Szívlenyomatok

Lehunyt szemmel álmodom. Beleképzelem magam abba a világba, ahová már jó ideje vágyom. Könnyű dolgom van. Hosszú-hosszú ideje alakítgatom, figyelgetem ezt a vágyott világot, hogy igazán nekem való legyen, hogy bizton tudjam, ott lesz az én helyem.

Alig hunyom le a szemem, máris elöntenek a gondolatok, a vágyak, az érzések. Átjárják minden porcikámat, melegít az öröm, mindenem ragyog. Benne vagyok a világomban. Ketten vagyunk. Nem látom őt, csak érzem. Érzem a belőle sugárzó biztonságot és szeretetet. Kezének finom melegét érzem a hátamon, majd belesimulok egy végtelen ölelésbe. Tágra nyitott karok szelíd erejét érzem, szólnom-kérdeznem sem kell, mert mindent érzek. Szavak nélküli harmóniát, a ketten együtt létezés különleges misztikumát. Egy húron muzsikál a lelkünk, összhangzattanként csengnek gondolataink. Tágra nyitott szemünkben a napfény derűje és az elfogadás szikrái ragyognak egymásra. Magamat adhatom és könnyű őt elfogadnom. Nincsenek játszmák, nincsenek titkok, végtelen nyíltságban és őszinteségben kapcsolódik össze mindenünk. Boldog mosolyomat hasonló derűvel viszonozza, becéző szavaimat kedves visszhangként küldi felém. Érzem, hogy figyel rám, olvas bennem és hagyja, hogy elárasszam szeretetem és vonzódásom jeleivel…

Nap mint nap gondolok erre a vágyott világra, picit belefészkelem magam az érzésbe, addig is, amíg rátalálok, amíg rám talál. Tudom, óvatosnak kell lennem, jól befelé figyelni, nehogy túl korán beleálmodjam magam. Bizony, ez nekem nehéz, hiszen oly régóta izzik a parázs, oly régóta vágyom erre… türelem, türelem…

Nagyon régóta él bennem a magas hegyek iránti vonzódás. Kezdetben csak bámultam őket a fotókon, talán hosszabban rajtuk felejtve a pillantásomat, mert szépek. Szemet, lelket gyönyörködtetően szépek a hósipkájukkal, változatos formájukkal, felhőkbe nyúló magasságukkal. Aztán, magam sem tudtam akkor még, miért, de könnyessé váltak ezek a pillantások. Egyre erősebb lett a vonzás. Éreztem, hogy mennem kell, találkoznom kell a hegyeimmel, személyesen kell köszöntenem, csodálnom őket. Így is lett. Megtörtént a nagy találkozás. Egyszer, kétszer, és tegnap harmadszor is. És mára megértettem mindent. A hegycsúcsok üzenetét.
Az Ötscher vidéke a szabadság érzését jelentette. Minden gondot hátrahagyva, gyermekeim társaságában,  teljes egyetértésben, hangosan dalolva jártuk az erdőt, másztuk a hegyet. Akkor, majdnem egy évtizede erre volt szükségem. 
Sokkal később, csupán pár évvel ezelőtt gyógyulni hívtak a hegyek. Egyetlen percig sem gondolkodtam. Magasságokba vágytam,  és a svájci Alpokban kötöttem ki. Szerelmem tragikus elvesztése miatt érzett mély szomorúságomban a hegyek a reményt, az életet mutatták meg nekem. Több ezer méteren, a kősziklák közt megbúvó apró színes virágok élni, örülni tanítottak. 
Tegnap új hegyvidéki élményben volt részem. Felmásztam a Hohe Wand tetejére. Soha nem másztam még sziklákon, gyökereken, soha nem húztam fel magam méterről méterre a meredek hegyoldalon. De minden gond nélkül felértem, hogy bezsebelhessem jutalomként a páratlan panoráma, a friss hegyi szellő ajándékát. És az érzést, igen, tudom, küzdés nélkül nincs felfelé. 
Indulj el, bátran felfelé! Ne nézz vissza, ne nézz lefelé! Figyeld csak az út csodás ajándékait! Ahogy a hegymenet tele van illatos erdei ciklámennel, kövek között gyökerező életerős bokrokkal, okosan rejtőző zergékkel, kristálytiszta levegővel és frissítő szellővel, úgy van tele az Élet is útközben érkező lehetőségekkel. Ha néha meg is kell állnod levegőt venni, ne add fel! Menj feljebb, menj tovább! Lépésről lépésre. És amikor fent vagy, leküzdve a mélységet, erős leszel. Sokkal erősebb, bátrabb és bölcsebb, mint lent voltál. Csak hallgass a hegyek üzenetére...

