Már egy órája sétáltam egyedül a Lövérekben, naná, hogy a Ciklámen tanösvényen, amikor szépen lassan tudatosult bennem, hogy másképp látom, másképp érzékelem a körülöttem lévő fákat, a fényeket, a zöldeket, az erdei ösvényeket. Nem siettem, egy kicsit sem, hiszen előttem volt az egész nap, az egész Ciklámen a maga közel 9 kilométerével, így élvezettel merültem bele teljes valómmal abba, amit az erdő mutatni készült nekem. Megvárta, amíg az indulás, a végre újra itt vagyok ujjongó öröme elcsitul bennem és jól feltankolok a kristálytiszta alpesi levegőből, majd munkához látott. Valamit felkapcsolt bennem. Tudjátok, olyan energiatakarékos izzóként, ami egyre erősebben világít. No, valami ilyesmi folyamat kezdődött el bennem.
Bizonyos fák láthatóbbak lettek a többinél, hogy így büszkélkedjenek el különleges formájukkal. Szinte kicsikarták, hogy tenyeremmel megérintsem törzsüket, üdvözöljem őket. Összefonódott szerelmes fákat láttam, csakazértis vízszintesen növő, bátor ágakat a sok függőleges, égnek meredő között. Kehely formájú törzset fedeztem fel, és eszembe jutott az erdei tündérek legendája, akik bizony az ilyen virágkelyhet formázó fákon üldögélnek. Sétámat elszáradt fák, lehullott levelek, korhadt fatörzsek, szélvihar sújtotta letört ágak is kísérték, nem csak az üdezöld friss levelek, újszülött bimbók, hajnalban nyílt gyöngyvirág. Elmúlás és születés. Mi ez, ha nem az Élet nagy körforgása?! Mosolyogva figyeltem az erdei óvodát, a több centis friss hajtásokkal büszkélkedő aprócska fenyőket a tisztáson. Máshol egy öreg fa tövében nyújtózkodó alig két arasznyi fenyőcskére lettem figyelmes, mintha oltalmat keresne a kicsi a nagy árnyékában. Az út mentén, amíg a szem ellát, gyöngyvirág mező. Még csak levelek, itt-ott egy-egy bimbós szál, de lesz itt hamarosan illatfelhő! De pont az ösvény szélén, egy magányos ibolya is magához ragadta a figyelmemet, mintha szerényen ezt suttogná – még én is itt vagyok ám! Zöld moha csizmás fákat láttam, mintha beburkolták volna lábukat egy pihepuha takaróba. A domboldalon csillagmoha pázsit, nincs hozzá fogható szőnyeg a világon! Fekete fenyők mint délceg katonák, szálfaegyenes derékkal, mint egy hatalmas hadsereg. Milyen picinek éreztem magam közöttük! Az óriások földjén járok?
Óh, és azok a zöldek! Megszámlálhatatlanul sok árnyalatban, festeni nem lehet zöldebbet! Mintha tudták volna, milyen nagy csodálója vagyok a napfény és a zöld levelek találkozásának, újra és újra megörvendeztettek egy-egy „átsütéssel”, keresztül ragyogással. Olyan fényes, élettel teli zöld lombok vettek körül, hogy meg kellett állapítanom. Ha az Életnek van színe, akkor az bizony a zöld. A tavaszi zöld lomb színe, amit fényesre süt a nap. Volt, hogy csak álltam mozdulatlanul percekig, fülig érő mosollyal, a látványban gyönyörködve, beleolvadva ebbe a végtelen harmóniába és békességbe. Emberekkel nem találkoztam, és ezt nem is bánom. Oly sok rohanó, folyton telefonáló, utcán kézből reggeliző-ebédelő, fülessel járó, tolakodó, füstöt eregető járókelőt kerülgetek nap mint nap, hogy most igazán jól esett a fák és a madarak társasága. Ilyen füttykoncertben ritkán van része az ember lányának. Ha nagyon figyelek és csendben maradok, lecsukom a szemem, most is hallom. Felelgetnek, szólongatnak, énekelnek, kopácsolnak, trilláznak. Ráadásul ritmusban. Láttam is őket, főleg sárgarigókat az ösvény közelében, nem repültek fel, biztos tudták, hogy őszinte szeretettel közeledem. Ugye mondanom sem kell, hogy dalra is fakadtam útközben? Ilyenkor felhőtlenül dudorászni és énekelni, a világ egyik legjobb dolga! Kacag a lelkem, azt gondolom.
Az itt-ott lustán heverő, korábban kivágott és katonás rendbe rakott fatörzsek a békét juttatták eszembe, és a rendet, a jól elvégzett munka utáni rendet. Hát igen, az erdő rendje, az élet rendje. Fény és árnyék, elmúlás és születés, virágzás és hervadás, csend és dal, bátorság, szerelmes összefonódás, egymás nyakára hágás és küzdés, úton járás, befogadás, az öröm egyszerűsége, a magától értetődő természetesség. Közösség és egyedüllét. Együtt egymásért. Vagy egymás ellen.
Kedves erdőmérnök barátom szavai jutnak eszembe, erdő, eredő… Mennyit hallottam, jójó, persze… És végre most kristálytisztán megértettem, miről is szól ez az egész. Nem szójáték, nem bizony, hanem a létezés maga, az élet teljessége. Az erdőben minden ott van, az egész élet ott van, és ha figyelsz, meglátod, megérzed. Haladsz az úton,és egyszer csak ott állsz majd az erdő közepében. Mit is mondanak a mesék? A kerek erdő közepében? Bizony, az erdő kerek, éppoly kerek, mint az élet. Feltéve, ha jól éled. Én bizony nagyon igyekszem. És köszönöm, Ciklámen!
Erdei fotóimat itt találjátok
