Minden a hetes buszon kezdődött. Pár héttel ezelőtt. Csak ültem az ablaknál, a megszokott módon, nézegetve balra, nézegetve jobbra. Általában ezt teszem, mert az emberek érdekesek. Ki ezért, ki azért. Érdeklődő tekintetemet a busz másik oldalán, az ablaknál ülő fiatal lány és kívül az ablak előtt álló fiatalember állította meg. Pontosabban a fiatalember tekintete. Mert ilyet nem mindennap lát az ember lánya, valljuk csak be őszintén. Csillogó szemeket, széles mosolyt, fényben fürdő arcot láttam, melynek minden sejtecskéje szinte rátapadt buszon ülő kedvese arcára. Mintha nem is lenne körülöttük senki, pedig a Blahán jártunk... Napnál is világosabb volt a köztük lévő édes kötelék. Kedves jelbeszéddel adták egymás tudtára szerelmüket. Megható volt, ahogy a fiú ott állt szorosan a busz mellett, nem moccant, szinte lépteivel is kísérte a lassan induló járművet, majd szerelmesen integetve még a távolból is igyekezett kedvese látóterében maradni. Amikor észrevette, hogy a busz néhány méter haladás után újra megáll a piros lámpánál, nem volt rest, azonnal visszafordult, szaladt-szaladt a buszhoz, amilyen közel csak tudott, hogy arra röpke időre újra összekapcsolódhasson szerelmes tekintetük. Csak néztem őket, jobban mondva a fiatalembert, hiszen az ő arcát láthattam a buszból, és a szívem megtelt örömmel. Szinte könnybe lábadt a szemem az érzéstől. Elképzeltem, mit érezhet a lány... és milyen jó, hogy vannak még ilyen modern Rómeók, akiket egy busz ablaküvege sem tántoríthat el attól, hogy kifejezzék szeretetüket, szerelmüket.
Mondanom sem kell, ugye, hogy egy ilyen jelenet nem felejtődik el bennem egyhamar. Sőt, inkább arra sarkall, hogy érdemes nyitott szemmel és szívvel járni az utcákon, a buszon, a metrón... mert a boldogság az utcákon jár. És bizony, hogy jár... rám ragyogott egy tolókában alvó kisgyermek tiszta mosolyában és reményt keltett a földalattin egy érett korú szerelmes pár boldogságtól átitatott, egymásra figyelő kézfogásos, simogatásos-átölelős utazásában. Aztán a minap szembejött velem egy idősebb néni arcán is, akire a kezében furán tartott hatalmas csokor virág miatt figyeltem fel. Ment előre a téren, határozottan és átszellemülten. Egyenesen maga előtt tartva egy fehér csomagolópapírba tekert csokor virágot, arcán földöntúli mosoly. Sapkája erősen a homlokába húzva, szemét mereven csak a virágra szegezve sietett valahová, de a mosolya szokatlan volt. Szokatlanul meleg, mennyei, sugárzó a téli szürkeségben. Vajon kapta-e a virágot vagy éppen adni készül valakinek? A választ persze soha nem tudom meg, de különleges mosolya beragyogta a én napomat is.
Így van ez advent idején. Talán nyitottabbak, érzékenyebbek vagyunk, jobban figyelünk befelé és jobban sugárzunk kifelé. Éreztem és vettem. Boldogságos pillanatok voltak, ragyognak bennem, fényességes gyertyalángokként.