Meg vagyok róla győződve, hogy sokat veszítünk, ha túl agyalunk dolgokat. Agyon kombináljuk, ízekre szedjük gondolatban, latolgatjuk az előnyeit, hátrányait, veszélyeit. Ahelyett, hogy a fejest ugranánk az élménybe, szépen lassan lebeszéljük magunkat róla. És le is maradunk róla. 
Jómagam egyre inkább igyekszem, hogy a bennem megszülető gondolat minél gyakrabban tettekké váljon. Mindenféle felesleges agyalás nélkül. Teszem ezt azért, mert egyre több olyan kalandot, élményt, tapasztalatot gyűjtöttem a spontán ötletek vezérelte cselekedeteken át, amelyek hatalmas örömforrásként, önbizalom erősítésként, bátorság tesztként kitűnőre vizsgáztak.
De hadd meséljek el egy konkrét példát. Kedves kolléganőmnél kiscicák születtek, még május elején. Amikor elmesélte, hogy négy kis nyivákoló szőrgombóc keresi majd gazdáját, azonnal benyújtottam igényemet egyre. Gondoltam, édesanyámnak elviszem. Mindig volt cicája, a legutóbbi egy évvel ezelőtt elkóborolt, hát itt az ideje, pótoljuk. Teltek-múltak a hetek, elérkezett az idő a cicuska átvételére és hazaszállítására. Szerintem bele sem gondoltam, hogyan is lesz az, amikor a pilisvörösvári kiscicát  közösségi és tömegközlekedéssel szállítom haza Sárvárra. Annak rendje-módja szerint kértem kölcsön egy cicaszállító dobozkát. Hát szegénykém persze nem fért bele, így egy klasszikus nyúlketrecben kaptam a nem mellesleg háromszínű aranyoskát. El tudjátok képzelni a jelenetet? Séta végig a belvároson, Budapesten, utazás a metrón, majd 3 óra a sárvári gyorsvonaton, kezemben egy folyton nyávogó cicus, egy nyúlketrecben. Kánikulában. Útközben persze eszembe jutott, hogy nem lett-e volna sokkal egyszerűbb Sárváron, a szomszéd utcából szereznem egy kiscicát?! Igen, persze, biztosan egyszerűbb lett volna. De az az élmény, a fokozott figyelem, a hatalmas népszerűség, sok-sok mosoly, okos tanács, amit a közel 4 órás utazás alatt kaptam, ajándék volt. Ráadásul a pilisvörösvári cicus nagyon jó kislányként viselkedett. Csak a gyaloglás közbeni hullámzást nem szerette és a vonat csikorgó fékezésénél ijedt meg. Hatalmas érdeklődéssel támaszkodott a ketrec rácsaiba, kedves és okos pillantásokat küldve a körülötte lévőkre. 
Na és, a fogadtatás Édesanyámnál... ez a hét legjobb vicce - felkiáltással nyitott nekem ajtót, amikor meglátta hangos csomagomat a nyúlketrecben. Annyira megleptem, hogy még méltatlankodni sem volt ideje,  minden ellenállása elolvadt a hitetlenségtől. Képes voltál...  ??? Igen, képes voltam. 

Szeretem, ha vannak állandóságok a napjaimban. Picike változatlanságok, kedves szokások, elmaradhatatlan rítusok vagy nevezzük akárminek. Gondolatok vagy cselekedetek, amelyekhez könnyű igazodni, amelyek egyszerűen rendet tartanak ott legbelül. Biztos mindenkinek vannak ilyen vagy olyan állandóságai, de hadd meséljem el az enyémet, ami nemrég különleges örömmel ajándékozott meg.
A reggeleim már egy jó ideje egy kacsintással kezdődnek. Feljövök a földalatti megállóból a Bajcsy-Zsilinszky-nél, tovább sétálok a zebrához, megállok előtte pont a Bazilikával szemben és feltekintek. Kezdetben a piros lámpa adta időt használtam ki a gyönyörű épület megszemlélésére, aztán később szokásommá vált, hogy egy röpke fohászt is küldjek felfelé, majd újra és újra megakadt a szemem egy kis angyalkán. Fent a tetőn álldogál, rendíthetetlenül, kicsit hátrébb, a nagyobb szobrok árnyékában. Muzsikus lehet a lelkem, mintha kis hangszert tartana a kezében, talán ezért is érzem annyira közel magamhoz.
Felfedeztem magamnak és azóta minden reggel kedvesen köszöntöm. Ha éppen ragyog a nap, megcsodálom a fényt, ha felhők borítják az eget, kívánom, hogy mielőbb legyen tiszta az ég. Mosolyommal kacsintok kis kedvencemre és közben hálával gondolok az életemre.
Ebben eddig talán nincs is semmi különös. Ám történt egy napon, hogy nem egyedül álltam a járda szélén. Elegánsan öltözött, jó harmincas üzletembert észleltem egyszer csak mellettem, aki tágra nyitott szemmel, mosollyal az arcán nézett felfelé. A Bazilikára, éppen mint én... Hát Te is látod... érzed? - gondoltam magamban boldogan.
Ugye mondanom sem kell, hogy minden reggel eszembe jut a jelenet?! Szeretem újra és újra átélni azt a pillanatot, nagyon velem maradt. 

