Szívlenyomatok

Sokáig nem tudtam írni arról az élményről, pontosabban érzésről, amit Krakkó és a Requiem adott nekem. Mára, immár két héttel az utazás után, szépen kirajzolódtak bennem azok a magasságok és mélységek, amelyek ezt a pár napot Lengyelországban különleges átéléssé alakították számomra.

Hol is kezdjem?  Az utazás öröménél, ami akkor kezdődött, amikor kedvenc ülésemet kaptam a buszon, kérés nélkül persze. Ajándékként. Jobb oldal, harmadik sor, az ablaknál. Talán azért szeretem annyira ezt a helyet, mert olyan közel van az út menti természethez. Most is kedvemet leltem a bámészkodásban, az ősz ragyogásában. A Szlovákián át Krakkóba vezető út - és vissza Zakopane felé - az ezerszínű dombokkal, az itt-ott feltűnő várakkal, majd a Tátra csúcsaival rádöbbentett, hogy ősszel még soha nem voltam a hegyekben! Milyen csodálatos lehet karnyújtásnyira az aranysárga, rozsdabarna, tűzpiros és örökzöldek között túrázni, távolban pár hófödte csúcs látványával – gondoltam magamban, és miközben a busz üvegén át szinte végig fülig ért a szám a gyönyörű színeket látva, igyekeztem jó vastag tintával felírni emlékezetem képzeletbeli listájára az őszi hegyi túra vágyát. 

Aztán egy megállónál „érkeztek” a fekete hattyúk, násztáncukat járva a kis mesterséges tavon. Hollófeketén, tűzpiros csőrükkel, kecses nyakukat nyújtogatva, egymásnak énekelve szeretgették egymást. Elképesztő látvány volt. Ja, és nem féltek ám a bámészkodó emberektől, egy kicsit sem. Újra és újra hallatták hangjukat, nyújtották nyakukat.

A következő meglepetés a szállásunk volt Krakkóban, a Royal Hotel a Wawel közvetlen szomszédságában, egy hatalmas park és sétány végén. Láttam már pár szállodát, szállodai szobát életemben, de ezek a méretek még engem is elkápráztattak. Tágasság felsőfokon, a szobákban, az ágyak méretében, a fürdőszobában, a folyosón.  A hatalmas belmagasság megfelelő szélességgel párosulva lakosztály élményt adott még a normál szobákban is, nem lehetett nem élvezni a terek adta szabadságot. És ha már a szállodánál vagyunk, a reggeli élménye szintén hozta ezt a „nagyságot”, bőségben és minőségben is. Csak ajánlani tudom!

Krakkótól igazából nem vártam semmit, nem is foglalkoztam vele, hiszen az utazás motivációját a Mozart Requiem adta. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor elindultunk, elindultam a város, jobban mondva az óváros felfedezésére. Az első perctől fogva magával ragadott Krakkó hangulata. Pillanatok alatt bele tudtam lassulni az élménybe, tágra nyitott szemekkel figyeltem felfelé. Egyszerűen muszáj volt. A régi épületek, a csodálatos homlokzatok, a templomtornyok, a kisebb nagyobb szobrok, az ódon kapualjak szinte minden lépésnél szépségeket tartogattak. És ha ehhez az égbe nyúló épített örökséghez hozzáteszem a hatalmas fák őszies színekben pompázó ágait, ez így együtt számomra olyan volt, mintha egy képeskönyvben járnék.  Szeretem ezt a fajta élhetőséget egy városban, a természetességet, a természet közeliséget, a történelmi korok finom jelenlétét és a művészetek fuvallatát. Sehol a plázák globalitása, sehol a kukák mellé szórt szemét, sehol bulizás nyomai. Ellenben van kék villamos, vannak hatalmas sétáló utcák, vannak – az én külön örömömre – famatuzsálemek, van rend és van jó érzés.  Van könyvtárban berendezett „romkocsma”,  vannak  szó szerint hívogató kiülős-beülős helyek, érzed a hangulatot, a zsidó negyedben, éjjel, különösen. Sorban állsz a híres lengyel melegszendvicsért és fotózni próbálod, ami szembejön a falakon. Persze nem megy, mert sötét van, így a retinádba égeted az élményt. Egyszerűen jó Krakkóban lenni. Gyönyörűen muzsikálnak az utcazenészek, bájos a magyarul is olvasható feliratok vicces értelme, izgisek a krakkói legendák, szívmelengetők a templomok, különösen a kék mennyezetűek.  Kedvesek az emberek, gyönyörűek a lovak, fújják az óriás buborékokat a téren, finom az étel, mit mondjak még?  Azt gondolom, amit Krakkóból láttam és éreztem, amit ez a város adott nekem, az amolyan életesszencia, ami örömből, jóérzésből, tisztaságból, ráfigyelésből, gondoskodásból áll.  Nagyon fent van, jó magasan, ha értitek, mire gondolok.

Krakkói fotóimat itt találjátok 

No, és a Requiem hatás. Képzeld csak el, benne vagy egy városban, ami csupa életöröm. És beállsz egy hatalmas, nemzetközi kórusba, hogy Mozart Requiemet énekelj. Hogy leszállj lelked mélységeibe, átadd magad a fájdalomnak, a gyönyörűségnek, a tiszteletnek, az emlékeknek, az alázatnak, a zene erejének… Nagyon mélyre kell utaznod, magadban, egy olyan városban, ami nagyon magasan van, boldogság ott lenni. De a Requiem nem a boldogság zenéje. Őszinte leszek, sokáig nem tudtam, hol vagyok a koncertet követően. Nagyon sokáig, hosszú napokig szólt a fejemben a Requiem, miközben átjárt a öröm a krakkói szépségekre gondolva.  Lebegtem gondolatban a mélység és a magasság között, mire végre szét tudtam választani a kettőt. Mert másképp nem lehet. Muszáj nézőpontot váltani. A krakkói életesszenciával már megismertettelek Titeket, jöjjön hát a Requiem hatás.

Életem második Mozart Requiem éneklése után már sejtem, hogy nincs két egyforma Requiem. Alighanem követni fogom egyik kedves kórustársam szokását, és kottám hátoldalára fel fogom írni, mikor és hol énekeltem ezt a gyönyörű művet.  (Remélem, lesz pár sornyi… ) A krakkói Requiem számomra az abban éneklő-muzsikáló generációktól és a karmestertől lett emlékezetes.  A nemzetközi kórusfesztiválokat járva azt tapasztaltam, hogy a kórusokban éneklők átlagéletkora bizony nem a fiatal generációk felé húz, így volt ez most Krakkóban is. És érkezett a zenekar! Csupa ifjú emberrel! Zeneiskolások voltak, alighanem életükben először játszották ezt a Mozart művet. Csupa üde fiatal, a próbán néha még chateltek is a mobiljukon, sőt, volt, aki olvasott a tételek közti szünetekben. Láttam, ott álltam a hátuk mögött…

No, adva van tehát a felállás – hat kórus a világ más-más részéből, örökifjú énekesekkel, egy zenekar zeneiskolás növendékekből, négy szólista, ők is elég fiatalok, és egy karmester. A szereplők most látják – hallják egymást életükben először, de Mozart Requiemje most három estére összeköti őket. Első estén összpróba, második estén kóruspróba, harmadik este koncert. Ugye, rájöttetek, ki is a kulcsszereplő ebben a játékban? Igen, a karmester. Bizony, a Karmester, Thomasz Chmiel. Leírom a nevét is, mert kell. Megérdemli. Próbálom elmesélni, miért. Ha behunyom a szemem, még mindig látom, ahogy átjárja őt a zene. Úgy vezényelt, hogy közben muzsikált az egész lényével. Kotta nélkül vezényelt, végig mondta a szöveget, mindenre és mindenkire figyelt, de ami engem nagyon megfogott, az a testbeszéde volt. Amikor szinte könyörögtek a mozdulatai, amikor ökölbe szorított kézzel intett, amikor „very dolce” arckifejezéssel szuggerálta az énekeseket, amikor tágra nyitotta a szemét, amikor összefogta néhány taktussal a fúgák lendületét… Ugye, ezt hátulról sosem látja a közönség. Nem tudom elégszer megköszönni gondolatban, amit tőle láttam, az alt szólam első sorából. Általa sokkal közelebb kerülhettem a Requiemhez, sokkal, de sokkal közelebb.  És köszönet a férfi szólamoknak, a gyönyörű hangú tenoroknak és basszusoknak, mert a hátam mögül felhangzó férfihangok emléke a mai napig libabőr élmény…Persze a szoprán is, az angyali magasságokkal… És az alto, az én szólamom… 
Mit is szoktak mondani? Aki énekel, kétszeresen imádkozik? És aki Mozart Requiemet énekel? Úgy sejtem, érzem, az fejet hajt a Mindenség előtt...

