanultam keresni is a pillanatot. Elképzelni, utána menni, átélni, benne maradni. Csak úgy benne lenni egy kicsit. Mindegy, hol járok. Szicíliában, a Lövérben, Sárváron, a Fertő partján, a Gerecse csúcsán, Toscanaban vagy a Margitszigeten, elképesztő energiával tölt fel pár percnyi merengés egy padon. Magamban, magammal és az élménnyel.
És azt gondolom, ez az egyre szélesebbre nyitott élet, ez a szépen feltáruló kapu már nem csukódik vissza. Olyan nincs. Sőt!  Tudom, hogy a most induló új életév hoz új dolgokat. Minden porcikámban érzem az alkotás örömét, az utazás lázát, az új ismeretségek és emberi kapcsolatok bizsergő izgalmát. Ráadásul költözöm is. Éppen most. Várakozásteljes ujjongással, és persze gyerek-elengedéssel. Mert a gyerek már nem úgy gyerek, eljött az igazi felnőttség ideje. Nekem pont jó lesz a partvonalon. Szurkolni, örülni, ünnepelni, figyelni, gondoskodni, beszélgetni, meglepetésekkel készülni, ahogy illik.
Szeretek ennyi éves lenni. Nem kevés, de semmi baj a „csókolom”-mal, a ráncocskákkal, a szaporodó tortagyertyákkal.  Megvan az egészségem, a mosolyom és az utam. A többi meg jön…hadd jöjjön,várom.

Már érkezéskor, a palermoi reptér előtt, az éjszaka sötétjében várakozva is éreztem, hogy találkozásunk különleges lesz. A gyengéd tengeri levegőt, a hullámok morajlását és a sirályok semmi mással össze nem téveszthető hangját küldted a fogadásomra, sőt rögtön megismertettél a „szicíliai öt perc” fogalmával is. Nem volt baj, hogy sokszor 5 perc az a valóságban, Szicíliában, nem volt baj, mert szerettem ismerkedni Veled.
Korán ébredő pacsirta lelkem alig várta, hogy a kitárt ablakban, a gőzölgő kávéscsészével a kezemben befogadja a tenger felől érkező reggeli fényeket és hangokat. Órákig tudtam volna állni a parton, a végtelen kékséget, a szikláknak csapódó hullámokat bámulva, de Te ennél sokkal többet is megmutattál nekem színpompás lényedből. Segesta több ezer éves temploma és a körülötte nyíló üde sárga virágok együttese mélyen meghatott. Állandóság, örökkévalóság, újjászületés – futott át rajtam, a kiszemelt padon üldögélve. Milyen kicsike az ember lánya a hatalmas masszív oszlopok lábánál, csak egy csepp a világmindenségben. Aztán fent a görög színház romjainál, ahogy a lenti hangos-vidám madárcsicsergést felváltotta a beszédes csend, és kitárult a panoráma a tenger felé, lankás dombokkal, tavaszi virágözönnel díszítve, én sem jutottam szóhoz a gyönyörűségtől.

Intenzív élmény voltál, olyan időutazós. És élettel teli. Segestánál és Agricentoban, a Templomok völgyében is. Igaz, hogy ott a romok mellett a többszáz éves fák vonták magukra a figyelmemet, elképesztő volt látni a hatalmas kövek között pompázó olajfa matuzsálemeket. Kicsi, de erős, jutott eszembe. Naná, hogy megölelgettem, akit elértem, finom, meleg élmény volt érezni a sima fatörzsek energiáit. Mennyi erejük, életerejük van, kiteljesedni, virulni a sziklák és az évszázadok viharában! Tanulhatunk tőlük kitartást…

Lenyűgöztél természeti szépségeiddel. Hogyan is felejthetném el a buja zöld növényzetet, a lapát nagyságú kaktusz leveleket, az égigérő pálmákat, a narancs és citrom ligeteket? Vagy a több centi vastag pihe-puha moha takarót Ficuzza erdő fáin, szikláin? Az a paratölgyes lenyűgözött, ilyennek képzelem a mesebeli manófészket. Harsányzöld moha szigetekkel a felragyogó napfényben, ami a kis patakokat is fénylő csillogásba öltöztette. Nincsenek is szavaim arra a látványra, csak a tenyerem és az arcom emlékszik a moha süppedős puhaságára.

