Szívlenyomatok

Vannak helyek, melyek varázsa az évek múlásával sem kopik.  Kicsit sem. Sőt! Hozzánk nő, belénk ívódik, és örökös helye lesz szívünkben, mert tele van emlékekkel, érzésekkel, hangulatokkal. No, az ilyen helyekre, ezt talán Ti is tudjátok és tapasztaltátok már, egyre nagyobb örömet jelent a visszatérés.
Hát így vagyok én a soproni Lövérekkel. Majdnem félévnyi kihagyás után, az elmúlt napokban  újra Sopronban jártam. Fent a város tetején, a helyen, amely az elmúlt évtizedben bizony listavezető kedvenc helyemmé avanzsálta magát. Hangulata, harmóniái, jóféle energiái, kihívásai, az ott megismert és szívembe zárt emberek, jóbarátok, és persze a rengeteg erdő miatt. Mára ritkultak a lövéri találkozások, de az érzés, a kötődés érzése –állapítottam meg nagy boldogan tegnap – fikarcnyit sem halványult. Csütörtökön már jó késő este volt, amikor letett a busz a szállodai parkolónál. Koromsötét volt a fák közt, de Dr. Levegő és a Csendmester azonnal  fogadásomra  siettek. Szinte ölbe kaptak és azonnal mély, tiszta szívű álomba ringattak. Így csak a Lövérekben alszik az ember lánya. Akár 12 órát is egyhuzamban… Aztán a reggel csodája. Bennetek is él még a gyermek, aki alig nyitja ki a szemét, de már az ablakhoz szalad, hogy kinézzen? Vajon esett-e egy kis hó? Vajon milyen a napkelte? Fénylik-e az ég alja? Csiripelnek-e a madarak? Hát, őszintén bevallom, szóról szóra így tettem.. És alig vártam, hogy a munkát követően nekivághassak a Ciklámen ösvénynek. Óh, igen, mert a Ciklámen az nekem az Út. Az Út az erdőben. Nem felejthetem, hogy ezen lettem erdőjáró. Ismerem a kanyarait, az emelkedőit, a gyökereit, kristálytisztán emlékszem minden könnycseppre is, amit ez az út hívott elő belőlem. Minden erdei út, túra lenyűgöz, de a Ciklámen a Lövérekben az valami egészen különleges számomra. 
Mentem, mentem,  amíg rám nem sötétedett. Hogy mit is láttam, találtam egy semmi különös téli napon a lövéri fenyvesekben? A nedves, puha avar bársonyát, az itt-ott látványosan virító üdezöld mohafoltokat, a fák törzsének igazi színeit,  az ágak játékos nyújtózkodását. Volt egy fa, ami egy mérlegállásban suhanó korcsolyázóra emlékeztetett, aztán egy másik, amelynek ágai ölelő karokat formáztak, aztán több összetekeredett-összefonódott fatörzset is felfedeztem. Mindent megfigyelhettem, amit a hatalmas lombkoronák máskor elrejtenek. Felettem a felhőkkel tarkított kék égen csodálatos csipkeként ringatóztak a szélben a legapróbb ágacskák. Szabálytalanul szabályos  finomságukat hosszú percekig csodáltam, éppen úgy, mint a szemmel látható közelségben hevesen dolgozó harkályt is. Olyan erővel dolgozott a fejem felett, csak úgy röpködtek az apró faforgácsok mellettem a földre. Az ösvény melletti bokrok alatt motozó feketerigók sem repültek el jöttömre és örömömre. És tudjátok, mi volt a legjobb? Hogy erdőjárás közben semmi más nem járt a fejemben.  Teljesen természetes és magától értetődő volt a kíváncsi szemlélődés, a bámészkodás, a meg-megállás, az otthon vagyok érzés, a nyugalom és belső mosoly. Vagy talán külső is, nem tudom, de könnyen lehet… Bizony, ha a természettel randevúzol, megszűnik a külvilág.  Elmondhatatlanul élveztem. Minden érzékemmel. Bőröm szerette a pirospozsgás színt, a friss levegőt, izmaim jólesően nyugtázták a hosszú sétát, jól esett a hegymenet és az azzal járó szuszogás, élveztem a lépések ritmusát… Csak pár óra volt, tegnapelőtt.. és még mindig bennem zsong a Lövér-élmény. Mi ez, ha nem szerelem?!