A krakkói koncertet itt hallgathatod meg

Napok óta próbálom szavakba önteni, amit vasárnap este éreztem életem első Mozart Requiem éneklésén a Mátyás templomban. Már maga a Mátyás templom élmény is meseszerű, amolyan "alig hiszem el" érzés, amit a Requiem aztán meghatározhatatlan magasságokba emel. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Itt szólnak a fejemben a fúgák, a Sanctus, a Confutatis, a Lacrimosa szólamai és hosszú percekig csak nézek ki a fejemből. Két nap és két éjszaka után is. Naponta többször. Próbálom felfogni, mi is történik velem, hogyan is van ez, hogy még mindig emelkedik ez a csodálatos ív az életemben. A kis sárvári Jubilate kórus, aztán a legendás Zrínyi vegyeskarhoz kerülésem, a toszkán kórusfesztiválok, Rabszolgakórus ötszázadmagammal, adventi éneklések a Bazilikában, Mozart Waisenhausmesse a salzburgi dómban és most a Requiem a Mátyás templomban, októberben pedig Krakkóban öt kórussal… Micsoda ív! Azt mindig tudtam, hogy kórusban énekelni jó, de arra álmomban sem számítottam, hogy ilyen életre szóló ajándékot kapok apró szívbéli vágyakozásomért, hiszen én csak valahol egy kicsit énekelni szerettem volna…

Mozart Requiem a Mátyás templomban. Fent a karzaton, kicsit sűrűn, szinte benne a zenekarban, még gyakran a kottához kötve, de sok helyen már könnyedén énekelve avatódtam be életem első Requiemjébe. Már vannak kedvenc dallam íveim, már tudom, hol kell jobban figyelnem, egyre többször fut át rajtam a jóleső, szívemig hatoló borzongás. A sok gyakorlás persze hozza magával az élvezetet is, kezdek ráérezni a Mozart-os fordulatokra, ritmusokra és hangulatokra, a gyönyörű piano könyörgésekre, a messze hangzó fortékra, de arra nem számítottam, hogy az igazi Requiem hatás a Mátyás templom és az albérletem között félúton ér el majd. És elért. Hirtelen és megállíthatatlanul. Abban a pillanatban, ahogy leszálltam a buszról és egyedül maradtam. Könnyekkel a szememben siettem hazafelé, hogy kicsi szobám rejtekében aztán utat engedhessek mindannak, ami kikívánkozik. Bőven kaptam, érzéseket, könnyeket, szomorúságot, hálát, fájdalmat, örömet… és hiányokat. Legjobban egy ölelés hiányzott, egy szavak nélküli ölelés. Életem első Mozart Requiem-je után erre vágytam a legjobban.
Érintett meg már zene, gyakran történik velem ilyesmi, de ez valami más. Persze, tudom, varázslatos zene, olvastam róla, és már többször hallgattam is, élőben is, pont a Mátyás templomban, a  Youtube-on is, de énekesként benne lenni, mélység és magasság egyszerre. Nagy mélység és nagy magasság…  Aki énekelte már a Requiemet, biztos tudja, miről beszélek…Hogy nem maradsz kívül... bevonódsz, úgy igaziból. Lehet, hogy közben jönnek emlékképek, kedves arcok, érzések... Lehet?! Inkább mondjuk azt, hogy biztosan. Ha a lelkedet is beleteszed a hangodba, akkor egészen biztosan. Tudom, életem első Requiem-je nekem is hozott emlékeket, gyönyörű és nehéz emlékeket, mert ez ilyen...

És milyen nagy öröm, hogy még lesz dolgom a Requiemmel, sőt, most folyton dolgom van vele.  Ma még elképzelni sem tudom, hová repít engem majd Mozart - holnap este, jövő szerdán, októberben Krakkóban, aztán újra a Mátyás templomban november elején. Azt hiszem, ez az ősz a Mozart Requiem vonzásában telik el majd számomra. Mit is mondjak, hogy nagyon várom?!  Ez kevés lenne… Inkább azt mondom, köszönöm.

Végül álljon itt kedvenc Mozart Requiem koncertem:
https://www.youtube.com/watch?v=1kXDcE543VY

Csak így hívom. Pasztellnyaralás. Ahogy Toscana gömbölyű, úgy ez az idei görög tengerpart a pasztellnyaralás marad számomra utazásos emlékeim egyre színesebb tárházában. A kifejezés már  pár nappal a megérkezésem után megszületett bennem Agistriben és egyre pasztellebb lett a 10 nap végére. Képzeljétek csak el, parányi sziget Athén alatt, apró öblökkel, fenyőillattal, virágözönnel, a világ leglustább cicáival és egyszem országúttal. A tenger békés, a hullámok szelídek a beachen, ahol napjaim nagy részét töltöttem, a szellő kedves, éppen csak a nádfedelű napernyő rojtjait susogtatja vagy a közeli taverna kagylós szélcsengettyűit énekelteti. A kabócák koncerteznek, a sirályok a távolban rikoltanak, a fecskék a drótokon épp családi ebédet tartanak, időnként egy-egy hajókürt jelzi újabb turisták érkezését. Minden olyan szeretetszagú és az élet, a létezés örömét hirdeti.

A napok a tenger szélén kezdődnek, mert a napfelkelte csodája számomra a vonzás maga. Ahogy a hajnal leheletfinom rózsaszíne szépen átvált narancsba, majd égővörösbe, hogy végül megszülessen belőle a Fény, a mindent beborító fény, minden reggel egyszeri és megismételhetetlen szín-és fényjáték. Fenséges érzés ott állni, szinte a hullámokban, eggyé válni, tiszteletet és hálát adni. És ugyanez este, a sziget másik oldalán. Naplemente. A tenger nagy része halvány, ködös pasztellkékben, de az utolsó napsugarak felhő kísérete égővörös. Kontrasztok és hangulatok felsőfokon.

Már itthon vagyok közel két hete, de a színek és az érzések még nagyon élnek bennem. Szerettem ezt a nyugalmat, amit Agistri adott nekem. Szerettem  a szicíliai Zingaro emlékét, amely a magas tengerparti ösvényen sétálva újra felidéződött bennem. Alattam a tenger, a sziklák, a hullámverés, távolban néhány halászhajó, szemem előtt sirályok röpte, orromban az a bizonyos selymes-sós tengeri levegő, virág-és fenyőillattal ötvözve.

Szerettem az esőt, a vasárnapi eső monoton kopogását, szerettem, mert szivárványt hozott. Hatalmas szivárványt a tenger fölé, az ablakom elé. Kincset rejtő, tövénél ragyogó szivárványt. Szerettem az eső utáni tengert, ha létezik selyemfürdő, akkor az az volt. Éreztem, a bőrömön és a lelkemben éreztem. Szerettem úgy úszni, hogy csak a végtelen vizet láttam magam előtt, mintha kiúsznék a világból. Lassan, komótosan, egyenletesen, olyan világbékés nyugalomban.

Szerettem, ahogy a pihenőágyon körülvettek és elringattak a hangok, a pasztellnyaralás hangjai – a nádsusogás, a kagylókoppanás, a hullámverés, a sirályrikoltás, a háztetőkön kiteregetett textíliák hangja, lobogtatta és csattogtatta őket a szél. Szerettem a pálmákat és a pálmák fölött mosolygó kék eget, szerettem a sárga citromokat a fán és szerettem a ciklámen és lila bugenvillea bokrok bujaságát. Szerettem a fehér napernyők alatt a tenger szélébe állított asztalok és székek giccsesen gyönyörű látványát.