Szerettem a szikláidat is. Erdőben, hegytetőn, tengerparton, tengerben, szinte mindenhol lábam alá vagy elé gurítottál egyet. Illenek Hozzád, örültem változatos színeiknek, a szürke millió árnyalatának. Ahogy ott tarkították a Monte Cofano domboldalát a tengerparti estében, annyira Szicília volt! És igen, ott lakik a világbéke. Este, naplementében egészen biztosan. És kit érdekel ilyenkor a sár, a tócsa, a bogáncs?! Ilyenkor csak én vagyok és a szívem dobbanása, betakar a csend kívül és belül. Bárhol járok, ezt keresem, és Te, Szicília, pár nap alatt többször is megajándékoztál a végtelenség békéjével. Gracie.

Ha már a rezervátumoknál, természetvédelmi területeknél tartunk. Olyan jó, hogy van egy Zingaro! Hogy nem lett út belőle, hogy voltak, akik ezt megakadályozták anno. Sima tengerparton is nagy élmény sétálni, de tengerpartot övező sziklákon, virágmezőben, időnként kilátókban megpihenve, öblökbe leereszkedve azért mégis más. Zongorázni lehet a különbséget, szokták mondani. Ennyi kékséget, fehér hullámtörést, ennyire gyönyörű panorámát én még nem láttam. És most órákon át nézhettem, hiszen több kilométert is sétáltam a keskeny turista ösvényen. Átölelt a gyengéd tengeri levegő, sütött a nap, kéklett az ég, morajlott a tenger, vijjogtak a sirályok… „csak” ennyi volt bennem is. Egyik lépés a másik után, és az történt, aminek ilyenkor odabent is történnie kell… utaztam, ott legbelül. Rácsodálkozással, boldogsággal, hogy itt vagyok. Mint egy új dimenzióban.

És képzeljétek, még az itthoni bakancsos túrákon begyakorolt Napsugár-felelős létem is működött! Csak akkor esett, amikor utaztunk vagy ettünk. Igaz, pici esőt kaptunk Monrealeban és Palermoban, de volt bőven kárpótlás! Édeskedves kárpótlás! Énekszóval szervírozott finom eszpresszó egy csodagyönyörű férfitól, kedves vendéglátás és autentikus szicíliai ízek. Kagylóleves, a híres pasta con le sarde, a szicíliai hústekercs, a pisztáciás szalámi, a fenséges antipastik, az ellenállhatatlan cannoli és cassata, a zamatos vörösborok, a pisztácia és narancs fagylalt.

A szicíliaiak vendéglátása, szívélyessége azonnal átjött. Ahogy mosolyogtak és ahogy figyeltek, ahogy kedveskedtek, poénkodtak, természetesen és lazán. Olyan volt, mint édes hab a tortán. Egy sokemeletes, ezerszínű tortán. Ahol elfért a misztikus ködös Erice, ahol térdig érő szűz hóval jött a csúcsélmény a Pizzo Carbonara-n a Madoni hegységben, ahol a hegytetők csendje olyan végtelen volt, mint a tenger kékje, ahol a palermoi közlekedés laza fegyelmére oly sokszor kikerekedtek a szemeim, ahol olyan édes-zamatos a narancs, a citrom, hogy nem lehet nem fogyasztani belőle, akár naponta többször is. Ahol kíváncsi tehenek és bikák figyelik a túrádat a hegytetőkön, amikre gyakran telepedik meg egy-egy elfáradt felhő, hogy akár órákra ködbe borítsa a tájat és a benne gyalogló turistát.

Köszönöm, Szicília, a csodás naplementét Cefaluban a tengerparton, a tiszta égboltot, a csillaglesést és a Göncölt, és köszönöm a szent csendet a 90 évig épült katedrális mélyén. Intenzív, csodás élmény voltál. Minden érzékemre hatottál. Megérintettél, elvarázsoltál, elkényeztettél, felkavartál, boldoggá tettél. Még a könnyeimet is kicsaltad a hazafelé tartó repülőn. Szerelem első pillantásra? Si, Sicilia. Gracie, Sicilia. Arrivederci, Sicilia.

