Csak így hívom. Pasztellnyaralás. Ahogy Toscana gömbölyű, úgy ez az idei görög tengerpart a pasztellnyaralás marad számomra utazásos emlékeim egyre színesebb tárházában. A kifejezés már pár nappal a megérkezésem után megszületett bennem Agistriben és egyre pasztellebb lett a 10 nap végére. Képzeljétek csak el, parányi sziget Athén alatt, apró öblökkel, fenyőillattal, virágözönnel, a világ leglustább cicáival és egyszem országúttal. A tenger békés, a hullámok szelídek a beachen, ahol napjaim nagy részét töltöttem, a szellő kedves, éppen csak a nádfedelű napernyő rojtjait susogtatja vagy a közeli taverna kagylós szélcsengettyűit énekelteti. A kabócák koncerteznek, a sirályok a távolban rikoltanak, a fecskék a drótokon épp családi ebédet tartanak, időnként egy-egy hajókürt jelzi újabb turisták érkezését. Minden olyan szeretetszagú és az élet, a létezés örömét hirdeti.
A napok a tenger szélén kezdődnek, mert a napfelkelte csodája számomra a vonzás maga. Ahogy a hajnal leheletfinom rózsaszíne szépen átvált narancsba, majd égővörösbe, hogy végül megszülessen belőle a Fény, a mindent beborító fény, minden reggel egyszeri és megismételhetetlen szín-és fényjáték. Fenséges érzés ott állni, szinte a hullámokban, eggyé válni, tiszteletet és hálát adni. És ugyanez este, a sziget másik oldalán. Naplemente. A tenger nagy része halvány, ködös pasztellkékben, de az utolsó napsugarak felhő kísérete égővörös. Kontrasztok és hangulatok felsőfokon.
Már itthon vagyok közel két hete, de a színek és az érzések még nagyon élnek bennem. Szerettem ezt a nyugalmat, amit Agistri adott nekem. Szerettem a szicíliai Zingaro emlékét, amely a magas tengerparti ösvényen sétálva újra felidéződött bennem. Alattam a tenger, a sziklák, a hullámverés, távolban néhány halászhajó, szemem előtt sirályok röpte, orromban az a bizonyos selymes-sós tengeri levegő, virág-és fenyőillattal ötvözve.
Szerettem az esőt, a vasárnapi eső monoton kopogását, szerettem, mert szivárványt hozott. Hatalmas szivárványt a tenger fölé, az ablakom elé. Kincset rejtő, tövénél ragyogó szivárványt. Szerettem az eső utáni tengert, ha létezik selyemfürdő, akkor az az volt. Éreztem, a bőrömön és a lelkemben éreztem. Szerettem úgy úszni, hogy csak a végtelen vizet láttam magam előtt, mintha kiúsznék a világból. Lassan, komótosan, egyenletesen, olyan világbékés nyugalomban.
Szerettem, ahogy a pihenőágyon körülvettek és elringattak a hangok, a pasztellnyaralás hangjai – a nádsusogás, a kagylókoppanás, a hullámverés, a sirályrikoltás, a háztetőkön kiteregetett textíliák hangja, lobogtatta és csattogtatta őket a szél. Szerettem a pálmákat és a pálmák fölött mosolygó kék eget, szerettem a sárga citromokat a fán és szerettem a ciklámen és lila bugenvillea bokrok bujaságát. Szerettem a fehér napernyők alatt a tenger szélébe állított asztalok és székek giccsesen gyönyörű látványát.
Mindent szerettem, azt hiszem, ami a szemem elé került. Szerettem a napok ritmusát, nem volt unalmas, óh, egyáltalán nem. 10 nap, de egyik sem egyforma a másikkal. Ha figyelsz, Te is megláthatod, hogy a természetben semmi nem egyforma. Ott játék van. Hol a felhők, hol a szél, hol a víz, hol a nap játszik. És milyen nagyon bele lehet feledkezni ebbe a játékba! Ezért nem számít, milyen sokat vagy egy helyen, ha az a hely szép, természetközeli. Amikor a természet teszi a dolgát, és Te ott jársz a nyomában, figyeled és élvezed, na, az az igazi feltöltődés.
Reggelente, néha napközben is, sétálni mentem. A települések közti tengerparton, Skliri magasabban fekvő utcácskái között, az egyetlen busszal a kis hegyi faluba, amiről kiderült, hogy a táv csak 6 km. Miért is nem vágtam neki gyalog?! Biztos azért, hogy elmondhassam, egyedül csak engem szállított az Agistri busz. És Limenariat, a hegyi falucskát, a sziget negyedik, utolsó (!) települését már csak az onnan nyíló panoráma miatt is érdekes volt felfedezni, de az egyszem, épp sziesztázó tavernában álló szövőszékről kikerült pihepuha, csupaszín szőnyegek tárlatát sem felejtem.
Természetesen a hajókázás sem maradt el, ezt a kis járművet ők vízitaxinak hívják. Mindenesetre vicces kedvű sofőr vezette, aki tudta, mekkora örömet szerez, ha némi hirtelen manőverrel frissítő tengervizet permetez ránk az út végén. De mindent megbocsátottunk neki, hiszen arra az öbölre ahol kitett minket úszni, arra nincs jobb szavam, mint a kék laguna. Igaz, zöld volt, zöldebb és türkizesebb, mint amúgy a tengerkék, de az idill az olyan kéklagúnás. Komponálni nem lehet tökéletesebbet, mint amit ott a természet alkotott. Naná, hogy épp fehér vitorlások is horgonyoztak ott, biztos a kompozíció kedvéért. Gyakran éreztem úgy, hogy most akkor én egy képeslapban vagyok? Egy minden képzeletet felülmúló, lélegzetelállító gyönyörű tengeri életképben?! Amit netre vagy magazinba fotóznak?! Pedig ott, Agistrin ez a nagybetűs valóság.
Legreálisabb, legföldhözragadtabb élményeim az ízek voltak. Hihetők, élvezhetők, olyan kézzelfoghatóan valóságosak. A frissen érkező tengeri mindenfélék. Kincsek, gyümölcsök – teljesen mindegy, minek hívjuk ezeket a csodákat, gavrosnak, királyráknak, tőkehalnak, szardíniának, kalamárinak, oktopusnak, vagy kagylónak… Gasztronómiai telhetetlenségünknek két taverna próbált eleget tenni, az egyik délben, a másik este. Még hogy csirkét együnk? Nem, arra nem tudtak rávenni bennünket, pedig igyekezetük nem lankadt. Így aztán még tengeri szivacsot is kóstoltunk, sőt hallevest is rendeltünk. Azért, azt ugye gondoljátok, hogy 10 nap már elég a törzsvendég státuszhoz egy ilyen helyen? Hogy a szabad bejárás a konyhába, hogy a frissen érkezett szállítmányból való válogatás előjoga már pár nap után járt nekünk? Ajándék dinnyével, orange pie-jal, limoncelloval és cipúróval megkoronázva.
Agistri élménye hosszan tartó. Könnyű őriznem nyugalmát, könnyű őriznem hangjait és színeit. Még pasztellben alszom el és pasztellben ébredek. Sőt, ha eléggé figyelek és becsukom a szemem, minden porcikám emlékezik, betöltődnek a szelíd hullámok és hallom azokat a finom hangokat… Már csak egy kérésem van, tartson sokáig…