Gyönyörűséges, szívmelengető élményben volt részem péntek este a Sárvár felé tartó gyorsvonaton. A kocsi, ahol ülőhelyet találtam - egyetlen női utasként - tele volt kellemetlenül harsány, válogatott káromkodásokkal társalgó "úriemberekkel". Kínomban nem tudtam mást tenni, mint lehunyt szemmel megpróbálni kizárni a fülemet-lelkemet bántó beszélgetést. Ám egyszer csak felállt egy idősebb, öltönyös úr az egyik sarokból, odament a fiatalokhoz és halk szavakkal bocsánatot kért a nevükben a trágár kiabálásokért, mondván, hogy egy hölgy is van a társaságban... és láss csodát, csend lett. Végig az utazás alatt. Lovagias tette után, amit fülig érő mosollyal köszöntem meg az ismeretlennek, hozzám fordult az úr és így szólt: Weöres Sándor írt egy gyönyörű verset a Csendről és a békéről... Majd újra leült és újságjába mélyedt. Én pedig a gondolataimba. Igen, lehet így is...

Ismeritek a verset?

Weöres Sándor: Dob és tánc (részlet)

csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény

Ismeritek a tágra nyitott gyermekszemek csodáját? Azt a végtelenül tiszta és fényes tekintetet, amelyben egyszerre van jelen szeretet, rajongás és tisztelet? Nemrég szemtanúja lehettem egy ilyen találkozásnak, gyermek és felnőtt megható viszontlátásának. Szalad a kicsi a nagy felé, mintha nem hinne a szemének. Karocskáit nyújtja, fejecskéjét emeli, szemei kikerekednek. Őt látja, felnőtt barátját, közel fél év után újra… Miklós bácsi… rebegi alig hallhatóan, és csak nézi, nézi, hatalmasra nyílt, fényesen sugárzó barna szemekkel. Belesimul a felnőtt ölelésébe, akinek nincsenek szavai, csak a tekintete homályosodik… Kisbalázs, hát emlékszel még rám?! Öleli, simogatja a kis kobakot, cirógatja a boldogságtól ragyogó arcocskát… Ajándék a pillanat, ajándék az érzés, milyen nagy hatást tett az óvodás korú kisfiúra, akkor ott, az őszi erdei túrán, hogy most tavasszal újra eljött, kikönyörögte nagymamájától, hogy újra együtt gyalogolhasson az azóta is szüntelenül emlegetett Miklós bácsival.
Elmerülök a pillanat varázsában, ott az emberekkel teli, nyüzsgő szállodai folyosón. Nézem őket, fülig érő szájjal, könnybe lábadt szemmel, boldogan. Életre szóló ajándékot kaptam én is, egy csillagként ragyogó gyermekszempár üzenetét.

Férfiak és érintések. Ártatlan simogatások, bátorító ölelések, óvó kézfogások emléke. A közelmúltból és nagyon régről. Akkor úgy tűnt, nem történt semmi azokban a pillanatokban, azokban az érintésekben. Vagy mégis? Észrevétlenül és időtlenül velem maradtak ennyi idő múltán is. Ha most behunyom a szemem, sok-sok év, sőt évtized távlatából, mintha újra ott lennék, azokban a leheletfinom pillanatokban. Egy kéz a karomat cirógatja, két másik finoman megérinti a vállamat, egy harmadik kézen fogva segít a lépcsőfokokon. Tágra nyitott, baráti ölelésre hívó karok jutnak eszembe. Ölelések, amelyek nem akartak mást, csak erőt adni. Biztonságot és tiszteletet. Ölelések, amelyekben jó volt benne lenni.
Melegítenek az emlékképek, beragyogják szívem-lelkem legapróbb, legfájóbb pontjait szépen, sorban, ahogy könnyedén előbukkannak életem évtizedeiből. Csodálkozom, mosolygok és újra élem a simogatásokat, öleléseket és érintéseket. Hogyhogy még mindig bennem élnek? Vajon miért és honnan bukkannak elő így hirtelen? Ilyen mélyről, ilyen kedvesen. Kapaszkodom beléjük, veszem a jelzést, igen, nem vagyok egyedül.