Mindent szerettem, azt hiszem, ami a szemem elé került. Szerettem a napok ritmusát, nem volt unalmas, óh, egyáltalán nem. 10 nap, de egyik sem egyforma a másikkal. Ha figyelsz, Te is megláthatod, hogy a természetben semmi nem egyforma. Ott játék van. Hol a felhők, hol a szél, hol a víz, hol a nap játszik. És milyen nagyon bele lehet feledkezni ebbe a játékba! Ezért nem számít, milyen sokat vagy egy helyen, ha az a hely szép, természetközeli. Amikor a természet teszi a dolgát, és Te ott jársz a nyomában, figyeled és élvezed, na, az az igazi feltöltődés.
Reggelente, néha napközben is, sétálni mentem. A települések közti tengerparton, Skliri magasabban fekvő utcácskái között, az egyetlen busszal a kis hegyi faluba, amiről kiderült, hogy a táv csak 6 km. Miért is nem vágtam neki gyalog?!  Biztos azért, hogy elmondhassam, egyedül csak engem szállított az Agistri busz. És Limenariat, a hegyi falucskát, a sziget negyedik, utolsó (!) települését már csak az onnan nyíló panoráma miatt is érdekes volt felfedezni, de az egyszem, épp sziesztázó tavernában álló szövőszékről kikerült pihepuha, csupaszín szőnyegek tárlatát sem felejtem.

Természetesen a hajókázás sem maradt el, ezt a kis járművet ők vízitaxinak hívják. Mindenesetre vicces kedvű sofőr vezette, aki tudta, mekkora örömet szerez, ha némi hirtelen manőverrel frissítő tengervizet permetez ránk az út végén. De mindent megbocsátottunk neki, hiszen arra az öbölre ahol kitett minket úszni, arra nincs jobb szavam, mint a kék laguna. Igaz, zöld volt, zöldebb és türkizesebb, mint amúgy a tengerkék, de az idill az olyan kéklagúnás. Komponálni nem lehet tökéletesebbet, mint amit ott a természet alkotott. Naná, hogy épp fehér vitorlások is horgonyoztak ott, biztos a kompozíció kedvéért. Gyakran éreztem úgy, hogy most akkor én egy képeslapban vagyok? Egy minden képzeletet felülmúló, lélegzetelállító gyönyörű tengeri életképben?! Amit netre vagy magazinba fotóznak?! Pedig ott, Agistrin ez a nagybetűs valóság.  

Legreálisabb, legföldhözragadtabb élményeim az ízek voltak. Hihetők, élvezhetők, olyan kézzelfoghatóan valóságosak. A frissen érkező tengeri mindenfélék. Kincsek, gyümölcsök – teljesen mindegy, minek hívjuk ezeket a csodákat, gavrosnak, királyráknak, tőkehalnak, szardíniának, kalamárinak, oktopusnak, vagy kagylónak… Gasztronómiai telhetetlenségünknek két taverna próbált eleget tenni, az egyik délben, a másik este. Még hogy csirkét együnk? Nem, arra nem tudtak rávenni bennünket, pedig igyekezetük nem lankadt. Így aztán még tengeri szivacsot is kóstoltunk, sőt hallevest is rendeltünk. Azért, azt ugye gondoljátok, hogy 10 nap már elég a törzsvendég státuszhoz egy ilyen helyen? Hogy a szabad bejárás a konyhába, hogy a frissen érkezett szállítmányból való válogatás előjoga már pár nap után járt nekünk? Ajándék dinnyével, orange pie-jal, limoncelloval és cipúróval megkoronázva. 

Agistri élménye hosszan tartó. Könnyű őriznem nyugalmát, könnyű őriznem hangjait és színeit. Még pasztellben alszom el és pasztellben ébredek. Sőt, ha eléggé figyelek és becsukom a szemem, minden porcikám emlékezik, betöltődnek a szelíd hullámok és hallom azokat a finom hangokat… Már csak egy kérésem van, tartson sokáig…

További fotóim itt: 

Már egy órája sétáltam egyedül a Lövérekben, naná, hogy a Ciklámen tanösvényen, amikor szépen lassan tudatosult bennem, hogy másképp látom, másképp érzékelem a körülöttem lévő fákat, a fényeket, a zöldeket, az erdei ösvényeket. Nem siettem, egy kicsit sem, hiszen előttem volt az egész nap, az egész Ciklámen a maga közel 9 kilométerével, így élvezettel merültem bele teljes valómmal abba, amit az erdő mutatni készült nekem. Megvárta, amíg az indulás, a végre újra itt vagyok ujjongó öröme elcsitul bennem és jól feltankolok a kristálytiszta alpesi levegőből, majd munkához látott. Valamit felkapcsolt bennem. Tudjátok, olyan energiatakarékos izzóként, ami egyre erősebben világít. No, valami ilyesmi folyamat kezdődött el bennem.
Bizonyos fák láthatóbbak lettek a többinél, hogy így büszkélkedjenek el különleges formájukkal. Szinte kicsikarták, hogy tenyeremmel megérintsem törzsüket, üdvözöljem őket. Összefonódott szerelmes fákat láttam, csakazértis vízszintesen növő, bátor ágakat a sok függőleges, égnek meredő között. Kehely formájú törzset fedeztem fel, és eszembe jutott az erdei tündérek legendája, akik bizony az ilyen virágkelyhet formázó fákon üldögélnek. Sétámat elszáradt fák, lehullott levelek, korhadt fatörzsek, szélvihar sújtotta letört ágak is kísérték, nem csak az üdezöld friss levelek, újszülött bimbók, hajnalban nyílt gyöngyvirág. Elmúlás és születés. Mi ez, ha nem az Élet nagy körforgása?!  Mosolyogva figyeltem az erdei óvodát, a több centis friss hajtásokkal büszkélkedő aprócska fenyőket a tisztáson. Máshol egy öreg fa tövében nyújtózkodó alig két arasznyi fenyőcskére lettem figyelmes, mintha oltalmat keresne a kicsi a nagy árnyékában. Az út mentén, amíg a szem ellát, gyöngyvirág mező. Még csak levelek, itt-ott egy-egy bimbós szál, de lesz itt hamarosan illatfelhő! De pont az ösvény szélén, egy magányos ibolya is magához ragadta a figyelmemet, mintha szerényen ezt suttogná – még én is itt vagyok ám! Zöld moha csizmás fákat láttam, mintha beburkolták volna lábukat egy pihepuha takaróba. A domboldalon csillagmoha pázsit, nincs hozzá fogható szőnyeg a világon! Fekete fenyők mint délceg katonák, szálfaegyenes derékkal, mint egy hatalmas hadsereg. Milyen picinek éreztem magam közöttük! Az óriások földjén járok?
Óh, és azok a zöldek! Megszámlálhatatlanul sok árnyalatban, festeni nem lehet zöldebbet! Mintha tudták volna, milyen nagy csodálója vagyok a napfény és a zöld levelek találkozásának, újra és újra megörvendeztettek egy-egy „átsütéssel”, keresztül ragyogással. Olyan fényes, élettel teli zöld lombok vettek körül, hogy meg kellett állapítanom. Ha az Életnek van színe, akkor az bizony a zöld. A tavaszi zöld lomb színe, amit fényesre süt a nap. Volt, hogy csak álltam mozdulatlanul percekig, fülig érő mosollyal, a látványban gyönyörködve, beleolvadva ebbe a végtelen harmóniába és békességbe. Emberekkel nem találkoztam, és ezt nem is bánom. Oly sok rohanó, folyton telefonáló, utcán kézből reggeliző-ebédelő, fülessel járó, tolakodó, füstöt eregető járókelőt kerülgetek nap mint nap, hogy most igazán jól esett a fák és a madarak társasága. Ilyen füttykoncertben ritkán van része az ember lányának. Ha nagyon figyelek és csendben maradok, lecsukom a szemem, most is hallom. Felelgetnek, szólongatnak, énekelnek, kopácsolnak, trilláznak. Ráadásul ritmusban. Láttam is őket, főleg sárgarigókat az ösvény közelében, nem repültek fel, biztos tudták, hogy őszinte szeretettel közeledem. Ugye mondanom sem kell, hogy dalra is fakadtam útközben? Ilyenkor felhőtlenül dudorászni és énekelni, a világ egyik legjobb dolga! Kacag a lelkem, azt gondolom.
Az itt-ott lustán heverő, korábban kivágott és katonás rendbe rakott fatörzsek a békét juttatták eszembe, és a rendet, a jól elvégzett munka utáni rendet. Hát igen, az erdő rendje, az élet rendje. Fény és árnyék, elmúlás és születés, virágzás és hervadás, csend és dal, bátorság, szerelmes összefonódás, egymás nyakára hágás és küzdés, úton járás, befogadás, az öröm egyszerűsége, a magától értetődő természetesség. Közösség és egyedüllét. Együtt egymásért. Vagy egymás ellen.
Kedves erdőmérnök barátom szavai jutnak eszembe, erdő, eredő… Mennyit hallottam, jójó, persze… És végre most kristálytisztán megértettem, miről is szól ez az egész. Nem szójáték, nem bizony, hanem a létezés maga, az élet teljessége. Az erdőben minden ott van, az egész élet ott van, és ha figyelsz, meglátod, megérzed. Haladsz az úton,és egyszer csak ott állsz majd az erdő közepében. Mit is mondanak a mesék? A kerek erdő közepében? Bizony, az erdő kerek, éppoly kerek, mint az élet. Feltéve, ha jól éled. Én bizony nagyon igyekszem. És köszönöm, Ciklámen!

