Gyakran előfordul, hogy egy-egy szép pillanat nemcsak arra ösztönöz, hogy elővegyem a fényképezőgépem és megörökítsem, de gondolatokat is ébreszt bennem. A www.sarvarikum.hu oldalon tavaly meg is jelentek ezek az apró képes-szöveges szösszenetek, de gondoltam, egy csokorban itt is megőrzöm őket. Hisz belőlem születtek:-)
Mindjárt vége
Búcsúzik a Nap. Sugarai lassan elhagyják a látóhatárt. De most még tiéd a színek, a fények meseszép játéka. Itt a pillanat, hogy megállj kicsit és elcsendesedj, mint a tenger hullámai. Mire gondolsz? Van-e benned nyugalom és béke? Megtalálod-e a nap örömét? Elégedett vagy-e? Netán hálás? Tettél-e ma valami jót? Szóltál-e kedvesen valakihez, vagy tán mindenkihez, aki hozzád fordult? Ettél-e finomat? Gondoltál-e szépet? Nevettél-e eleget? Ölelést, bátorítást adtál-e? Olvastál-e bölcset és zene, vajon volt-e? Ugye, mennyi kérdés? És válasz vajon, van-e? Csak mert mindjárt vége…
Világok közt
Több ezer éves görög oszlopok és idén nyíló tavaszi virágok. Együtt. Az időtlenség tökéletes kompozíciója. Lenyűgöz a szépségével. De bele is gondoltál? Vajon mit érzel, amikor köztük állsz? A fiatalság üdeségét, vibráló lüktetését vagy az öregség masszív, rendíthetetlen bölcsességét? Felvidít az egyik, elcsendesít a másik. Milyen apró az egyik, és milyen hatalmas a másik! Újjászületés az egyik és örökkévalóság a másik. Tudod, ugye, hogy minden csak nézőpont kérdése?
Fényfürdő
Látod, csak egy kis fény kell, és minden megváltozik. Életre kel, ragyog, szinte világít. Élvezi a nap sugarát, boldogan nyújtózva fürdőzik a fényben. Ugye, hogy olyan, mintha megfiatalodott volna a szeptember végi napsütésben? Fittyet hány az elmúlásra, nem törődik a körülötte álló sötétbe burkolózó hatalmasságokkal, tüntetően, szinte virgoncan áll üdezöld leveleit mutogatva az ösvény szélén. Még a legapróbb leveleivel is élvezi a fényfürdőt, élvezi bizony. És Te észreveszed. Ha kicsit is nyitva a szemed és a szíved, nem tudsz csak úgy elmenni mellette. Bámulod ragyogását, csodálod üdeségét, megmosolygod kedves jelenlétét, és talán megérted. Jöhet ősz, vagy jöhet tél, vagy sötét és mélység is akár, csak egy kis fény kell, és minden megváltozik. Fürödj Te is a fényben, és minden megváltozik!
Nemcsak egy pad
Nem úgy vagyunk-e mindannyian néha, vagy tán elég gyakran, hogy vágyunk egy helyre, amely csak a miénk? Úgy igazán a miénk? Egy helyre, amely megszólít és megállít. Valahol a nagyvilágban, hegyekben, tengerparton vagy éppen itthon, a közelben. Nem tudhatod. Én sem tudhattam, de rábukkantam. Egy helyre, a Helyre, az arborétum szélében. Ahol Dr. Erdő, Dr. Levegő és a Csendmester szervezi a Természet-fesztivált, ahol a lassan lemenő Nap utolsó sugarai még lágyan simogatnak. Ahol csak egy jó könyv kell, vagy még az sem. Elég egy pad. A többi meg jön, csak hagyd…
Csigatempóban
Tempós léptekkel, sietősen húzom a bőröndöm hazafelé, de egy apró csiga az eső mosta járda szélén megállít. Kizökkent, lelassít, elgondolkodtat. Lassan járj, tovább érsz – vagy élsz? Ki tudja… Lassan élni, mint a csigák. Annyit vinni, ami pont elég. Nem rohanni, de mindig úton lenni. Haladni, csak haladni előre, szemlélődve. De jó is volna! Haladni, és nyomot hagyni az utókorra.
Labirintusban
Ha rálépsz, ha rá mersz lépni, már visz is a lábad. Nem gondolkodsz, nem sietsz, lépegetsz. Előre, csakis előre az úton, amely visz. Vajon hol is a cél? Vajon jó az irány? Vajon hová tartok? Elérem vajon? Már nem is figyelsz a lépésekre. Haladsz. A saját tempódban, együtt saját magaddal.
Eltűnik az idő, eltűnik a tér. Közeledik, majd távolodik a cél. De te csak járod az utat – egyedül, hisz a te utad. Hét a kör, a krétai kör. Ne siess, csak lépegess! Haladj, ahogy az út vezet vagy ahogy a bensőd vezet. Előre, belülre, oda legbelülre. Ha akarsz, ha kell, megállsz, vársz, erőt gyűjtesz, levegőt veszel. Vezetnek a kövek, vezetnek a lépések, vezetnek a kérdések. Sétálnak benned a gondolatok. A középpontban megállsz. Megpihensz, talán felnézel, majd elindulsz. Kifelé. Lépkedsz végig az úton, sétálsz, újra a hét körben lépegetsz. Figyelsz? Érzed? Valami megváltozott közben odabent. Megváltoztál odabent. Sétáltak és célba értek a gondolatok.