Nem, nem Muszorgszkij, hanem ezúttal (is) Sárvár, ami minden hazatérésemkor megajándékoz valamivel.  Most éppen rácsodálkozással, büszkeséggel, tisztelettel és nosztalgiázással. Elmesélem, mert gondolatokat ébresztett és nyomokat hagyott bennem, megdobogtatta lokálpatrióta szívemet. Kiállítás megnyitóra voltam hivatalos pénteken, naná, hogy a Nádasdy várba, melynek jellegzetes illatával ott a boltívek alatt, azt hiszem, soha nem tudok betelni. Így aztán mosollyal és az itthon vagyok szívmelengető érzésével kezdtem nézegetni a kiállítás képeit.
A tárlat első pillantásra fotókiállításnak tűnt, elképesztő pillanatok, hangulatok, színek, árnyékok mesteri megörökítésének. Aztán rájöttem, hogy egy különleges számvetés közepén vagyok, ugyanis a képek a falon az elmúlt év sárvári eseményeit hivatottak összegezni. Minden kép egy képzeletbeli ablak 2015 egy-egy izgalmas történésére. No, és ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem belegondolni a plakát szűkszavú ajánlójába… az év képekben…az elmúlt év közel 200 eseménye… Belegondolt valaki, hogy 200 esemény egy év 365 napjára majdnem azt jelenti, hogy minden másnap történik valami? Valami?! Nem is akármi – nagy ívű fesztiválok, koncertek, sportrendezvények, bulik, előadások, zene, tánc, színház… A Nádasdyak kora jutott eszembe, az aranykor, amikor Sárvár a kulturális élet központja volt Magyarországon. És rögtön az is, hogy igazán jó dolgunk van, nekünk sárváriaknak is, a turistáknak is, sőt a fotósoknak is, hiszen a téma az utcán terem. Vagy a várban, vagy a tereken vagy mindenhol.
Aztán az is eszembe jutott, hogy vajon hány eseménynek is voltam részese tavaly. Talán 20-25 programon vettem részt. Csak? Vagy talán nem is csak. Hiszen rendkívül színes palettán mozog a város esemény kínálata, a képek még nekem is tartogattak újdonságokat. Első pillantásra kedvencem lett a füves-bicajos kép a Nyitnikék fesztiválról, naná, hiszen a bringás tesóját még Toszkánából ismerem. Örömteli pillantásokat vetettem a Danubius Pódium meghívott művészeiről készült portrékra is. Hát bizony, szabad szemmel nem biztos, hogy felfedeztem anno ezeket a gesztusokat, pillantásokat. Megannyi szép emlék köszönt vissza a falakról, és még valami. Az átélés, a hitelesség, a szeretem amit csinálok érzést olvastam le a képen szereplő emberek tekintetéből.  Fogva is tartott némelyik, leginkább  a zenészek beszédes, elmélyült arca. 
Aztán, hogy egy ilyen pillanat elkapásához, örök életűvé tételéhez micsoda technikai tudás és vajon hány ezer kattintás szükséges, bele sem merek gondolni.  Vajon kiszámolta már valaki, hogy 200 esemény az hány kép?! Főleg, amikor nem is egy, hanem rögtön öt fotós figyeli az objektív mögül az eseményeket? Meg sem próbálom, sőt, bevallom hősiesen, a képek alatt szerénykedő QR kódot sem próbáltam ki. A város online kulturális ajánló oldalának, a www.lathatatlansarvar.hu fotós galériái tárulnak fel a kód mögött, azokat meg jól ismerem. És csak ajánlani tudom.  Egy-egy ilyen kiállítás nézegetés, galéria böngészés időutazás a javából. Kicsit ismerős, mert hát sárváriként azért gyakran megfordulunk egy-egy rendezvényen, tudjuk, miről szól, ugyanakkor új és ismeretlen is, hiszen azt látjuk, amit a fotós örökít meg számunkra, olyan részleteket, szépségeket, hangulatokat, amit mi talán észre sem veszünk.  Újra csak a Nádasdy-kor jut eszembe, és Tinódi. Akkor versbe-dalba faragták az eseményeket, most pedig fotók születnek. Nekünk és az utókornak. Kedves  Fotósok, csak kívánni tudom, hogy legyetek türelmesek és szemfülesek, és hogy bírjátok lendülettel és winchesterrel…  És köszönöm az élményt, még ilyet, sokat:-)

Azt hittem, hogy a dupla svájci kalandozás után már ismerem egy kicsit a hegyek hangulatát. Nagyon szeretem, vonz, nem tudok betelni az égbe nyúló csúcsok csodás világával, ezért is csatlakoztam örömmel barátaim alpesi hétvégéjéhez. De ekkora meglepetésre, ilyen élményekre, hangulatokra, amelyeket az elmúlt alig két nap alatt kaptam, bizony nem számítottam.