Erdei fotóimat itt találjátok

Ülök a hajnal derengésében a gőzölgő kávéscsészémmel és merengek. Igazából már vártam is ezt a pillanatot, hogy megálljak egy kicsit a küszöbön, az új életév ajtajában, és beengedjem – vagy kiengedjem – a bennem motoszkáló érzéseket.
Gondolatok, emlékek, pillanatok, tervek, kívánságok vibrálnak bennem. Olyan az egész, mint egy számvetés. Vajon jól élek? Jó úton járok? Jók-e a fontosságaim? Tudom-e, honnan jön a derű? És elfogadom-e?  Figyelek-e eléggé az élet ajándékaira? Képes vagyok-e csökkenteni a feleslegességeket? Tudok-e örömöt szerezni magamnak és másoknak? Vajon miből kéne több?
Ugye, milyen nagy kérdések? És vajon ki ad ezekre választ? Vajon onnan jön a válasz? Úgy hiszem, a válasz, a megerősítés egyszer csak megérkezik, és ezt Te érezni fogod. Utat talál a szívedbe, és jól befészkeli ott magát, hogy melegítsen, világítson, hogy jelzőfényed legyen.
Pár napja én is kaptam egy ilyen … minek is nevezzem… választ, jelzőfényt, vagy hívhatjuk akár szülinapi ajándéknak is. Jótékonysági kiállítást szervezünk, nagybeteg gyermekek rajzaiból. Az egyik gyönyörű színes rajzon keszekusza gyerekbetűkkel egy mondatocska: „ hadd legyek szivárvány valaki esőfelhőjében”… Időn, téren, dimenziókon átívelő üzenet. Amúgy is, de abban az összefüggésben, ahol és ahogy ez a pillanat megadatott nekem, különösen az. Megállított, megérintett, beköltözött hozzám.
Útmutatást kértél? Hát jó, íme…
Nem tudom, hogy a rajzot készítő gyerek hallott-e Maya Angelou-ról, akitől a „ legyél szivárvány valaki esőfelhőjében!„ bölcselet származik, de nem is ez az érdekes. Mindig az a fontos, ami ebből eljut hozzánk. Amit úgy igazán befogadunk. És én csak hálás tudok lenni ezért az ajándék mondatért. Jó lenne így élni, szeretnék így élni. Szivárvány lenni... valaki esőfelhőjében... Köszönöm!

London után már tudom, hogy bárhová vetődjek a nagyvilágban, egyszerűen mindenhol szembejönnek majd a számomra kedves dolgok.  Az, hogy ebben a lüktető nagyvárosban, februárban, a nagyra nőtt kedves hóvirágok, a napsárga nárciszok, a zöld fű és a csodálatos formájú famatuzsálemek szépségét fedeztem fel először, nem véletlen. Csak nem így ültem fel a repülőgépre. Igazából a zene vonzott Londonba, a Westminster apátság és a Notre-Dame kórusainak közös hangversenye.  Zene is volt, persze, Londonban, nem akármilyen pillanatokkal, de kezdjük csak az elején.
Szerintetek mit érez egy Pacsirta korán reggel a repülőn, pihe-puha felhőpaplan felett a fényes napfelkeltét bámulva? Elolvad, eláll a szava, kikerekedik a szeme, pislogni is elfelejt. Mert ez az égi játék nem akármi odafent. Szeretem a felhők játékát, de ilyen igazi, egybefüggő, hófehér, habos-babos felhőpaplant eddig még nem láttam. Ha angyalka lennék, csak ebben hempergőznék!

London, Stansted repülőtér, transzfer vonattal a városközpontba. Sokan vannak, Londonban mindig mindenhol sokan vannak, de tudjátok-e, mit csinált a velem szomszédos ülésen utazó fiatalember a vonaton? A Billy Elliot musical dalokat gyakorolta. Kotta kinyitva a laptopon, zene a fülben, a kezével pedig a ritmust ütötte. Olyan volt ő a számomra, mint egy fogadóbizottság. A zenéért jöttél? Hát íme… aznap délután pedig együtt énekeltem a Westminster apátság férfi kórusával.  Mert valami azt súgta, hogy Londont ott kell indítani, a Westminster Apátság szombat délutáni vecsernyéjén. Evensong, így hívják a zenés áhítatot, amikor az erre kíváncsiak az apátság szentélyében együtt imádkoznak a világbékéért, hallgatják a 12 férfiből álló kórust, kottát kapnak, és a végén együtt énekelnek.  Szinte benne ültem a kórusban, mellettem és szemben áradtak a gyönyörű férfihangok, egymásra nyíltak a tekintetek, óh, Teremtés koronái, énekeljetek, minél többet énekeljetek! Itt ültem benne én is, az aranyban, kékben, piros lámpácskák fényében, február 18-án, szombaton, délután 3 órakor és William Cowper (1731-1800) szépséges himnuszát énekeltem.Még ma is alig hiszem...

Big Ben és a Parlament kertje. Ott, a Cromwell Gardenben áll egy fasor. Talán olajfák lehetnek, nagyon régről. Tekintélyt parancsoló, élő legendák, harsogó zöld pázsitban. Azóta nyomozom a történetüket, mert megállítottak. Gondolatban megölelgettem őket, és innentől már tudtam. London nekem a zöld természet és a zene városa lesz. És így is lett.  Hiába lüktet a milliós nagyváros, hiába kínál fel mindent, régit és újat, felhőkarcolót és templomtornyot, Sohot és Harrodsot, Harry Potter Kings Cross pályaudvarát, a képzőművészet szentélyeit, templomokat és a bennük működő kávézókat, az én szívemet itt is a kedvenceim csábították el.  A St. Marylebon Parish Churchben éppen koncertre próbáló énekesek Palestrina és Bach dallamokkal, a Queens Garden kis vörösbegyének dala egy lépésre tőlem a bokor ágán, a Westminster és Notre-Dame kórus műsora a Westminster Katedrálisban.  Az első sorban ülhettem. Elképesztő erejű és magasságú fiúhangok öleltek át, Gustav Holst Ave Maria-ja, a záró szám, azóta nagy kedvencem lett. Az egyre magasabbra ívelő dallam hatása katartikus. Nincs rá más szó. Britten és Tallis művei is közelebb kerültek hozzám. Tallis, tudjátok, a negyven szólamú Spem in alium. Ismerős lehet a „szürkeárnyalatú” könyvekből is, de a Kórus című Dustin Hoffmann filmből még inkább.
Mit több, Händel is velem volt Londonban.  Sokáig köröztem-időztem síremléke előtt a Westminster apátságban, fülemen az audioguide-dal és a Messiással.  Bizony, ezek az audioguide-ok okos jószágok. Programjukban választhatsz muzsikát is, és én ezt tettem. Mindenhol. A British Libraryban a zeneszerzők kéziratait böngészve – Puccini kottája, hááát, több mint érdekes -, Windsorban a Szent György kápolnában – oh, az ottani fények és mennyezet elképesztő -, a Westminster Apátságban – ahol a fekete bőrű jegyszedő fülig érő szájjal és "Puskás"-sal jelezte örömét, hogy magyarok vagyunk -, és nagyon élveztem, amikor a fülemben felcsendülő zene hatására kipattant bennem egy ablakocska. Felfelé, hát persze. Tanulság a jövőre magamnak. Ha templomba mész, legyen veled zene. Szakrális zene. És akkor egy egész más dimenzióból fogod élvezni a látványt, átélni a hangulatot, érezni az energiákat.