Érzések tengere
A tenger érzése, az érzések tengere – Végtelen kékség és soha nem múló morajlás. Ritmus és erő. Altató és ébresztő. Lágy ringatás és vad hullámzás. Örök mozgás, perpetuum mobile. Élet és természet. Finom homok, apró kavics és embernyi kőhalom. Csipkés sziklák, kerek öblök. Sócseppek az ajkakon és ficánkoló halacskák a lábak között. Kagylók és csigák a hófehér homokban. Hajó keltette hullámverés és a telihold aranyhídja. Pasztell napfelkelte és vitorlás emléke. Égővörös horizont és ezüstös villódzás. Apró fehér hullámtaréjok a messzeségben. Pöttyök a kékben. Simogató ölelés és könnyű lebegés. Szelíd, hűvös és jó. Mindenség és teljesség. A tenger, mindörökké.
Rétegek
Látod, ilyen az élet. Csupa vándorlás. Idők, színek, fények, rétegek között. Ami ma még jelen van, és úszik a felszínen, az holnapra múlttá válik. Lehull és eltűnik. Színét és fényét veszti, egy kicsit még lebeg a felszínen, aztán egy lesz a mélységgel. Nem, nem tűnik el nyomtalanul – beolvad, gazdagít, táplál, részévé válik.Jelenből múlt, nyárból ősz, élményből emlék lesz. Emlék, érzés, erő, tapasztalás. Vagy remény. És látod, a fény ott ragyog középen… Lehet nyár vagy tél akár. Ha elcsíped a pillanatot itt a rétegek között, talán megérted, mi ez az egész. Teljesség. Az élet teljessége.
A csend hangja
Mondd, szereted a csendet? Keresed a csendet? Hallod a csend szavát? Érzed, ahogy átölel egy templom sokat látott-hallott évszázados falai közt? Átölel, beburkol, megnyugtat a maga különleges, finom érintésével. Meglátogattad-e már egy behavazott erdőben sétálva a Csendmestert? Vagy utolérted-e a hegytetőn? Beengedted-e szobácskád gyertyafényes meghittségébe? Kaptál-e szárnyakat tőle? Kirobbanó energiákat? És mosolyt? A könnyed, derűs boldogság békéjét? És mondd, voltál-e már libabőrös a csendtől? És lennél-e újra? Könnyeket csalt-e már szemedbe? A csend jóbarát. Pszt… Halld és értsd a csend szavát…
Bűvöletben
Le sem bírod venni róla a szemed. Hatalmas fényes korongként csak őt látod fent az égbolt sötétjében. Gyönyörű és félelmetes, izgató és nyugtató. Végzetes és mindenható. Miért is figyeled ennyire? Hónapról hónapra? Hiszen a Hold nem ritka vendég, minden éjjel bekopogtat szorgosan, hol sarló képében, hol tűnékeny árnyékként. Hűséges társa a Napnak, nap mint nap. De a Telihold más. Fenséges. Boszorkányos. Uralkodik odafent és odabent. Szépsége és ereje elér az erdő legsötétebb zugaiba és a tudatalatti mélységes bugyraiba. Sétáltál már holdtöltekor a természetben? Bámultál már teliholdat egy hegytetőn? Ha így teszel, ott és akkor megérted. Minden múlandó. És minden újrakezdhető.
A vár illata
Csak belépsz, és érzed, ahogy átölel. Kedvesen és öregesen. Évszázadok bölcsességével, hangulatával és erejével vár Téged, rendíthetetlenül. Örömmel fogad, lecsendesít, még a lépteidet is megszelídíti. Talán még meg is állsz a boltívek alatt, amikor észleled szerény, ámde határozott üdvözlését. Megszólít Téged a maga különleges módján. Nem szavakkal, nem, annál sokkal emlékezetesebben és meggyőzőbben. Az ősi falakban, kövekben, terekben, résekben lakó időtlenséget adja Neked ajándékba. És Te magaddal viszed.
Amikor először jársz itt, tán észre sem veszed. Aztán, ahogy múlnak az évek, szaporodnak a látogatások, ismerős lesz az élmény, és vágyott az érzés. Lehet, hogy a híd macskakövein lépkedve már készülsz is rá… Tudd, mindegy, mikor jössz, hány év telik el. Csak belépsz, és érzed, ahogy átölel. Kedvesen és öregesen…
Mondd, Te is érzed a Nádasdy vár illatát?
Fény
Egy apró láng. Nézem, szépen csendesen. Érzem, mélyen és csendesen. Megállít, átmelegít, bevilágít, sőt rávilágít, lelassít, elcsendesít, elsimít. Éltet. Kicsi fény, nagy ragyogás, a tűz tánca és a béke fénye. Várakozás, türelem. Elrévedek, visszanézek, reményt és hálát érzek. Fény, jó veled!