" A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem." (Albert Camus)

Szeretem, amikor egy bölcs gondolat megszólít. Csak pár szó, de benne van szinte az egész életem. Olvasom és mosolygok, mert tényleg így volt, akkor, életem egyik legnehezebb hullámvölgyében. Látom magamat... ülök az ágyamban, ölemben laptop, szememben könnyek és írok. Jönnek a szavak, sorakoznak a sorok egymás után, és (s)írás közben érkezik az erő, a derű, a remény...

A reménysugarakról írtam akkor, és azóta a remény és én nagyon jóban vagyunk. Persze néha fel kell frissíteni a barátságunkat, de nem bánom, hadd mutassam be Nektek is a barátom...

Mázsás terhek a válladon? Nem tudod, hogyan tovább? Szorítanak a gondok és mindent kicsit sötétnek látsz? Van ez így, mindenkivel… Egyik pillanatban még a könnyeidet nyeled, aztán hirtelen mintha kicsit világosodna a kép. Ne add fel, hallod ott legbelül, a szívedben, ezt a halk mondatot, amely parányi ugyan, de ereje van. Óriási. Emberfeletti. A remény első sugara… hogy csak rajtunk múlik és minden jobb lesz. Megoldódik, idővel és tettekkel. Ha kell, fogadat összeszorítva, dolgozol tovább. Ha az kell, harcolsz magadért és mindenkiért, aki megérdemli vagy akinek szüksége van rád.
Igen, az első sugár, az első gondolat… de honnan is, mikor is, miért is? Van, hogy csak levegőzni indulsz, kiszellőztetni kicsit a fejedet, helyretenni a pillanatnyi zűrzavart. Van, hogy hirtelen eszedbe villan valaki, akire a tiednél sokkal nehezebb terheket rakott a sors. Van olyan is, hogy az emlékeidbe kapaszkodsz, rég elmúlt de nem felejtett, hasonlóan nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetekbe, amik megoldódtak. Van úgy is, hogy egy kedves arc, egy őszinte szó, egy simogatás emléke adja a feloldozást, indít a remény útjára. Vagy egy dal…
És az első parányi reménysugár már világít, magával hozza egyre fényesebben a többieket, a bátortalan mosolyt, a megkönnyebbülés mély sóhaját, az egyre határozottabbá váló lépteket, a bizonyosság erősödő tudatát. Talán könnyeket is… de nem baj, hiszen azok nagyon mélyről, a legtisztább forrásból, a szívből jönnek, átmosnak, kimossák a fájdalmat, a szomorúságot. Megtisztulsz tőlük, hidd el! És mire az utolsót is letörlöd… tiéd a remény. Vakító sugarakkal betölti gondolataidat, szívedet, lelkedet és szellemedet is. A halvány kis sugár erőre kap és segít, ha hagyod. Hagyd, hogy végigáramoljon rajtad, hagyd, hogy vezessen a gondolat, amibe először kapaszkodtál. És ha megtaláltad, ha rád talált, ne engedd el, hadd erősítsen. Biztos fogódzód lesz a következő időkben. Jó lesz rágondolni, jó lesz felidézni akkor is, ha már túl vagy a nehezén… Veled marad, ne félj, nem veszítheted el. A remény már csak ilyen jószág… ajándék, a lelked ajándéka, hogy élni tudd az életed… tovább, tovább.

Aki már legalább egyszer átélte a közös éneklés csodálatos, semmi máshoz nem hasonlítható érzését, tudja, miről beszélek. Páratlan élményről, amelyből soha nem elég, ha egyszer megtapasztaltuk, egyszerűen vágyunk majd rá…

Velem is így történt. Gyermekkoromban persze énekeltem az iskolai énekkarban, gyermekeimet is mindig erre biztattam és ki nem hagytam volna egyetlen szereplésüket sem. Lélegzetvisszafojtva, időnként libabőrösen, néha könnyeimet nyelve. Aztán – milyen jó is az élet -, jött a különleges lehetőség, hogy együtt énekelhetünk mi, szülők, a gyermekeinkkel - egyetlen gyönyörű, többszólamú művet a budapesti Bazilikában… Ugye mondanom sem kell, hogy a kórustalálkozó, a fellépés élménye örök nyomokat hagyott bennünk, bennem? Ennek már idestova legalább 3-4 éve, de a közös éneklés iránti vágy csak nem csitult a szívemben, sőt, három kívánságom egyikévé avanzsálta magát…

És márciusban megtörtént a „csoda” – vagy győzött a gondolatok ereje? Aki olvasta A titok című slágerkönyvet (megjegyzem, jómagam csak néhány héttel ezelőtt jutottam hozzá), találkozott az alapgondolattal: Az vagy, amit gondolsz. Higgy a pozitív gondolat erejében, és megkapod, amire vágysz – a gondolat rezgései által mintegy bevonzod életedbe, amit kívánsz.