Ha már Windsort emlegettem. Tündöklő kék ég, angyalszárnyú felhők, nárciszos domboldal, bimbózó kert, kedves elegancia és rend. Királyi rend. Jó volt ott sétálni, megpihenni, arcomat a nap felé fordítani. Szerettem. Stonehenge titkát nem sikerült megfejtenem, ahhoz túlságosan fújt a szél. Azt mondjuk, szívesen kipróbálnám, hogyan süti át a nap, sőt a közeli turista ösvényen is szívesen bakancsoskodnék. Ilyen sok turista között elvész a nyugalom, az őserő. A birkák biztos érzik, ahogy láttam, nagyon jól elvoltak ott a kőtömbök közelében.  Oxfordban is töltöttem pár órát, remélem, még lesz rá módom. Izgalmas és különleges. Modern, ugyanakkor tradicionális. Ódon, titokzatos épületek között bicikliző fiatalok. Tesco és világmárka divatüzletek között kicsi régi templom és sírkert.  Silence, tudomány és gyorsétterem. Talán így értitek.

London mindent ad. De válogatnod kell, mert elveszel. Megtelsz, elfáradsz, bezárulsz, annyi az élmény, az érzés, az infó, a látni-hallani-érezni való. Ajándékozd meg magad azzal, hogy belelassulsz. Én is ezt tettem. Sétáltam a Regents parkban, ami szinte olyan, mint egy madárrezervátum, és könnyen előfordulhat, hogy kacsaviadalt is látsz. Átsétáltam a Tower hídon, reggelente gyönyörködve figyeltem a business világ munkába indulását, amikor ragyogó cipős, öltönyös-nyakkendős urak lepték el az utcákat. Szürke bundás mókusok nyomába eredtem, scones-t kóstoltam, és persze fish and chipset, majd indiai csirkét, finom teákat ízlelgettem, és rám talált szép emlékként a szicíliai arancini ízharmóniája is. Kaptam ragyogó napsütést, és kaptam apró szemű londoni esőt. Sőt orkánerejű szelet is, ami megborította a „great” birodalom rendjét, megállította a reptérre tartó vonatközlekedést.
Mondom, Londonban a nagyvilág vár rád. Tálcán nyújt mindent, ügyes légy, hogyan válogatsz! Nekem sikerült, sőt, olyan élményekben volt részem,amiket tudatosan tervezni nem is lehet. Jönnek és egyszer csak benne vagy... Benne voltam. Köszönöm.

A kedvenc fotóimat itt találod, kattints

Gyakran előfordul, hogy egy-egy szép pillanat nemcsak arra ösztönöz, hogy elővegyem a fényképezőgépem és megörökítsem, de gondolatokat is ébreszt bennem. A www.sarvarikum.hu oldalon tavaly meg is jelentek ezek az apró képes-szöveges szösszenetek, de gondoltam, egy csokorban itt is megőrzöm őket. Hisz belőlem születtek:-) 

Mindjárt vége

Búcsúzik a Nap. Sugarai lassan elhagyják a látóhatárt. De most még tiéd a színek, a fények meseszép játéka. Itt a pillanat, hogy megállj kicsit és elcsendesedj, mint a tenger hullámai. Mire gondolsz? Van-e benned nyugalom és béke? Megtalálod-e a nap örömét? Elégedett vagy-e? Netán hálás? Tettél-e ma valami jót? Szóltál-e kedvesen valakihez, vagy tán mindenkihez, aki hozzád fordult? Ettél-e finomat? Gondoltál-e szépet? Nevettél-e eleget? Ölelést, bátorítást adtál-e? Olvastál-e bölcset és zene, vajon volt-e? Ugye, mennyi kérdés? És válasz vajon, van-e? Csak mert mindjárt vége…

Világok közt

Több ezer éves görög oszlopok és idén nyíló tavaszi virágok. Együtt. Az időtlenség tökéletes kompozíciója. Lenyűgöz a szépségével. De bele is gondoltál? Vajon mit érzel, amikor köztük állsz? A fiatalság üdeségét, vibráló lüktetését vagy az öregség masszív, rendíthetetlen bölcsességét? Felvidít az egyik, elcsendesít a másik. Milyen apró az egyik, és milyen hatalmas a másik! Újjászületés az egyik és örökkévalóság a másik. Tudod, ugye, hogy minden csak nézőpont kérdése?

Fényfürdő

Látod, csak egy kis fény kell, és minden megváltozik. Életre kel, ragyog, szinte világít. Élvezi a nap sugarát, boldogan nyújtózva fürdőzik a fényben. Ugye, hogy olyan, mintha megfiatalodott volna a szeptember végi napsütésben? Fittyet hány az elmúlásra, nem törődik a körülötte álló sötétbe burkolózó hatalmasságokkal, tüntetően, szinte virgoncan áll üdezöld leveleit mutogatva az ösvény szélén. Még a legapróbb leveleivel is élvezi a fényfürdőt, élvezi bizony. És Te észreveszed. Ha kicsit is nyitva a szemed és a szíved, nem tudsz csak úgy elmenni mellette. Bámulod ragyogását, csodálod üdeségét, megmosolygod kedves jelenlétét, és talán megérted. Jöhet ősz, vagy jöhet tél, vagy sötét és mélység is akár, csak egy kis fény kell, és minden megváltozik. Fürödj Te is a fényben, és minden megváltozik!

Nemcsak egy pad

Nem úgy vagyunk-e mindannyian néha, vagy tán elég gyakran, hogy vágyunk egy helyre, amely csak a miénk? Úgy igazán a miénk? Egy helyre, amely megszólít és megállít. Valahol a nagyvilágban, hegyekben, tengerparton vagy éppen itthon, a közelben. Nem tudhatod. Én sem tudhattam, de rábukkantam. Egy helyre, a Helyre, az arborétum szélében. Ahol Dr. Erdő, Dr. Levegő és a Csendmester szervezi a Természet-fesztivált, ahol a lassan lemenő Nap utolsó sugarai még lágyan simogatnak. Ahol csak egy jó könyv kell, vagy még az sem. Elég egy pad. A többi meg jön, csak hagyd…

Csigatempóban

Tempós léptekkel, sietősen húzom a bőröndöm hazafelé, de egy apró csiga az eső mosta járda szélén megállít. Kizökkent, lelassít, elgondolkodtat. Lassan járj, tovább érsz – vagy élsz? Ki tudja… Lassan élni, mint a csigák. Annyit vinni, ami pont elég. Nem rohanni, de mindig úton lenni. Haladni, csak haladni előre, szemlélődve. De jó is volna! Haladni, és nyomot hagyni az utókorra.

Labirintusban

Ha rálépsz, ha rá mersz lépni, már visz is a lábad. Nem gondolkodsz, nem sietsz, lépegetsz. Előre, csakis előre az úton, amely visz. Vajon hol is a cél? Vajon jó az irány? Vajon hová tartok? Elérem vajon? Már nem is figyelsz a lépésekre. Haladsz. A saját tempódban, együtt saját magaddal.
Eltűnik az idő, eltűnik a tér. Közeledik, majd távolodik a cél. De te csak járod az utat – egyedül, hisz a te utad. Hét a kör, a krétai kör. Ne siess, csak lépegess! Haladj, ahogy az út vezet vagy ahogy a bensőd vezet. Előre, belülre, oda legbelülre. Ha akarsz, ha kell, megállsz, vársz, erőt gyűjtesz, levegőt veszel. Vezetnek a kövek, vezetnek a lépések, vezetnek a kérdések. Sétálnak benned a gondolatok. A középpontban megállsz. Megpihensz, talán felnézel, majd elindulsz. Kifelé. Lépkedsz végig az úton, sétálsz, újra a hét körben lépegetsz. Figyelsz? Érzed? Valami megváltozott közben odabent. Megváltoztál odabent. Sétáltak és célba értek a gondolatok.

Érzések tengere

A tenger érzése, az érzések tengere – Végtelen kékség és soha nem múló morajlás. Ritmus és erő. Altató és ébresztő. Lágy ringatás és vad hullámzás. Örök mozgás, perpetuum mobile. Élet és természet. Finom homok, apró kavics és embernyi kőhalom. Csipkés sziklák, kerek öblök. Sócseppek az ajkakon és ficánkoló halacskák a lábak között. Kagylók és csigák a hófehér homokban. Hajó keltette hullámverés és a telihold aranyhídja. Pasztell napfelkelte és vitorlás emléke. Égővörös horizont és ezüstös villódzás. Apró fehér hullámtaréjok a messzeségben. Pöttyök a kékben. Simogató ölelés és könnyű lebegés. Szelíd, hűvös és jó. Mindenség és teljesség. A tenger, mindörökké.

