Azt hittem, hogy a dupla svájci kalandozás után már ismerem egy kicsit a hegyek hangulatát. Nagyon szeretem, vonz, nem tudok betelni az égbe nyúló csúcsok csodás világával, ezért is csatlakoztam örömmel barátaim alpesi hétvégéjéhez. De ekkora meglepetésre, ilyen élményekre, hangulatokra, amelyeket az elmúlt alig két nap alatt kaptam, bizony nem számítottam.
Már az autópályán kezdődött. Alig hagytuk el Sopront, kikerekedett szemekkel tapadtam az eddig csak fotókon csodált Schneebergre, teljes havas-napfényes mivoltában. Kedves kerekségével méltóságteljesen emelkedett ki a tavaszias hangulatú, sík környezetéből. Hófehéren, csillogón, szemet-lelket gyönyörködtetőn. Most már bizony elhiszem, hogy ezek a bizonyos fotók nem Photoshoppal készülnek…
A következő meglepetés egy hosszú alagút során ért, ahová „tavasszal” hajtottunk be és „télen” hajtottunk ki. Egyik végén a már majdnem zöld mezők és napsütés, a másik végén sűrű köd és hó. És mit gondoltok, hol szállt fel a köd,hogy átadja helyét a fénynek? Hát persze, hogy St.Ilgenben, a Hochschwab lábánál, túrás hétvégénk célpontjánál. Szinte hitetlenkedve, fülig érő szájjal ugrottunk ki az autókból, hogy gyorsan elfoglaljuk szobáinkat – nem mellesleg hegyre néző kilátással -, és elinduljunk felfelé. 
Olyan ropogós, friss, hófehér hóban, amit talán gyerekkorom óta sem láttam. Alattunk a napfényben szikrázó érintetlen hótakaró, előttünk a hegyoldal, verőfényben, hóval fedetten. Mint a legszebb téli képeslapokon. És mindez végtelen csenddel körítve. Bizony ott maradtam volna, egy pihenőágyban elnyúlva, órákig egy szót sem szólva, csak a szépséges látványt bámulva…
Aztán jött a menetelés felfelé. Persze hóban, néha térdig süppedve, néha szuszogva, néha a sítalpakon baktató helyieknek utat engedve, és minden pihenőt kihasználva a látvány rögzítésére. Hol az egyre közelebbi hegycsúcs szépsége adott okot a megállásra, hol a fények és árnyékok éles kontrasztja, hol a fenyőfák ágain egyensúlyozó hógömbök, hol az állatok vagy madarak apró lábnyomai a hóban. Két és fél órát haladtunk felfelé, kb 550 méter szint emelkedést sikerült megtennünk a vastag hóval nehezített terepen. 1425 méter magasra jutottunk, a Hüttéig tartó még közel 140 méter emelkedést nem vállaltuk be, hátha ránk sötétedik lefelé. De valljuk csak be, amatőr turistaként azért ez is szép teljesítmény volt! Lefelé gyorsabban haladtunk, szinte szaladva vitt a lábunk a lejtőn lefelé, mókásan billegve a nagy hóban,kipirulva a napfénytől és a mozgás örömétől. Az okosórák szerint vagy 836 kalóriát égettünk… amit aztán az esti vacsinál alaposan bepótoltunk. Hajszálvékonyra szelt szarvas sonka gyümölcsös tormahabbal, rántott csirke halmok salátával, csokis-vaníliás mousse… ezeket a kalóriákat bizony már nem számoltuk. De ha hihetünk annak, hogy a nevetés fogyaszt, akkor abban is bízhatunk, hogy a vacsi egy részét már az asztalnál eltüntettük…
Az éjszaka sötétje egy újabb ajándékot tartogatott számunkra. Az igazi csillagos égbolt látványát, érzését, csodáját. De nem ám csak itt-ott egy-két csillagocska, hanem több ezer világított fejünk felett a sötét erdő szélén. Holdat nem láttunk, csak az apró, kicsit és nagyon fénylő csillagokkal teleszórt sötét égboltot. Van ennél nagyobb béke? Nem hinném… felejthetetlen percek voltak.
Másnap reggel. Vagyis hajnal, mert hát ott sem tagadtam meg pacsirta létemet, már fél hétkor a napfelkeltét vártam. Jött is, bearanyozva-pirosozva a hegyormokat az ablakom előtt. A madárcsicsergés mellé hamarosan érkezett a hamisítatlan alpesi fogadós reggeli, a ropogós császárzsemlével, sonkával, sajttal, vajjal, dzsemmel.
Jóllakottan indultunk a második túrára, melynek végállomásaként a fali domborzati térképen apró pöttyel jelzett tavacskát, a Josersee-t lőttük be. Még szebb és még több hó takarta az utat, ami a tavacskához vezetett, egy hangosan csörgedező patak partján. Vadregényes kanyargók, téli hangulatban, néhol jégcsapok, máshol nyúl nyomok. Közel 5 km után, a felfedezők örömével bukkantunk rá a félig befagyott tóra, majd a félméteres hóban gázolva, egymás lépteiben lépve indultunk vissza a panzióba, hogy aztán útnak induljunk hazafelé. Megfogadva, hogy ide nyáron is vissza kell jönnünk!
Most, ahogy írom e sorokat, kristálytisztán emlékszem mindenre. A napfényben fürdő hegycsúcsokra, a szikrázó hóra, a patak csobogásra, a csendre, a valószínűtlenül világoskék égre, a fatörzsek sötét árnyékára a fehér havon, a csillagfényes éjszakára. Életem első téli, ottalvós alpesi élménye tökéletesre sikerült, látványra is, érzésre is. Úgy sejtem, lesz folytatás….
