Tanmesébe illő a történet. Az én tegnapi történetem. Mostanára szépen össze is állt bennem, elmesélem.
Már napok óta az erdőbe vágytam. Dr. Erdő és a Csöndmester ölelésébe, hogy kitisztuljanak a gondolataim és újra béke legyen bennem. Az utóbbi hetekben valahogy folyton hiányérzettel ébredtem. Hiányoztak a barátaim, a Lövér, a végtelen beszélgetések, a közös kirándulások, az ölelésre nyíló karok. Eltelt a nyár, és nem láttam őket. Persze tudom, távolság, idő, munka, család… Távolabb kerültünk azoktól az évektől, amikor igazán közel voltunk egymáshoz. Máskor ez nem zavart engem ennyire, de most valahogy belesüppedtem a szomorúságba. Ráadásul, szinte belém égtek József Attila Facebookon akkoriban megosztott sorai: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél." Bizony benne ragadtam az érzésben, a hiányban. Tudtam, hogy muszáj kikeverednem ebből, nem sóvároghatok az után, ami megváltozott. Igen, elméletben tudom, örülj, hogy megtörtént, hogy részese lehettél. De ettől még?! Szerencsére már tudom, hogyan működöm. Kicsit ki kell mennem a természetbe, pár kilométer után rendben leszek, elengedek minden fájó érzést, hiszen a gyógyszer neve gyakran erdő...
Útnak is indultam tegnap reggel a Hármashatárhegy felé. Nyomtattam egy kis leírást és bíztam a KÉK jelzésekben. Hozzá kell tennem, nem voltam még fent sohasem. Egy busz, két busz oké, és végül az utolsó 65A jelzésű, ami felvisz a kiindulóponthoz. Előre ültem, a sofőr mellé, hogy jól lássam, merre is megyünk. Indulás előtt pár pillanattal egy bácsira lettem figyelmes, aki a sofőrt kérdezgetve az útvonalról, szintén újoncnak tűnt a Hármashatárhegyen. Útközben elfogytak az utasok, ketten maradtunk a végállomásig. Leszálláskor, az információs tábla előtt állva azonnal konstatáltuk, hogy bizony mind a ketten zöldfűlűek vagyunk, de ugyanoda igyekszünk. Valahogy teljesen természetes volt, hogy azonnal elfogadtuk egymást útitársnak ott az erdőben, és kitaláltuk, hogy majd a KÉK-et követjük a hegytetőre. A rövid bemutatkozást követően hamarosan kiderült, hogy a bácsi közel 40 év után kelt útra, hogy még egyszer láthassa gyermekkora helyszíneit. Most Kanadában él, még a rendszerváltás előtt kelt útra a családjával, Németországon keresztül jutott el Kanadába, ahol most is él. Egyedül egy kis házban. Két hétre érkezett Magyarországra, hogy még egyszer lássa itt élő távoli rokonait, barátait, Fonyódot, gyermekkora szép emlékét és Budapesten a hegyeket. Előző nap a János-hegyet vette célba, most a Hármashatárhegy és a cseppkőbarlang következik.
És itt kapcsolódtunk össze. Igaz, hogy eredetileg egyedül terveztem az erdőjárást, de így utólag, nagyon hálás vagyok a bácsinak, a sorsnak. Kedves és kellemes útitárs volt. Úgy beszélgettünk a közel 4 órás gyaloglás közben, mint akik mindig is ismerték egymást. Persze, eltévedtünk, a kék jelzések után belegabalyodtunk a sárga vonalakba és pöttyökbe, és hiába kérdeztünk meg minden arra járót, hogy honnan jön és hová tart, bizony alapos kerülővel értünk vissza a Fenyőgyöngyéhez. De hogy szavamat ne felejtsem, menetközben beszélgettünk. Kis túlzással elmesélte az életét, a csóró gyerekkortól, a házkutatásokig, a BMW-nél abszolvált jó állásig, a Kanadába költözésig, melyet napokon belül követett a felesége lelépése, a 30 évig két munkahelyen végzett robotolástól a gyerekei boldogulásáig. A kanadai időjárás jellegzetességei is belefértek a sétába. A mínusz 40 fokos verőfényes hidegtől a tavak melletti folyton borús időig. Mesélt a vadállatokról és a hatalmas távolságokról, amelyek elválasztják őt a gyerekeitől. Mindenről pozitívan mesélt, elfogadással. Keserűségnek, panaszkodásnak semmi nyoma. Nem szidott senkit, nem bántott senkit, nem ítélt el senkit. Csak derű és béke áradt belőle. Gyönyörűen és humorosan (!) beszélte az anyanyelvünket, csak a spontán reakciói jöttek angolul. Szinte mindenkit megállított az úton, köszönéssel, kérdezősködéssel. Mondanom sem kell, hogy én is kaptam kérdéseket, az életemet illetően. Különlegesen célzott, lényegbe vágó kérdéseket. Olyanokat, amikre nincs zsigerből válasz. Csakis őszinte magamba mélyedés utáni felelet lehetséges. Közös túránk végén még ebédelni is meghívott, magától értető módon kérte segítségemet az ételválasztásban, a számára túl soknak bizonyult második szelet hús eltüntetésében, majd a borravaló mennyiségét illetően is. Email címet cseréltünk, majd visszafelé a buszon, a cseppkőbarlangnál kedvesen szalutálva köszönt el tőlem, hogy majd írunk.
Elképesztően nyitott volt. Kedvesen és udvariasan nyitott. Volt valami különleges fény a szemében. Elfogadás és erő sugárzott belőle. Nyitottság és határozottság. Szerettem a társaságát. És egy cseppet sem bántam, hogy így alakult ez a magányosra tervezett erdőjárás. Nyitott volt, és vele nyíltam én is.
Hogy hol is van itt a tanmese? Hogy is mondjam csak - ott, hogy tényleg minden csak nézőpont kérdése. Sorsok, távolságok, kapcsolatok. És hogy csakis rajtam múlik, honnan is nézem, amiben vagyok, amit őrzök, amit érzek... 