Rétegek

Látod, ilyen az élet. Csupa vándorlás. Idők, színek, fények, rétegek között. Ami ma még jelen van, és úszik a felszínen, az holnapra múlttá válik. Lehull és eltűnik. Színét és fényét veszti, egy kicsit még lebeg a felszínen, aztán egy lesz a mélységgel. Nem, nem tűnik el nyomtalanul – beolvad, gazdagít, táplál, részévé válik.Jelenből múlt, nyárból ősz, élményből emlék lesz. Emlék, érzés, erő, tapasztalás. Vagy remény. És látod, a fény ott ragyog középen… Lehet nyár vagy tél akár. Ha elcsíped a pillanatot itt a rétegek között, talán megérted, mi ez az egész. Teljesség. Az élet teljessége.

A csend hangja

Mondd, szereted a csendet? Keresed a csendet? Hallod a csend szavát? Érzed, ahogy átölel egy templom sokat látott-hallott évszázados falai közt? Átölel, beburkol, megnyugtat a maga különleges, finom érintésével. Meglátogattad-e már egy behavazott erdőben sétálva a Csendmestert? Vagy utolérted-e a hegytetőn? Beengedted-e szobácskád gyertyafényes meghittségébe? Kaptál-e szárnyakat tőle? Kirobbanó energiákat? És mosolyt? A könnyed, derűs boldogság békéjét? És mondd, voltál-e már libabőrös a csendtől? És lennél-e újra? Könnyeket csalt-e már szemedbe? A csend jóbarát. Pszt… Halld és értsd a csend szavát…

Bűvöletben

Le sem bírod venni róla a szemed. Hatalmas fényes korongként csak őt látod fent az égbolt sötétjében. Gyönyörű és félelmetes, izgató és nyugtató. Végzetes és mindenható. Miért is figyeled ennyire? Hónapról hónapra? Hiszen a Hold nem ritka vendég, minden éjjel bekopogtat szorgosan, hol sarló képében, hol tűnékeny árnyékként. Hűséges társa a Napnak, nap mint nap. De a Telihold más. Fenséges. Boszorkányos. Uralkodik odafent és odabent. Szépsége és ereje elér az erdő legsötétebb zugaiba és a tudatalatti mélységes bugyraiba. Sétáltál már holdtöltekor a természetben? Bámultál már teliholdat egy hegytetőn? Ha így teszel, ott és akkor megérted. Minden múlandó. És minden újrakezdhető.

 A vár illata

Csak belépsz, és érzed, ahogy átölel. Kedvesen és öregesen.  Évszázadok bölcsességével, hangulatával és erejével vár Téged, rendíthetetlenül. Örömmel fogad, lecsendesít, még a lépteidet is megszelídíti. Talán még meg is állsz a boltívek alatt, amikor észleled szerény, ámde határozott üdvözlését. Megszólít Téged a maga különleges módján. Nem szavakkal, nem, annál sokkal emlékezetesebben és meggyőzőbben. Az ősi falakban, kövekben, terekben, résekben lakó időtlenséget adja Neked ajándékba. És Te magaddal viszed.
Amikor először jársz itt, tán észre sem veszed.  Aztán, ahogy múlnak az évek, szaporodnak a látogatások, ismerős lesz az élmény, és vágyott az érzés. Lehet, hogy a híd macskakövein lépkedve már készülsz is rá… Tudd, mindegy, mikor jössz, hány év telik el. Csak belépsz, és érzed, ahogy átölel. Kedvesen és öregesen…
Mondd, Te is érzed a Nádasdy vár illatát?

Fény

Egy apró láng. Nézem, szépen csendesen. Érzem, mélyen és csendesen. Megállít, átmelegít, bevilágít, sőt rávilágít, lelassít, elcsendesít, elsimít. Éltet. Kicsi fény, nagy ragyogás, a tűz tánca és a béke fénye. Várakozás, türelem. Elrévedek, visszanézek, reményt és hálát érzek. Fény, jó veled!

Vannak évek, amelyek beégnek az ember emlékezetébe. Vagy így, vagy úgy, de kitörölhetetlenek maradnak.  Ezt érzem, mióta búcsúzni próbálok 2016-tól. Meg kell valljam, nehezemre esik, nagyon nehezemre. Hallgatom az újévi hangversenyek lágy dallamait, de valahogy nem akaródzik átlépnem azt a bizonyos küszöböt. Inkább a szicíliai tengerpart feletti túraösvényen rovom a kilométereket, reggeli kávémmal a kezemben ülök Karpathoson a rózsaszínű napfelkeltében és hallgatom a kék tenger kedves morajlását, Mozart misét éneklek a salzburgi dómban, térdig érő szűz hóban lépkedek Szicíliában, majd a Hochschwabon és az éjszakai csillagtenger szikrázó fényeit bámulom a hegyek között. Gondolatban újra kalapot emelek a bátor kis fenyő előtt a Cseh-svájci homokkövek csúcsain, áhítattal tapintom a könnyező köveket beborító moha puhaságát, látom, ahogy a reggeli pára szépen beúszik a Kamenice patak völgyébe. Toszkánában járok, hogy felidézzem a templomok ezerféle csendjét és halljam a papok férfias, zengő énekét. Szememet tágra nyitva ülök egy emeletes buszon, ami épp egy szűk sikátoron halad a firenzei dóm felé, minden járókelőt megállásra kényszerítve. Kedves kórusom első sorában állok és Alta trinita-t énekelek Firenzében, majd Rabszolgakórust Montecatiniben sokszázadmagammal. Keresem a szavakat a Santa Croce szakralitására, és nem tudok könnyek nélkül gondolni a Gaudi élményre, a Sagrada Familia meghitt csodájára. Visz a fogaskerekű Montserrat csúcsára és látom a pasztell naplementét a barcelonai tengerparton. Nyelvemen érzem életem első kagylólevesét Palermoban, a szarvasgombás gnocchi, a katalán tapasok, a ropogós aprórákok, a krémes tzatziki, és a finom borok ízét. Keith Jarretet hallgatok élőben, Benjamin Clementine-on ámulok és szomjasan iszom Vásáry Tamás szavait. Csodavilág tárul fel előttem Boldizsár Ildikó meséit hallgatva és ellágyultan engedem bele magam újra és újra a finom forró termálvizek ölelésébe. Oh, 2016, nagyon szerettelek, 2016! A vagányságok éve voltál, a vagány, bátor döntések, és a nagy felfedezések éve! Élveztelek, 2016, a nap minden percében, hiszen vagy tervezgettem, vagy utaztam, vagy emlékeztem. Persze, közben dolgoztam is, nem keveset, de könnyedén, magabiztosan, folyton tanulva, és hát… szemtelenül boldogan. Attól, ami útközben az enyém lett.  A létezés, az Élet öröme, a Világ szépsége. Olyan töménységben, ami ritkán adódik. Nekem legalábbis így most először. Köszönöm, 2016! Megismételhetetlen leszel, 2016, már tudom. Ösztöneimben érzem, hogy most valami más következik. Napok óta kutatom, vizsgálom magam, vajon most miért vagyok képtelen igent mondani Madeirára, Londonra, Grúziára vagy bármire? A választ is megkaptam ám, tegnap, a hajnal frissességében. Mert megérkezni vágyom. Megérkezni. Hallod, 2017?

Számomra szokatlan dolgot műveltem az elmúlt napokban. Nem is nagyon találom még a helyem, keresem a szavakat, bámulom a gyönyörű, vadonatúj Gaudi-mintás bögrémben gőzölgő teát és lassan összeáll a kép. Az, hogy a hosszú hónapok alatt bennem megfogalmazódott kívánság nyomába eredtem, abban nincs semmi szokatlan, hiszen így élek mostanság. Mindent elkövetek, hogy vágyaim, terveim beteljesüljenek, és örömforrásokká váljanak, mert hát ha én nem adom meg ezt magamnak, akkor vajon ki tenné?!
Minden úgy kezdődött, hogy látni szerettem volna a híres Sagrada Família templomot Barcelonában. Gondoltam, hadd álljak én is ott a hatalmas, évtizedek óta épülő katedrális közepén, hadd érezzek meg valamit abból a csendből, fényekből, terekből áradó szakralitásból, amit annyira szeretek a templomok, bazilikák, kápolnák hűvösében, bárhol is járok a világban.