Drága Ernő bácsi! Nem tudom, milyen rezgések találkoztak a világegyetemben, de azt a pillanatot, amikor márciusban telefonon hívott engem a hajdani énektagozatosok tervezett kórusfellépése miatt, mindig őrizni fogom. Biztos nem értette kitörő lelkesedésem, biztos nem tudta mire vélni határtalan örömöm a rövidke beszélgetés alatt… - de velem madarat lehetett volna fogatni. És lehetne ma is, hiszen az élmény, az éneklés öröme velem, velünk maradt.

Talán nem csak a magam nevében mondhatom, hogy az első találkozáskor felcsendült közös „Tavaszi szél” – a négy évtizedes énektagozat szinte minden korosztályának felemelő harmóniájával – emlékezetes pillanat marad. Köszönjük a gondolatot, köszönjük az álmot, köszönjük, hogy együtt énekelhettünk és énekelhetünk hétről hétre.

Régesrégen olvastam egy cikket az egyik újságban a zene fantasztikus emberformáló erejéről, a zenei tagozatok megszűnéséről, a manapság tapasztalható elidegenedésről. Eltettem akkor és hadd álljon itt egy rövid részlet Bartalus Ilona zenepedagógus gondolataiból:

„A zenét lehet – hogy is mondjam – imádságnak, lehet áldott permetnek nevezni. A szikkadt hétköznapokat ez a nedű bepermetezi. Mindegy, hogy kis gyerekdalt énekelsz, de átmossa lelkedet, vagy elénekelsz egy szimfóniatémát. Az a harmat, permet beszórja a sivár életedet. Felemel, visz fől. Nem kivagyiságból, hanem hogy teljesebb életed legyen. Kiegyensúlyozottabb légy, ne panaszkodj örökké, normálisabb, jobb ember legyél. Ezért kell a permet, ezért kell a zene.”

Édes-bús népdalokon, vidám madrigálokon, felemelő himnuszokon át kovácsolódtunk eggyé, közel ötvenen, a jubileumi kórus tagjai. Jó volt összejönni hétről hétre, jó volt péntekenként dallal zárni a hetet, jó volt hallgatni kórusvezetőink dicséretét, jó volt együtt kacagni a gyakorta felröppent poénokon – és persze elmondhatatlanul nagy élmény volt augusztusi koncert is. Egy álom valóra vált, Ernő bácsi merésznek tűnő gondolata életre kelt – sikert aratott és elültette szívünkben a vágyat, amiről a kezdet kezdetén beszéltem – vágyat a folytatásra, az együtt éneklésre.

Drága Ernő bácsi, gondolta volna, hogy ez lesz a félénk telefonhívásokból? Hogy a jubileumi kezdeményezés, az ünnepi hangverseny után is lesz kórus? Hogy már a következő fellépésre készülünk a gyönyörűséges, négyszólamú Ave verum corpussal? A mércét magasra tette, Ernő bácsi, de megküzdünk vele. És köszönjük az élményt, mindannyiunk nevében.

(Az írás 2008-ban született. Ma, 2014-ben különleges aktualitása van számomra :-), de erről kicsit később.)

Jártamban-keltemben újra és újra megérintenek pillanatok, hangulatok, bölcs gondolatok, melyek hatása kikívánkozik belőlem. Átjárnak érzések, amelyek sorokba rendeződve találják meg helyüket a szívemben. Az írás mosolyt és könnyeket fakaszt, örömre hangol, kitisztítja a gondolataimat, erőt és reményt ad, pozitív energiákkal és elégedettséggel tölt el.
Jó ideje nyitott szemmel és szívvel figyelem, gyűjtöm az ilyen pillanatokat, a hétköznapok szívmelengető csodáit. Nem hagyhatom, hogy engem megérintve, gyorsan el is tűnjenek ezek a nagyszerű élmények, amelyek kivétel nélkül mindig az élet derűs oldalára visznek.
És talán nemcsak engem, aki írom, hanem mindenkit, aki olvassa...