Már az autópályán kezdődött. Alig hagytuk el Sopront, kikerekedett szemekkel tapadtam az eddig csak fotókon csodált Schneebergre, teljes havas-napfényes mivoltában. Kedves kerekségével méltóságteljesen emelkedett ki a tavaszias hangulatú, sík környezetéből. Hófehéren, csillogón, szemet-lelket gyönyörködtetőn. Most már bizony elhiszem, hogy ezek a bizonyos fotók nem Photoshoppal készülnek…


A következő meglepetés egy hosszú alagút során ért, ahová „tavasszal” hajtottunk be és „télen” hajtottunk ki. Egyik végén a már majdnem zöld mezők és napsütés, a másik végén sűrű köd és hó. És mit gondoltok, hol szállt fel a köd,hogy átadja helyét a fénynek? Hát persze, hogy St.Ilgenben, a Hochschwab lábánál, túrás hétvégénk célpontjánál. Szinte hitetlenkedve, fülig érő szájjal ugrottunk ki az autókból, hogy gyorsan elfoglaljuk szobáinkat – nem mellesleg hegyre néző kilátással -, és elinduljunk felfelé.  


Olyan ropogós, friss, hófehér hóban, amit talán gyerekkorom óta sem láttam.  Alattunk a napfényben szikrázó érintetlen hótakaró, előttünk a hegyoldal, verőfényben, hóval fedetten. Mint a legszebb téli képeslapokon. És mindez végtelen csenddel körítve.  Bizony ott maradtam volna, egy pihenőágyban elnyúlva, órákig egy szót sem szólva, csak a szépséges látványt bámulva…

Aztán  jött a menetelés felfelé. Persze hóban, néha térdig süppedve, néha szuszogva, néha a sítalpakon baktató helyieknek utat engedve, és minden pihenőt kihasználva a látvány rögzítésére. Hol az egyre közelebbi hegycsúcs szépsége adott okot a megállásra, hol a fények és árnyékok éles kontrasztja, hol a fenyőfák ágain egyensúlyozó hógömbök, hol az állatok vagy madarak apró lábnyomai a hóban. Két és fél órát haladtunk felfelé, kb 550 méter szint emelkedést sikerült megtennünk a vastag hóval nehezített terepen. 1425 méter magasra jutottunk, a Hüttéig tartó még közel 140 méter emelkedést nem vállaltuk be, hátha ránk sötétedik lefelé. De valljuk csak be, amatőr turistaként azért ez is szép teljesítmény volt! Lefelé gyorsabban haladtunk, szinte szaladva vitt a lábunk a lejtőn lefelé, mókásan billegve a nagy hóban,kipirulva a napfénytől és a mozgás örömétől.  Az okosórák szerint vagy 836 kalóriát égettünk… amit aztán az esti vacsinál alaposan bepótoltunk. Hajszálvékonyra szelt szarvas sonka gyümölcsös tormahabbal, rántott csirke halmok salátával, csokis-vaníliás mousse… ezeket a kalóriákat bizony már nem számoltuk. De ha hihetünk annak, hogy a nevetés fogyaszt, akkor abban is bízhatunk, hogy a vacsi egy részét már az asztalnál eltüntettük…

Az éjszaka sötétje egy újabb ajándékot tartogatott számunkra. Az igazi csillagos égbolt látványát, érzését, csodáját. De nem ám csak itt-ott egy-két csillagocska, hanem több ezer világított fejünk felett a sötét erdő szélén. Holdat nem láttunk, csak az apró, kicsit és nagyon fénylő csillagokkal teleszórt sötét égboltot. Van ennél nagyobb béke? Nem hinném…  felejthetetlen percek voltak.

Másnap reggel. Vagyis hajnal, mert hát ott sem tagadtam meg pacsirta létemet, már fél hétkor a napfelkeltét vártam. Jött is, bearanyozva-pirosozva a hegyormokat az ablakom előtt. A madárcsicsergés mellé hamarosan érkezett a hamisítatlan alpesi fogadós reggeli, a ropogós császárzsemlével, sonkával, sajttal, vajjal, dzsemmel.

Jóllakottan indultunk a második túrára, melynek végállomásaként a fali domborzati térképen apró pöttyel jelzett tavacskát, a Josersee-t lőttük be. Még szebb és még több hó takarta az utat, ami a tavacskához vezetett, egy hangosan csörgedező patak partján. Vadregényes kanyargók, téli hangulatban, néhol jégcsapok, máshol nyúl nyomok. Közel 5 km után, a felfedezők örömével bukkantunk rá a félig befagyott tóra, majd a félméteres hóban gázolva, egymás lépteiben lépve indultunk vissza a panzióba, hogy aztán útnak induljunk hazafelé. Megfogadva, hogy ide nyáron is vissza kell jönnünk!

Most, ahogy írom e sorokat, kristálytisztán emlékszem mindenre. A napfényben fürdő hegycsúcsokra, a szikrázó hóra, a patak csobogásra, a csendre, a valószínűtlenül világoskék égre, a fatörzsek sötét árnyékára a fehér havon, a csillagfényes éjszakára.  Életem első téli, ottalvós alpesi élménye tökéletesre sikerült, látványra is, érzésre is.  Úgy sejtem, lesz folytatás….

Nem is tudom, honnan kezdjem. Talán onnan, mennyire érdemes időnként kimozdulni a négy fal közül, mert soha nem tudhatod, mikor kap el egy pillanat, egy igazi Pillanat. Egy olyan pillanat, egy olyan élmény, amibe belefeledkezel, amikor csak az a bizonyos Most van. Lehet a hely ismerős, és lehet ismeretlen is, mert a pillanatok mindig mások. Hol ezt látjuk, hol arra figyelünk, hol erre nyílik rá a szemünk, hol arra érzékeny a lelkünk.
El is mesélem az én hétvégi Pillanatomat. Hévízen jártam, egy talán klasszikusnak nevezhető wellness hétvégén. Egy kis termálfürdő, egy kis iszap, egy kis masszázs, egy kis szauna, egy jó séta. Nem is kell ennél több így télvíz idején az ember lányának. De aztán… amikor kiúszik az élménymedencébe, csodát lát. Úgy bizony. Mert ég és föld összeért ott a medencében, az éj leple alatt, télvíz idején.
Képzeljétek csak el! Mínusz közeli hőmérséklet, sötét este. A kellemesen meleg víz felett vastag párafelhők gomolyognak, a medence kék-zöld-arany fényárban úszik.  Csak a fejed látszik ki a vízből, szinte elveszik a pihe-puha, folyton formát váltó pára paplanban. Alig páran vannak még a medencében, fejük sziluettje csak halvány árnyék a koraesti sejtelemben, majd lassan magadra maradsz. Felnézel. Fejed felett ragyogóan csillagos az égbolt, és a már majdnem teli hold mosolyog Rád odafentről. Lent a víztükör, fent az égbolt. Kész voltam. Csak álltam, vigyorogtam és élveztem a Pillanatot. Néha picit úsztam, hogy minden oldalról enyém legyen a látvány, figyelgettem, honnan a legszebb az élmény. Gyönyörködtem a fényekben, a pára vonulásokban, belemerészkedtem a gejzír sodrásába, és nem tudtam betelni a kék fénnyel, ami pár percenként megvilágította a medencét. Beleúsztam, belesimultam, szemem sarkából a Holdat figyelve. Óh, ha itt lenne most egy fotós, jaj, de tudnám, mit mondjak neki… de nem volt, így szívem-lelkem-szemem örökítette meg a Pillanatot. Napok teltek el azóta, mégsem halványul a kép.  Mert hiszen érzésekkel teli, rácsodálkozós, ajándék volt a pillanat, a teliholdas élményfürdő. Ja,  és a felvétel nem is törölhető. Mentésre került, az "emlékeim" meghajtóján található kedvenc mappába:-) 