A történet így indult. Megszületett a vágy, aztán kisvártatva érkezett a jóváhagyás is. Ellenállhatatlan kuponos ajánlat formájában. Gondolhatjátok, hogy azonnal lecsaptam rá, és nagy boldogan készülődtem. Útikönyv, térképek, programok, információk begyűjtése. Hogy Barcelonából csak 50 km Montserrat? És hogy a fiúkórus minden nap koncertet ad odafent? Több sem kellett muzsikára hangolt lelkemnek, naná, hogy Montserratot  is látni szeretném!
Arról, hogy ez a négy nap valami egészen más lesz, mint amit eddig utazásnak hívtam, akkor még fogalmam sem volt. Természet közeli túrákon, ember nem lakta erdei ösvényeken, hegyormokon, koncertek közötti pirinyó városlátogatásokon szocializálódott lelkem csak ott, a nyüzsgő világváros kellős közepében észlelte, hogy ez bizony valami más. Hogy hangolódni kell. Hogy pacsirta lelkem hiába ébred a megszokott időben, a Rambla-n bizony nincs 9 óra előtt még egy kávé sem, nemhogy reggeli!? Hogy nem szentségtörés hajnali egykor megérkezve beülni egy étterembe forró hallevest kanalazni, és hogy egy üveg Cava nem sok egy tapas ebéd mellé, sőt szükséges. Hogy az operában este fél 10-kor kezdődik a flamenco előadás, és hogy délelőtt még jóformán senki sem sétál a kikötőben. Ja, és hogy itt nincs ám túravezető, csak rajtunk és a térképismeretünkön múlik, mekkora kitérőkkel, hány zegzugos utcácskán keresztül, milyen okos metrós megoldásokkal találjuk meg a kiszemelt látnivalót.  Jelentem, az akklimatizálódás elég gyorsan sikerült. És már tudom, igen, így is lehet feltöltődni. Egy város felfedezése által.

Barcelona lenyűgözött. A végtelen kék ég és a vakító napfény ajándékával, a szebbnél szebb épületek elegáns homlokzatával, a hangulatos karácsonyi fényekkel, az eléggé visszafogott reklámokkal, a harsánypiros ciklámenekkel, az utcák-terek-metrók tisztaságával, az érezhető renddel, a burjánzó pálmafákkal, az égig érő tornyokkal… Az ízek pedig külön fejezetet érdemelnének! Az a bizonyos éjszakai halleves, a fekete spagetti, a paella, a marinált szardella, az allioli, a paradicsomos-fokhagymás kenyérke, a tapasok, a cannelloni, a churros, a katalán krém, a cava, a rosé… - enni öröm, új ízeket kóstolni pedig még ennél is több. Amolyan kulináris kalandozás. Már tudom, hogy van tapas és van pinchos, az anchovies pedig ízorgia a javából. Tudom, mert ezt mind végigettem. És ahogy mondani szokás, beléptem a fan klubba...

A tengerpart egy csoda. Ilyenkor, decemberben is. A zúgása, a színei, a homok és a világbéke. Ez ismerős volt, régen látott, de magamban őrzött, felejthetetlen ismerős. És ismerős volt a Santa Maria de Mar fenséges gótikus templomában megtapasztalt szakralitás is. Majd beindultak a dolgok, a maguk különleges katalán módján. A katedrális közepén lévő hatalmas szentélyszék, a katalán nemzeti ünnep forgataga, a Santa Llúcia vásár a „szarjankóval”. Hallottátok már hírét a Caganernek, a katalán betlehem különleges kis figurájának? Először nem akartam hinni a szememnek, mert a vásári bódék mindegyike tele volt fura, lehúzott nadrágú, dolgát végző alakokkal. Aztán – mire jó a világháló -, megtudtuk, hogy a caganer itt része az ünnepnek, sőt része a történelemnek is. Hogy a katalán függetlenséghez van-e köze, vagy a karácsony emberközelivé tételéhez, vagy a gyermekek örömére kerül-e a kakukktojás a klasszikus betlehemi figurák közé, vagy épp a talaj megtermékenyítésének szimbólumával járul-e hozzá a következő év bő terméséhez, ki tudja. Mindenesetre, egy újabb élmény, hogy lám, lehet így is!

Gaudi. Először a Casa Batllo, majd a Sagrada Família, aztán a Güell Park. Bizony kerekre nyílt a szemem, csordultig telt a szívem, miközben próbáltam befogadni az élményt. A Casa Batlloban az audioguide segített bepillantani ebbe a különleges, nagyon szerethető természet közeli világba, a Güell Parkban fent a város tetején bizony már szótlanul barangoltam. Mert a kettő között ott volt a Sagrada, a maga fenségével, kedves meghittségével. Csak álltam ott a hófehér oszlopok között, a színes üvegablakok rám vetülő fényeivel, az orgona finom hangú rezgéseivel, és bennem ragadtak a szavak. Ahogy most is keresem őket, mert nehéz megfogalmazni azt az érzést. Felfoghatatlan. Szinte befogadhatatlan. Talán arra vágynék, hogy órákig, akár egy teljes napig üljek ott a közepében, és hagyjam, hogy körülöleljen az a béke, azok a színek és fények, hogy érezzem, milyen aprócska vagyok ebben a hatalmasságban, és hogy milyen jó benne lenni ebben a hatalmasságban. A Szent Család temploma. Gyerekeket látok, akik ülnek körben egy szőnyegen és figyelnek a vezetőjükre. Apró totyogót látok, aki boldogan hódítja meg a teret. Családot látok, három gyermekkel. A nagyok ülnek a földön, elmélyülten színeznek, a pici az apa ölében szunyókál, az édesanya áll mellettük és imádkozik. Nem, ebben a templomban nincs csend. Itt élet van, és tapintható, érezhető a szeretet. Áramlik, a tudatosan, rafináltan irányított fényeken át. Minden olyan egyszerű. Sima, fehér, fényes. Jó benne lenni, otthonos, befogadó. Nézem a kisfilmet a templom egyik csendes szegletében elhelyezett monitoron a Sagrada adventi készülődéséről, és nyelem a könnyeim. Felvillannak épület-és szobor részletek, egyik szebb, mint a másik. De semmi sem a megszokott, aprólékos mestermunka. Hogy a Názáreti fent ül két torony között? Igen, és bogárka araszol a kapun lévő levelek között és magyarul is ott van a Miatyánk a nyelvek között. Vajon ki lehetett ez a Gaudi, akit a Jóisten építészének is hívnak? Aki ekkora bátorsággal, tudatossággal és kitartással dolgozott és alkotott? Templomot, házat, parkot? Ahol, bárhová is lépsz, fényességes, erős, tiszta, jó energiákat érzel és kapsz. Akárcsak a természetben. Gondolhatjátok, hogy a Mester életéről szóló könyvecske innentől kötelező olvasmány lett számomra. És azt is tudom, hogy szeretnék még visszatérni a Sagradaba. Egy koncertre, vagy pár órára, vagy akárhogy. Mert ennél különlegesebb helyen még nem jártam. Szent hely, de nagyon emberközeli és Isten közeli. Inspiráló, jó lenne felfedezni a sok-sok belerejtett üzenetet, megismerni a titkait, a miértjeit és a szándékait. Jó lenne bizony, mert kinyitott bennem valamit, megszólított. Nem úgy, mint a toszkán bazilikák, egy kicsit másképp. Remélem, a könyvek majd segítenek…

Montserrat. A híres kolostor a hegytetőn. Itt is azt hittem, tudom, mi vár rám. És egyszer csak fent voltunk. És azt sem tudtam, hová nézzek. Körben hegyek a reggel friss párájában, a távolban hósipkás hatalmasságok, a kedvenceim. Ormótlan kövek odafent, zöld völgy odalent. Ragyogó napfény, pálmafák, ciprusok. Teljes kilépés a nagyvárosból, pedig csak 50 km-t jöttünk, és megérkeztünk egy másik világba. Szabad beülni az épp akkor celebrált szentmisére, jó hallgatni a papok énekét, felemelő kezet fogni a kedvesen békét kívánó ismeretlennek és jó érezni a lecsendesedést. Az épület feletti kőtömbök beszédes formái igazi játékra hívják a képzeletünket, aztán a múzeum kincsei, pontosabban a galériája mindent visz. Kéznyújtásra a nagyok munkái, El Greco, Monet, Picasso, Dali… Ikonok, a Fekete Madonna ábrázolásai. Komolyan mondom, erre nem számítottam. Az impresszionisták előtt kész voltam. A sírás fojtogatott, mintha már nem férne belém több élmény… Hol is vagyok? Miért is jöttem?  A fiúkórus azon a napon nem énekelt, talán jobb is így, mert tényleg sok az élmény, sok az érzés. Aztán a séta a hegyoldalban. Épp, mint egy zarándokút. 12 stáció az apró kápolnáig, ahol a híres Fekete Madonna szobrot megtalálták.  12 stáció, de nem a megszokott ám! Apró emlékművek a hegyoldalban, mindegyik más, mindegyik különleges. Illenek a tájba, eggyé váltak a heggyel. Lelki szemeimmel szinte láttam, elképzeltem azt a ragyogást, ahogy a kelő nap fényében tündökölnek. És az út… ahogy már említettem. Kőtömbök felettem, völgyek alattam, a távoli láthatáron pedig a hósipkások. Szinte vágytam a megérkezést az apró sziklakápolnába. Időt és csendet vágytam, hogy megérkezzenek az élmények és az érzések oda legbelülre. Van, aki virágcsokorral érkezik, és vannak igazi hátizsákos turisták is. És van tapintható csend, vannak színes lángocskák, és van hála. Köszönet, hála és boldogság. Adventben, Barcelonában, decemberben. És igen, lehet így is.

