Szász-Svájc és Cseh-Svájc, ahol nemrég pár napot töltöttem, nem Svájc, egy kicsit sem. Mégis így hívják, köszönhetően két svájcinak, akik itt éltek és nem győztek betelni az Elba vidék rendkívüli szépségével. Nincsenek hófödte alpesi csúcsok, nincsen kedves tehénkolompolás sem a lankákon, mégis épp oly aprónak érzi magát az ember itt a cseh-német határvidéken, mint a svájci hegyek között.
Mindig tudtam, éreztem, hogy az ember parányi pont a természet hatalmas kulisszái között. Itt, a cseh és szász homokkövek világában barangolni éppen olyan, mintha az óriások földjére tévedtem volna. Szanaszét gurított hatalmas kövek, mókás formára alakított sziklák, elképzelhetetlenül magasra nőtt fenyőfák, néhol bokáig érő finom homok, tükörsima lapok, szinte mértani pontossággal „levágott” élek, szűk átjárók, óriás talpak által kivájt lépcsőszerű feljárók. 
Rendkívüli vidék. Tömény, buja, érintetlen zöld természet, ami nemcsak elképesztően gyönyörű, de kihívásokkal és tanulságokkal teli. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de számomra a természet nagy tanítómester.
Hogy mit is mutatott ezúttal nekem? Legszembetűnőbben talán az Életet. A élet fenségét, az élet örömét, az élet erejét. A Kamenice patak szurdoka maga az élet ujjongása. Képzeljétek csak el, több emeletnyi magas homokkövek között szalad a patak, minden csupa zöld moha, a sziklák, a fák törzse. Jól megtermett páfrányok és színes virágocskák nőnek a kövekből, a csonka fatörzsekből, méteres hínárok úsznak a kristálytiszta víz alatt, olyan elképesztően harsány zöldben, amit még életemben sem láttam. Nincs olyan lépés, nincs olyan szemlélődés, ahol ne az élet harsogna és mosolyogna rád. Mindig is szerettem a szurdokokat, az Ötschergraben óta nagy kedvenceim, de ez itt olyan csoda, amitől szemem-szám elállt. Minden vad, vadregényes, de mégis meghitt, békés, biztonságot árasztó, olyan mint egy lágy ölelés. Élveztem. És olyannyira benne akartam lenni, hogy képzeljétek, még a fényképezőgépet is eltettem pár felvétel után. Mert át akartam élni, benne akartam sétálni, lassan, komótosan. Tömény dózisban akartam magamba zárni a víz, a fák, a kövek, a mohák és a napfény éltető erejét. 
Az, hogy volt pár szakasz, ahol kis ladikokkal vittek minket keresztül, csak hab volt a természet-tortán. Mókás hab, hiszen a patak felett és mellett sorakozó homokkövek izgalmas formáira a cseh ladikosok vicces kommentek formájában hívták fel a figyelmet. Az élmény ladikozás során csak némi fantáziára volt szükség, hogy felismerjük a kőbe vájt állatkertet. Fantáziában nem szűkölködöm, így a ladikos által ajánlott snapszokra nem is volt szükség…
Kitartást is tanultam, sőt azt is, hogy bizony vannak korlátaim. El kell fogadnom. És hogy ezeknek a korlátoknak az átlépése szenvedéssel jár, több kínlódással, mint ami nekem kellemes lenne. A napokig tartó, sziklák között hol fel, hol le járkálás, egyszer szinte zerge-üzemmódban a hegyoldalban, aztán vaslétrákon, fa lépcsőkön, kiálló gyökereken keresztül, szinte soha nem egyenletes sétaösvényen, a nap végére, 18-20 km után bizony nem okozott örömet. Csak izomlázat, fáradtságot, jócskán. Ez meg aztán kedvemet is szegte estére, és akkor miért is jó ez nekem? Elgondolkodtatott a dolog. Hiszen fitness lady már biztos nem leszek… Megcsinálom, persze, nem fordulok vissza (mert nem is lehet), de nem élvezem. De akkor miért is vagyok itt, a természet szívében, miért is, mit is keresek a túrák alatt, mitől is jó nekem a természetben lenni?!
Rá kellett jönnöm, hogy nekem a természet nem a mennyiségétől fontos, hanem a benne megtalált csendes minőségtől. Saunstein, Königstein, a Bastei, a Schwedenlöcher, a Kuhstall, a Pravcicka Brana meghódítása közben folyton a kiugrást kerestem. A csendet, a padot, a hangokat. A természet hangjait. Emberi jelenlét nélkül. Állni az erdő mélyén, egyedül az égigérő fák alatt, a halk rovarzümmögést vagy a ritkán megszólaló kismadarat hallgatni, nekem maga volt a mennyország. Az éltető szünet a kihívások között. Milyen érdekes, hogy ezen a cseh-szász homokköves vidéken nagyon kevés hang ért el hozzám. Hallottam a szú percegését a faházban, hallottam egy ló nyerítését az egyik faluban, a rovarok döngicsélését az erdőben, hallottam néha egy-egy madarat, és hallottam a patak csobogását. Most is hallom. Velem maradtak.
És velem maradtak a könnyező kövek is. Elképesztő tapasztalás volt. Hunyjátok le a szemeteket, és képzeljetek egy nagy sziklát, vagy több nagy sziklát, ami szürke, sárga, téglaszínekben pompázik, bársony puhaságú zöld mohatakaró fedi, itt-ott páfránylevél családok ágaznak ki belőle, mintha a sziklában gyökereznének..., miközben a szikla könnyezik, szinte sír, úgy adja ki magából az éltető vizet... ja és közben sütkérezik a nap áldott fényében... ezt a képet nem fotón őrzöm, hanem mélyen a szívemben, az emlékezetemben. Éppen úgy, ahogy a legmagasabb kőképződmények csúcsán ágaskodó kis fenyőfát. Szavam elállt a látványtól, lelkem földig hajolt az természet ereje előtt.. Ezek a fák... nem csoda, hogy egyre jobban szeretem és tisztelem őket. Kaptak tőlem most is ölelést, amikor csak megszólított egy-egy hatalmas sima kérgű óriás az ösvény szélén. És éreztem, bizony, a bennük vágtató energiát, zsibongó áramlást...
Végtelen tisztelettel jártam be a kősziklák tetejére épített hajdani vár romjait, csodálattal pihentettem szemem a magasból az Elba ragyogó kék szalagján, és aggódva csuktam be szemem a többiek kövek közti ugrálását látva többszáz méter magasságban. Kitartóan, kis kitérőkkel vagy jobban mondva megállókkal végigjártam a napi túrákat, úgy 55 km-nyit, és már tudom. Nem véletlen, hogy mindig a „padot” keresem. A szelíd békét, a megnyugvást, a belefeledkezést. A hétköznapok zsúfoltságának és a bennem cirkáló gondolatoknak az ellenpontját keresem a természetben. Igen, jó csak úgy simán menni, tudok is egyenletesen, könnyedén jó sokat gyalogolni. Szeretem, amikor nem kell foglalkoznom a lépéseimmel, amikor a lábam tudja a dolgát, amikor nem kell megfontolnom, hová lépek, amikor nem kell kapaszkodnom és küzdenem, és akkor, de csak akkor, ebben a könnyed sokat-járásban nyílik a lelkem. Kiürül belőle minden gondolat és érkezik a hála érzése, a kerek a világ, boldogság van, enyém a nem hiányzik semmi érzése. Tudom, ismerem, éltem. Nemrég Szicíliában is, a Zingaro nemzeti parkban, a tenger melletti túraösvényen. Felemelő, emlékezetes pillanatok voltak. És ezt keresem mindig. A cseh-és szász homokkövek arra tanítottak meg most, hogy jól válasszak, hogy tudjam, mi a jó nekem. Köszönöm, megtanultam.
