Szívlenyomatok

The Budapest Concert. By Keith Jarrett.  Mert számomra az marad, így vonul be emlékeim örökké élő csarnokába. Amit tegnap este láttam, hallottam és éreztem a Mester koncertjén a budapesti MÜPÁ-ban, egy életre szól. Tudom, hogy így lesz, hiszen a történet, hogy Jarrett-et hallgatok, szép nagy ívű, love story. The melody at night with you – az ismerkedés innen indult, egy drága Embertől, aki szavak helyett zenével udvarolt. Nagyon jófajta zenével. És a The Köln Concert-tel gyógyított. Köszönet érte, mindörökké. Aztán jött a Somewhere, over the rainbow… a My Song Jan Garbarekkel.. és már nem volt visszaút. A varázslat elkezdődött.
Az, hogy ott ülhettem tegnap este a koncertteremben a hallgatóság soraiban, ráadásul pont szemben a színpaddal, valahogy olyan egyértelműen történt, egy pillanatnyi kétség nélkül. Tudjátok, erre mondják, hogy kérd és megadatik. Megadatott. Zsigereimben éreztem a várakozást, szinte ujjongó volt az örömöm már napokkal az esemény előtt. Vágytam a személyes találkozásra, az élő hangzásra, vágytam az utazást, azt a fajta lélekutazást, amit csak a muzsika adhat. Néhány hang, ami megszólít, ami utat tör oda legbelülre. És ha ez Jarrett módra történik, az kivételes ajándék.
A Mester és a zongora. A terem sötét, csak őket világítja meg némi fény. Muzsika.  Bő két óra improvizáció. Magam sem gondoltam volna, milyen pillanatok alatt elértek hozzám a hangok. Már pár perc után benne voltam, utaztam, jó messzire. Keményen indult, sűrűen, zakatolt, mintha még a nagyváros dzsungelében jártam volna, aztán lett egyre lágyabb, egyre kedvesebb, harmonikusabb. Az a finomság, ami a pianoban leütött néhány hangból és a szünetek erejéből áradt, igen, na ez az én zeném. Lélekzene. Nincs rá jobb szó. Jártam közben verőfényben tündöklő havas hegycsúcsok közelében, hallgattam üde patak csobogást, éreztem, ahogy nehéz léptű férfiemberek táncukat járják… Voltak akkordok, amik a könnyeimet követelték, és volt ritmus, ami alatt fülig ért a szám. Kíváncsian figyeltem különleges játékát, állva, a billentyűkre hajolva, szinte ritmusra menetelve. Hallgattam szuszogását, dúdolását, nyögéseit. Éreztem, mikor játék a megtalált futam, és azt is, amikor dolgozni kell a dallamért. Persze tudtam, mire számíthatok, de így élőben látni, érzékelni, ahogy jön az ihlet, jön az első hang, ahogy átjön a hangulat, átjön az érzés, ahogy fokozódik a tempó, ahogy még mindig kitart a bal kéz és a feszes ritmus, és közben a jobb kéz valami elképesztő angyali régiókban jár. Súlya van a hangoknak, amiket üt, súlya és könnyedsége.   És a zárások… volt váratlan vicces, volt belefeledkezős, volt hirtelenjében vége és volt az a fajta hosszan lecsengő, óh, ezek voltak az igazi kedvenceim. Amikor másodpercekig lebegnek a legfinomabb hang foszlányok a zongora felett.  Igen, tudom, egy Zsenit hallgattam, a világ legnagyobb jazz zongoristáját, akinek nem mellesleg magyar volt a nagymamája. És akit tilos fotózni, akinek a koncertjén nem szabad köhögni. Eszembe sem jutott, sem egyik, sem másik. Mert mindent megkaptam ettől az estétől, Keith Jarrett-től, amit két órányi improvizáció szólózongorára adhat. Őrzöm és köszönöm.