Ha egyetlen jelzőbe kellene sűrítenem idei toszkán élményeimet, vagy jobban mondva érzéseimet, az a gömbölyű lenne. Tudjátok- gömbölyű, úgy mint kerek, tökéletes, hiánytalan, ami úgy egyben van, azt adja, amire számítasz, bárhonnan is közelíted. 
Amikor először jártam ezen a csodagyönyörű vidéken, ha jól belegondolok, azt sem tudtam, mit nézzek, mire figyeljek. Csak kapkodtam a fejem, és kapkodtam a levegőt, szemem-szám tátva az élménytől. Aztán tavaly, amikor másodszor is elutazhattam a kórussal a kórusfesztiválra, már visszatérő rajongóként róttam a macskaköves utcákat, fotóztam a templomokat, csodáltam az égbe nyúló pineákat és ciprusokat. És közben megérintett valami, belekóstoltam és belelassultam a híres-nevezetes toszkán hangulatba. Akkor azt éreztem, hogy igen, másodszor még jobb volt, teljes szívemből visszakívánkoztam.

És láss csodát, megadatott a harmadik találkozás – akarom mondani, a harmadik típusú találkozás. Amikor mintha tudnád, mi vár rád, vágysz az élményre, de végül nem is azt kapod. Annál sokkal, de sokkal többet. Gömbölyű élményt kapsz. Ahogy én idén Toscana-ban. Elég volt meglátni az oly nagyon jellemző alacsony tetejű kőházakat, a zöldek millió árnyalatát, a kedvenc pineáimat, a lassan már rózsaszínbe és vörösbe hajló faleveleket, a portálok elé felsorakoztatott cserepes növénykéket, a harsány színekben pompázó ciklámeneket, a ragyogó kék ég felé meredő tornyokat, és már benne is voltam a kör, a gömbölyűség közepében.  Szemem mohón itta magába a jól ismert látványt és csak gyönyörködtem, könnyedén és lazán gyönyörködtem…

Mindenben. A San Miniato tetejéről nyíló lélegzetelállító panorámában, a szűk utcácskák végén meglepetésszerűen felbukkanó teraszok hangulatában, a házak kapuján fel-feltűnő míves kopogtatókban, a most virágzó tulipánfában és sárga krókuszokban. Kedvenceim lettek a kisebb-nagyobb harangtornyok és az építészi furfanggal emelt kémények.  Fülig érő szájjal nyugtáztam a zölddel befuttatott teraszokat, képzeljétek, még Firenzében is láttam párat!
Biztos a kellemes hőmérséklet tette, de szinte édesnek éreztem a levegőt reggeli sétám során Montecatini-ben és azon tanakodtam a hatalmas pineákat szemlélve, hogy vajon milyen természeti erő segíti őket, hogy egyformára, olyan szinte vízszintesen laposra nőjenek az ágaik? Hogy csinálják, senki ne lógjon ki a sorból?!  Azt már tudjátok rólam, hogy szeretem a fákat. Szeretem megérinteni törzsüket, és szeretem kicsit elcsendesedve érezni a bennük lüktető életet.  Itt is megtettem. Barátságot kötöttem a szállodák kertjében álló platánokkal és pineákkal. Ez utóbbiak lenyűgöztek törzsük finom melegségével és a belőlük áradó békességgel.  Akkor még nem tudtam, de hazaérve azonnal megnéztem: a mandulafenyőt, a pineát  a kelták, a görögök és a rómaiak idejében is különleges tisztelet övezte. Istenek és legendák kötődnek hozzá a mitológiában, amiről hosszan mesélhetnék, de a lényeg az, hogy a pinea egy „tüzes” fa, energiát,fényt és életörömet áraszt… Pont ezt éreztem reggelente, amikor indulás előtt mindig meglátogattam.

Ha már az eget és földet összekötő energiáknál tartok, el kell, hogy meséljem a csendet. A csendet, ami ezúttal minden templomban másféle volt. És akkor megint itt vagyok azzal a bizonyos gömbölyűséggel. Beülsz egy templomba, katedrálisba, kápolnába és már benne is vagy a gömbölyűség közepében. Egyszerűen átölel a csend. Hol vastagon, érezhetően vastagon. Máshol  azonnal libabőrös leszel a csendtől. Aztán van olyan csend is, amiben alig kapsz levegőt. És még olyat is tapasztaltam idén, olyan csendet, ami félelmetes volt, amiben nem lehetett benne maradni. Cortonában 21 templom van, azt mondják. Talán 5-6-ban jártam most, a legnagyobb békével a szívemben, és bizony, akár hiszitek, akár nem, ez a csend élmény idei toszkán utam egyik legmeghatározóbb élménye marad. És az is, amikor a San Miniato katedrálisába ünnepélyesen, misére bevonuló közel 60 pap után belépve felhangzott az ének. Az áhítatos és bársonyosan zengő férfihangok betöltötték a teret, úgy zengtek, oly csodálatosan, amilyet én még soha nem hallottam életemben. Csak álltam ott, mozdulni sem mertem, levegőt venni sem tudtam, álltam, tágra nyitott szemmel és könnyesen az érzéstől, amibe ott kerültem. Hát benne voltam a gömbölyűség szívében, teljesen a közepében.

Aztán ha már a templomok… A Santa Croce bazilika Firenzében. Az egyetlen, amit meg bírtam nézni, be tudtam fogadni. Nincsenek is szavaim rá, hogy leírjam a tiszteletnek, a méltóságnak, a meghatódottságnak, a hálának és a csodálatnak azt a fokát, amit ott éltem át. Egy másik dimenzió. Sétálsz Dante, Michelangelo, Galilei és a többiek síremléke előtt,  a hatalmas terek és az idő végtelenségében. Silenzio. 

Végtelenül élveztem idén a szobrok, domborművek  arcait figyelni. Ahogy évszázadok óta néznek vagy mosolyognak le ránk, ahogy tartják rendületlenül a virágfüzéreket, ahogy egymásra nézve „beszélgetnek”, ahogy tenyerükbe temetik az arcukat, ahogy fájdalmasan vagy fegyelmezetten őrködnek… Nagyon élővé tette ez az élmény idén nekem Toscana-t. Mintha soha nem lettem volna egyedül, benne voltam évszázadok gömbölyűségében. Meg kell vallanom, ez a fajta figyelem igencsak kedvemre való volt. Vissza is mennék érte, ahogy visszamennék a toszkán trattoriákba is, ahol hatalmas tálon érkezik a friss vargánya, hogy a pasta-t vagy gnocchi-t kísérve, fehér szarvasgombával megbolondítva elvarázsolja az ember lányát. Aki nem állt ellen, egy kicsit sem, és szépen belelassulva, a verőfényes toszkán napsütésben bizony megadta a módját a kulináris élvezeteknek is. Rafinált antipastik, remegő pannacotta, sütőtökös krémes és helyi  rozé. No és persze finom olasz kávé, napjában akár többször is. Komótosan, ráérősen, közben bámészkodva, helyi esküvőket, hófehér kalapos hölgyeket, a reggel békéjében kávézó és újságot böngésző olasz urakat figyelve. Mondom én, Toscana gömbölyű. És csupa szakralitás. Benne voltam, Toscana közepében, és nem mellesleg egy kórusfesztivál közepében is, ahonnan az erdélyiek szívmelengető Áldását és az együtt éneklés csodáját hoztam haza magammal. És a vágyat, hogy visszatérjek…

További fotókért kattints ide: