Ha egyetlen jelzőbe kellene sűrítenem idei toszkán élményeimet, vagy jobban mondva érzéseimet, az a gömbölyű lenne. Tudjátok- gömbölyű, úgy mint kerek, tökéletes, hiánytalan, ami úgy egyben van, azt adja, amire számítasz, bárhonnan is közelíted.
Amikor először jártam ezen a csodagyönyörű vidéken, ha jól belegondolok, azt sem tudtam, mit nézzek, mire figyeljek. Csak kapkodtam a fejem, és kapkodtam a levegőt, szemem-szám tátva az élménytől. Aztán tavaly, amikor másodszor is elutazhattam a kórussal a kórusfesztiválra, már visszatérő rajongóként róttam a macskaköves utcákat, fotóztam a templomokat, csodáltam az égbe nyúló pineákat és ciprusokat. És közben megérintett valami, belekóstoltam és belelassultam a híres-nevezetes toszkán hangulatba. Akkor azt éreztem, hogy igen, másodszor még jobb volt, teljes szívemből visszakívánkoztam.
És láss csodát, megadatott a harmadik találkozás – akarom mondani, a harmadik típusú találkozás. Amikor mintha tudnád, mi vár rád, vágysz az élményre, de végül nem is azt kapod. Annál sokkal, de sokkal többet. Gömbölyű élményt kapsz. Ahogy én idén Toscana-ban. Elég volt meglátni az oly nagyon jellemző alacsony tetejű kőházakat, a zöldek millió árnyalatát, a kedvenc pineáimat, a lassan már rózsaszínbe és vörösbe hajló faleveleket, a portálok elé felsorakoztatott cserepes növénykéket, a harsány színekben pompázó ciklámeneket, a ragyogó kék ég felé meredő tornyokat, és már benne is voltam a kör, a gömbölyűség közepében. Szemem mohón itta magába a jól ismert látványt és csak gyönyörködtem, könnyedén és lazán gyönyörködtem…
Mindenben. A San Miniato tetejéről nyíló lélegzetelállító panorámában, a szűk utcácskák végén meglepetésszerűen felbukkanó teraszok hangulatában, a házak kapuján fel-feltűnő míves kopogtatókban, a most virágzó tulipánfában és sárga krókuszokban. Kedvenceim lettek a kisebb-nagyobb harangtornyok és az építészi furfanggal emelt kémények. Fülig érő szájjal nyugtáztam a zölddel befuttatott teraszokat, képzeljétek, még Firenzében is láttam párat!
Biztos a kellemes hőmérséklet tette, de szinte édesnek éreztem a levegőt reggeli sétám során Montecatini-ben és azon tanakodtam a hatalmas pineákat szemlélve, hogy vajon milyen természeti erő segíti őket, hogy egyformára, olyan szinte vízszintesen laposra nőjenek az ágaik? Hogy csinálják, senki ne lógjon ki a sorból?! Azt már tudjátok rólam, hogy szeretem a fákat. Szeretem megérinteni törzsüket, és szeretem kicsit elcsendesedve érezni a bennük lüktető életet. Itt is megtettem. Barátságot kötöttem a szállodák kertjében álló platánokkal és pineákkal. Ez utóbbiak lenyűgöztek törzsük finom melegségével és a belőlük áradó békességgel. Akkor még nem tudtam, de hazaérve azonnal megnéztem: a mandulafenyőt, a pineát a kelták, a görögök és a rómaiak idejében is különleges tisztelet övezte. Istenek és legendák kötődnek hozzá a mitológiában, amiről hosszan mesélhetnék, de a lényeg az, hogy a pinea egy „tüzes” fa, energiát,fényt és életörömet áraszt… Pont ezt éreztem reggelente, amikor indulás előtt mindig meglátogattam.
Ha már az eget és földet összekötő energiáknál tartok, el kell, hogy meséljem a csendet. A csendet, ami ezúttal minden templomban másféle volt. És akkor megint itt vagyok azzal a bizonyos gömbölyűséggel. Beülsz egy templomba, katedrálisba, kápolnába és már benne is vagy a gömbölyűség közepében. Egyszerűen átölel a csend. Hol vastagon, érezhetően vastagon. Máshol azonnal libabőrös leszel a csendtől. Aztán van olyan csend is, amiben alig kapsz levegőt. És még olyat is tapasztaltam idén, olyan csendet, ami félelmetes volt, amiben nem lehetett benne maradni. Cortonában 21 templom van, azt mondják. Talán 5-6-ban jártam most, a legnagyobb békével a szívemben, és bizony, akár hiszitek, akár nem, ez a csend élmény idei toszkán utam egyik legmeghatározóbb élménye marad. És az is, amikor a San Miniato katedrálisába ünnepélyesen, misére bevonuló közel 60 pap után belépve felhangzott az ének. Az áhítatos és bársonyosan zengő férfihangok betöltötték a teret, úgy zengtek, oly csodálatosan, amilyet én még soha nem hallottam életemben. Csak álltam ott, mozdulni sem mertem, levegőt venni sem tudtam, álltam, tágra nyitott szemmel és könnyesen az érzéstől, amibe ott kerültem. Hát benne voltam a gömbölyűség szívében, teljesen a közepében.
Aztán ha már a templomok… A Santa Croce bazilika Firenzében. Az egyetlen, amit meg bírtam nézni, be tudtam fogadni. Nincsenek is szavaim rá, hogy leírjam a tiszteletnek, a méltóságnak, a meghatódottságnak, a hálának és a csodálatnak azt a fokát, amit ott éltem át. Egy másik dimenzió. Sétálsz Dante, Michelangelo, Galilei és a többiek síremléke előtt, a hatalmas terek és az idő végtelenségében. Silenzio.
Végtelenül élveztem idén a szobrok, domborművek arcait figyelni. Ahogy évszázadok óta néznek vagy mosolyognak le ránk, ahogy tartják rendületlenül a virágfüzéreket, ahogy egymásra nézve „beszélgetnek”, ahogy tenyerükbe temetik az arcukat, ahogy fájdalmasan vagy fegyelmezetten őrködnek… Nagyon élővé tette ez az élmény idén nekem Toscana-t. Mintha soha nem lettem volna egyedül, benne voltam évszázadok gömbölyűségében. Meg kell vallanom, ez a fajta figyelem igencsak kedvemre való volt. Vissza is mennék érte, ahogy visszamennék a toszkán trattoriákba is, ahol hatalmas tálon érkezik a friss vargánya, hogy a pasta-t vagy gnocchi-t kísérve, fehér szarvasgombával megbolondítva elvarázsolja az ember lányát. Aki nem állt ellen, egy kicsit sem, és szépen belelassulva, a verőfényes toszkán napsütésben bizony megadta a módját a kulináris élvezeteknek is. Rafinált antipastik, remegő pannacotta, sütőtökös krémes és helyi rozé. No és persze finom olasz kávé, napjában akár többször is. Komótosan, ráérősen, közben bámészkodva, helyi esküvőket, hófehér kalapos hölgyeket, a reggel békéjében kávézó és újságot böngésző olasz urakat figyelve. Mondom én, Toscana gömbölyű. És csupa szakralitás. Benne voltam, Toscana közepében, és nem mellesleg egy kórusfesztivál közepében is, ahonnan az erdélyiek szívmelengető Áldását és az együtt éneklés csodáját hoztam haza magammal. És a vágyat, hogy visszatérjek…
További fotókért kattints ide:
