Világ életemben szobacica, könyvmoly voltam. Gyerekkoromat és ifjú éveimet olvasmányok társaságában töltöttem, igaz, gyakran napfényben, de ezt még kis túlzással sem lehet természetjárásnak hívni. A tiszta levegő fontosságáról persze tudtam, így sorban megszülető három gyermekemet, ahogy jó anyukához illik, rendszeresen levegőztettem, sőt később örömmel küldtem őket a cserkészek közé is, hadd kiránduljanak, táborozzanak erdőn-mezőn. Teltek, múltak az évek, az évtizedek, aztán egy nap beavatódtam. Majdnem két éve történt, de arra a "szertartásra" mindig emlékezni fogok.
Derűs tavaszi nap reggelére ébredtem a soproni Lövérekben. Hirtelen ötlettől és a régóta bennem élő kíváncsiságtól vezérelve nekiindultam a híres Ciklámen tanösvénynek. Vajon mitől tanösvény a tanösvény? És tényleg van egy tó az erdőben? Gondoltam, megnézem. Milyen már, hogy évek óta idejárok a Lövérekbe és csak a Károly kilátót ismerem?! Gondosan megszemléltem a Hotel Lövér parkolójánál kihelyezett információs táblát – igen, a Ciklámen tanösvény kb 8 km és tucatnyi nevezetes megálló. Csak 8 km? Mi az nekem, gondoltam és azzal a lendülettel, amivel felálltam a reggeli asztaltól, egy mobillal a zsebemben, útnak is indultam. Azt a nagyon egyszerű tényt, hogy ami oda 8, az vissza is 8, sőt a fő motivációt jelentő Szalamandra tóhoz a tanösvényről letérve további kilométereket kell megtenni, én kis naiv, amatőr túrázó, abszolút figyelmen kívül hagytam. Az ásványvíz hiányáról és a nem éppen túrabakancs lábbeliről nem is beszélve.
Elindultam hát. Boldogan, hatalmas „kortyokban” szívtam magamba a jó levegőt. Igen, a Lövérekben még a levegőt is másképp veszi az ember lánya. Könnyedén, mélyen, nagyon mélyen. Ne csodálkozzon senki, ez ott bizony gyógyhatású klimatikus alpesi levegő a javából.
Örömmel konstatáltam, hogy a fatörzsekre festett színes ciklámenre nyugodtan hagyatkozhatom, olyan sűrűn szemembe ötlött sétám közben, sőt arra is rájöttem, ha nem látom, meg kell keresnem, mert ez egy igazi turista jelzés, végig fog vinni az úton. Ha elhagyom, eltévedek.
Mentem, mendegéltem a kijelölt sétaúton. Balra a Lövér, jobbra a Szieszta. Kezdetben a gyakran szembejövő vagy engem elhagyó kocogókra figyeltem, őszintén elismerve kitartásukat. Aztán felfedeztem a színes információs táblákat is, megnyugodva konstalláltam, hát ettől tanösvény a tanösvény. Hirtelen egy kanyarban egy verset fedeztem fel a fán. Verset? Az erdőben? Irodalmon nevelődött lelkem örömmámorban úszott Tóth Árpád sorait olvasva: „ Áldott nyári délután/járunk az erdőben,/elakad a hang is a/sűrű levegőben…”
Így kezdődött, hogy az erdő megszólította a lelkemet. Elhagyva az ember járta-kocogta helyeket, egyre mélyebben sétáltam a Lövérekben. Figyeltem jobbra, figyeltem balra, néztem a fák és bokrok dús és ezernyi árnyalatban pompázó zöld színét és élvezettel hallgattam a madarak kórusát. Próbáltam volna megszámlálni, hányféle csipcsiripet hallok, de szinte reménytelen volt. Aztán ahogy a lépéseim egyenletes, automatikusan monoton tempóra váltottak, úgy halkultak el számomra a madarak és tűntek el fókuszomból az utamat szegélyező fák. Már jó ideje csak egyedül baktattam az erdőben, mégsem volt bennem félelem. Csak biztonságot éreztem, azt éreztem, nagyon jó itt, otthon érzem magam, mintha átölelne az erdő suhogása… A beavatás megkezdődött – mondom mostani tudásommal-, de akkor a meglepetés erejével követték egymást az események. Az események, amiket érzéseknek hívnak…
A lépteimre már nem kellett figyelnem. Az emelkedőket és a lejtőket olyan kellemes egymásutánban kínálta a Lövérek, hogy szinte csak a levegővétel gyakoriságát észleltem menet közben. És száguldozó gondolataimat. Emlékek tódultak fel bennem. Életem keserves kínlódásai, gyötrődései, szerelmem tragikus elvesztése, amikről azt hittem, túl vagyok rajtuk… És íme, újra éltem őket, leszálltam lelkem fájó bugyraiba … ekkor éppen egy sötét fenyvesben jártam, ahová nem süt be a nap. Eleredtek a könnyeim is, mintegy utat nyitva a fájó emlékeknek és közben megláttam a fenyves végét. Az ösvényen túl már fényes volt az erdő, hívogatóan ragyogott a nap, mintha jelezné, túl vagy a sötéten, erős vagy, ne add fel! És igen, a tölgyesben újra fény áradt szét, felmelegített és beterített engem is, kívül és belül is. Önkéntelenül dalra fakadtam … a remény dala kívánkozott ki belőlem… somewhere over the Rainbow… dúdoltam és a fájdalom helyét szép lassan átvette az öröm, a hála, a köszönet érzése. Csak mentem, mentem a Ciklámenen rendületlenül tovább, hagyva, hogy szétáradjon bennem az elégedettség, a harmónia. Végtelenül könnyűnek éreztem magam és felettébb csodálkozva próbáltam megérteni, mi is történt velem. Vajon ilyen lehet az El Camino? Bizonyára… azért ha jól belegondolok, többszáz kilométer és több napnyi vándorlás valószínűleg komoly sorsfordító tud lenni, ha bennem néhány kilométer és egy-két óra ilyen mély érzéseket hívott a felszínre…
Az erdő és a lelkem sötét és napos oldalát ily módon megtapasztalva kezdtem újra a Ciklámenre figyelni. Vajon hol is járhatok? És hogyan is jutok vissza? Egyre jobban éreztem vékony talpú cipőm alatt az erdős talaj minden huppanását, kövecskéjét, gyökerét és bizony jócskán meg is szomjaztam. Az enyhe izomlázról nem is beszélve, hiszen életemben nem gyalogoltam még ennyit egy szuszra.
Amennyire vissza tudtam emlékezni a kiindulópontnál elhelyezett infós táblára, a Várhely kilátó után már hamarosan az út végére érek. A kilátót persze nem sikerült megtalálnom, mert sehol sem láttam a ciklámen jelet, de az út végére, egy számomra ismeretlen lakott terület utolsó házaihoz sikerült eljutnom. És áldottam az eszem, hogy legalább a telefonomat magammal hoztam. Szégyen ide vagy oda, bizony telefonos segítséget kellett kérnem kedves kollégámtól, aki hüledezve állapította meg a Google térképen, hogy Sopron-Bánfalva szélére érkeztem. És a Hotel Lövér innen bizony még több kilométer gyalog… Jön elém, autóval, persze, de én addig is elindultam felé… mit nekem a megtett tizegynéhány kilométer ilyen élmények után?! Azért meg kell valljam, a forró kádfürdő után mozdulni se kívántam a Ciklámen tanösvényi túrám után.
De az erdőjárás szerelem lett az első látásra, akarom mondani első túrázásra. A soproni Lövérek örök kedvencemmé avanzsálta magát, hiába jártam azóta a Mecsekben, a Koloska-völgyben és a Pilisben.
Nemcsak az ott megélt beavatás emléke lüktet bennem folyamatosan, de a soproni erdő sokszínűsége is vonz. Minden évszakban más arcát mutatja és kincseket tár a bakancsosok elé. Hol erdei cikláment, hol gyöngyvirágot. Hol az erdei gombák népes családját, hol a napfényben sütkérező szalamandrákat. A téli hóval együtt a csend hangjait, a tavaszi madárkórussal az újjászületés mámorító zsongását. Nyáron a falomb hűvösét, ősszel az avar nehéz illatát. Éjszaka a holdfény misztikumát és a fák gondolatébresztő sziluettjét, hajnalban a napfelkelte és a harmatcseppek fényeit, az ébredő madarak mosolyt fakasztó trilláival… Visszavonhatatlanul és örökre beleszerettem a soproni Lövérekbe, ezt így ma érzem, évekkel a beavatás után.
Közben megtanultam, hogy az erdő gyógyító hatását szilvoterápiának hívják. Aki nem hiszi, járjon utána – én pedig, ha tehetem, igyekszem Dr.Erdő, Dr.Levegő és a Csöndmester ölelő karjaiba és hagyom, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak, mert az jó nekem. Nagyon jó nekem.