Vannak helyek, melyek varázsa az évek múlásával sem kopik.  Kicsit sem. Sőt! Hozzánk nő, belénk ívódik, és örökös helye lesz szívünkben, mert tele van emlékekkel, érzésekkel, hangulatokkal. No, az ilyen helyekre, ezt talán Ti is tudjátok és tapasztaltátok már, egyre nagyobb örömet jelent a visszatérés.
Hát így vagyok én a soproni Lövérekkel. Majdnem félévnyi kihagyás után, az elmúlt napokban  újra Sopronban jártam. Fent a város tetején, a helyen, amely az elmúlt évtizedben bizony listavezető kedvenc helyemmé avanzsálta magát. Hangulata, harmóniái, jóféle energiái, kihívásai, az ott megismert és szívembe zárt emberek, jóbarátok, és persze a rengeteg erdő miatt. Mára ritkultak a lövéri találkozások, de az érzés, a kötődés érzése –állapítottam meg nagy boldogan tegnap – fikarcnyit sem halványult. Csütörtökön már jó késő este volt, amikor letett a busz a szállodai parkolónál. Koromsötét volt a fák közt, de Dr. Levegő és a Csendmester azonnal  fogadásomra  siettek. Szinte ölbe kaptak és azonnal mély, tiszta szívű álomba ringattak. Így csak a Lövérekben alszik az ember lánya. Akár 12 órát is egyhuzamban… Aztán a reggel csodája. Bennetek is él még a gyermek, aki alig nyitja ki a szemét, de már az ablakhoz szalad, hogy kinézzen? Vajon esett-e egy kis hó? Vajon milyen a napkelte? Fénylik-e az ég alja? Csiripelnek-e a madarak? Hát, őszintén bevallom, szóról szóra így tettem.. És alig vártam, hogy a munkát követően nekivághassak a Ciklámen ösvénynek. Óh, igen, mert a Ciklámen az nekem az Út. Az Út az erdőben. Nem felejthetem, hogy ezen lettem erdőjáró. Ismerem a kanyarait, az emelkedőit, a gyökereit, kristálytisztán emlékszem minden könnycseppre is, amit ez az út hívott elő belőlem. Minden erdei út, túra lenyűgöz, de a Ciklámen a Lövérekben az valami egészen különleges számomra. 
Mentem, mentem,  amíg rám nem sötétedett. Hogy mit is láttam, találtam egy semmi különös téli napon a lövéri fenyvesekben? A nedves, puha avar bársonyát, az itt-ott látványosan virító üdezöld mohafoltokat, a fák törzsének igazi színeit,  az ágak játékos nyújtózkodását. Volt egy fa, ami egy mérlegállásban suhanó korcsolyázóra emlékeztetett, aztán egy másik, amelynek ágai ölelő karokat formáztak, aztán több összetekeredett-összefonódott fatörzset is felfedeztem. Mindent megfigyelhettem, amit a hatalmas lombkoronák máskor elrejtenek. Felettem a felhőkkel tarkított kék égen csodálatos csipkeként ringatóztak a szélben a legapróbb ágacskák. Szabálytalanul szabályos  finomságukat hosszú percekig csodáltam, éppen úgy, mint a szemmel látható közelségben hevesen dolgozó harkályt is. Olyan erővel dolgozott a fejem felett, csak úgy röpködtek az apró faforgácsok mellettem a földre. Az ösvény melletti bokrok alatt motozó feketerigók sem repültek el jöttömre és örömömre. És tudjátok, mi volt a legjobb? Hogy erdőjárás közben semmi más nem járt a fejemben.  Teljesen természetes és magától értetődő volt a kíváncsi szemlélődés, a bámészkodás, a meg-megállás, az otthon vagyok érzés, a nyugalom és belső mosoly. Vagy talán külső is, nem tudom, de könnyen lehet… Bizony, ha a természettel randevúzol, megszűnik a külvilág.  Elmondhatatlanul élveztem. Minden érzékemmel. Bőröm szerette a pirospozsgás színt, a friss levegőt, izmaim jólesően nyugtázták a hosszú sétát, jól esett a hegymenet és az azzal járó szuszogás, élveztem a lépések ritmusát… Csak pár óra volt, tegnapelőtt.. és még mindig bennem zsong a Lövér-élmény. Mi ez, ha nem szerelem?!