Kedd reggel. Újabb lélegzetelállító alpesi ébredés, újabb kedves-sármos Bonjour, komótos reggeli – ezúttal életem eddigi legédesebb sárgadinnyéjével és finom sonkával megkoronázva-, és újabb túra. De jó! Hát ezért választottam pont ezt az utat. A hegyi túrák miatt. A tegnapi aktív nap nyomait az izmaim egyáltalán nem érzik, a bakancsom-zoknim is megszáradt az erkélyen, így testben és lélekben is felkészültem. Úticélunk ezúttal Villars. A síelés szerelmeseinek híres a hely, engem inkább a nemzetközi iskola története ragad meg. Ide járnak tudniillik az amerikai és európai politikusok, celebek, hírességek gyermekei. Mert Svájc biztonságos. És nem utolsósorban, amit tudnak a pénz kezeléséről, azt sem árt megtanulni. Azt, hogy az iskola épülete a hegy oldalában folyamatosan pazar panorámát kap, már nem is említem. No és persze miből élnek a Villars-béli szállodák? Hát a gyerekeket látogató szülőkből. Képzeljétek, még golfpályát is láttam a buszból! Igaz, ilyen dús és zöld gyep nem sok más helyen lehet a világon! 
Megint felvonóval indulunk a hegyorom felé. Ez egy harmadik fajta kabin, modernségben talán a tegnapi kettő között van, előnyére írom, hogy ebben jár a levegő, tegnap a délutáni picikében kicsit fulladoztunk. Egészen hosszan megyünk felfelé, 1000 métert is emelkedünk. Alattunk egy elkódorgott tehénke szomorkodik, de az én figyelmemet inkább a szálfaegyenes fenyőfák kötik le. Csodálom, milyen nagyon magasak, erősek és egészségesek. Szép látvány egy ilyen szálfaerdő. Olyan, mint egy szakasz katona. Délceg, bátor és biztonságos árasztó. Fent vagyunk tehát, 2000 méteren. Itt is pihenő fogadja a lustábbakat, mi pedig, a csapat fele, nekiindul a hegynek. Hajaj, nagyon nagyon erős a hegymenet. Lehet úgy 40-45 fokos is az emelkedő, a felénél szinte nem kapok levegőt. Hát persze, 2000 méter felett járunk. Lassan haladunk, muszáj pihenőket tartani, de nem adjuk fel. Senki sem! Van, aki félúton a hátizsákját is ledobja, hogy könnyebb legyen. Van, aki túrabotjára támaszkodik. És csak zihálunk, lépünk, zihálunk, aztán csak felérünk! A látvány csodálatos, még zergét is elkapnak a jó szeműek a hegy oldalában. Zerge helyett kapok egy kis áramot – persze hozzáértem a villanypásztorhoz.
Sok időnk nincs a pihenésre, mert a lentiek várnak. Meg kell mondjam, az ereszkedés sem könnyű ilyen meredeken. Piciket merek csak lépni, a combom remeg, a vádlim feszül, lassan, de biztosan fogynak a méterek. Pontosabban a száz méterek. Odalent további sétát ígértek, remélem, immár vízszintes terepen, ráadásul egy kis tóval. Nagyon szeretem a tavakat, amúgy is, de ilyen magasságban mindenképpen a kihagyhatatlan kategória. Naná, hogy a gyaloglást választom, kis kerülővel a tó felé, a vasútállomásig. Lehetne vonattal is menni. Megint lefelé araszolunk, pipiskedünk. Másképp sajnos nem lehet. A sétát kísérő kolompszó itt a legszebb, tényleg több szólamban kolompolnak a tehenek. Egészen nagy csordákat látunk előttünk, mellettünk, felettünk. Az itteniek nagy része bizony ebből él, mint a délutáni sajtkészítő „üzem” látogatásakor megtudtam. Kedves, harmonikus ez a kolompszó, itt szó szerint belengi a hegyoldalt.
Rövidesen feltűnik a beígért tavacska a szemem előtt. Harsánysárga virágokkal a partján. Gyorsabbra veszem a lépteimet, gondoltam, muszáj minél közelebbről megszemlélnem ezt a napsárga csodát az üdezöld fűben. Képzeljétek, repce volt! Virágzó repce! Pár kattintás után, mire felocsúdtam, egyszercsak elfogytak mellőlem az utastársaim, így futásnak kell erednem, hogy le ne késsem a vonatot. De megérte! Egy kis hegyi vasúttal térünk vissza Villarsba, ahol már vár minket az autóbuszunk. Irány vissza Le Diableres-be, ebédszünet, majd I’Etvaz és Gstaad a program.
l’Etvazban sajtot kóstolunk és vásárolunk, Gstaadban szánkat tátjuk. Szebbnél szebb alpesi stílusú házak, panziók, éttermek, szállodák és üzletek. Minden világmárka helyet kap itt, kicsit fura a kontraszt. A házacskák nagyon régiek, virágosak, elegánsak, hagyományőrzők. A világmárkák pedig a modernséget, a trendiséget, a pénzt képviselik. De hát ez a milliomosok városa. Szinte tömeg van az utcákon, a gazdagság a levegőben érződik. Gondoltam, lesz, ami lesz, veszek egy gombóc fagyit. Hát, végül nem vettem, közel 4 frank lett volna…
Őszintén szólva, alig vártam, hogy visszatérjünk kis falunkba. Tudtam, hogy most még lesz egy kis szabadidőnk a vacsora előtt és hát ez az utolsó este Le Diableres-ben. Kedvenc útitársammal, ahogy az előző esték mindegyikén, ismét sétára indultunk. Ezúttal felfelé vettük az irányt, mert a főutcán már csukott szemmel is elboldogultunk volna. Céltalanul bolyongtunk, szemügyre vettük a legszebb házakat, a legrendesebb veteményeseket, aztán egyre erősebb víz zubogásra lettünk figyelmesek. Vajon honnan jöhet? Odalent, a falu túloldalán is van egy jókora gleccser patak, de ez nem lehet az. De akkor honnan jöhet? Elindultunk a hang irányába és hamarosan, az utolsó ház mögötti kanyarban egy erdei ösvényre bukkantunk a meder mellett. Tábla is járt az ösvény mellé – Cascade du Torrent. Zárójelben jegyzem meg, ha tudtunk volna franciául... a cascade vízesést jelent...
Teljesen olyannak tűnt, mint egy szurdok. Nosza, hát fedezzük fel! Az izgalom meggyorsította lépteinket és gyorsan haladtunk. Volt egy kitaposott útféle, sőt egy turista is jött velünk szemben, mellettünk a patakmeder. Kissé elhanyagoltan, jobban mondva, vadregényesen vezetett az út felfelé. Hol gyökereken, hol sziklákon haladtunk, sőt egy rozoga fahídon is átkeltünk. Közben szinte szavunk is elállt a gyönyörűségtől, ahogy egyre erősebben zubogott-zuhogott mellettünk a patakban a hegyekből lezúduló víz. Egy helyen olyan közel tudtunk menni hozzá, hogy kezet is mostunk a hűvös vízben.
Ekkor még egy hidat fedeztünk fel. A felfedezés öröme teljesen lázba hozott minket, muszáj még tovább menni, muszáj kideríteni, megnézni! Persze, fényképezőgép egyikünknél sem volt. Sőt, az időnk is fogytán a vacsoráig. De nem volt megállás! Csak mentünk át az új fahídon – 2013-ban épült a rajta lévő évszám szerint -, majd egyre feljebb. Korlátok, kapaszkodók nélkül. Majdnem úgy éreztem magam, mint sok-sok évvel ezelőtt az Ötschergraben-ben, Ausztria Grand Canyonjában. Kis idő múlva megpillantottunk a magasban egy házikót, vagy pihenőt vagy építményt, nem is tudom,hogy nevezzem. 1926. Olvasom a lépcsőjén. És a házikó fölött hatalmas magasságból érkezett a patak. Elképesztően gyönyörű volt! És vajon ez a hely miért nincs a programunkban? Vajon tud róla az idegenvezető ? Muszáj lefotózni! De mikor? Hiszen 19 órakor vacsi, ami nem rövid. Reggel pedig korai az indulás, és sötét a hajnal. Gyorsan kapkodtuk lábunkat visszafelé, az időt figyelve és tanakodva. Hát csak megpróbáljuk még ma este! És persze, hogy körbetrombitáljuk a többieket, a legaktívabbakat! Hátha még fejlámpa vagy zseblámpa is lesz valakinél. Soha nem lehet tudni…. És így is lett. Utastársaink azonnal vették a lapot-jövünk, jövünk!
Így történt, hogy vacsi után is szurdokot másztunk. Lelkendezve, feldobódva, erősödő esti szürkületben, közel tucatnyian. Köztünk a csapat legfiatalabb, 9 éves kislánya és a csíkszeredai 75 éves bácsi. Azt az örömet, amit az arcukon láttam, még most is őrzöm. És persze, a szurdokról még az idegenvezetőnk sem tudott… Mi voltunk a nagy felfedezők! 
No, azon az éjjelen nem sokat aludtam. Délelőtt a meredek felfelé, aztán a meredek lefelé, majd a tóhoz újra lefelé, aztán a szurdok duplán. Kőkemény vádlimat nem tudtam a jól bevált izomláz-űző forró fürdőben kilazítani, hiszen itt csak zuhany tartozott a szobához. Minden porcikám sajgott, de ha újra kezdhetném a napot, akkor is végigcsinálnám.
Szerda reggel. A szokásosnál szótlanabb a reggeli, hiszen búcsúzunk ettől a kedves helytől. Maradnék még. Hátha van pár felfedezni való szurdok, még le nem fotózott házikó. Szeretem ezt a békét, a hegyek karnyújtásnyi közelségét. De ma újabb élmények várnak ránk, indulunk a Thuni-tó felé, ami még közelebbi rálátást nyújt majd a Jungfraura. Hágón fel és hágón le, makulátlanul gondozott szőlő ültetvények mellett buszozunk, nem túl sokat,talán egy órácskát.
Thun-ban már beszállásra kész a sétahajó. Tele turistával, főleg kínai és/vagy japán utazókkal. Kicsik, erőszakosak és harsányak. De a hajózás élménye magával ragadó. A gleccsertavak nagyok mélyek és nagyon tiszták. Szinte puhán fodrozódik alattunk a víz, kacsák és hattyúk is úszkálnak, de tekintetem inkább felfelé néz. Körben a havas hegy óriások. Egyetlen felhő sincs az égen, szikrázik a napsütés. Két-három kikötőnél állunk meg, majd 50 perc múlva elérjük Spiesst, ahol ki kell szállnunk. Kár. Még el tudtam volna viselni a kellemes szelet, a parton megbúvó templomok, kastélykák látványát, no és persze a „Kisasszony” (Jungfrau) közelségét. Heidi jut eszembe, a tündéri svájci kislány és nagyapja története.
Spiess után Interlaken a következő megálló. Hasonló érzéseim vannak, mint Gstaadban, de itt csakazértis veszek egy fagyit! Érdekességként fedezem fel, hogy kínaiul is ki van írva krétával a menü több étteremben is. Aztán egy indiai írást is látok.. Sok a fekete csadorba öltözött nő is. Hát,kérem szépen, ez egy másik Svájc.
Haladunk szépen az autópályán Innsbruck felé, fogyasztjuk a kilométereket. Útközben még egy édes megállóra is sort kerítünk. Bizony, a Lindt csokoládégyár üzletét látogatjuk meg. Hűű, ennyi finom csokit nem nagyon láttam és kóstoltam még életemben! Jól bevásárolunk! Mert a csokit mindenki szereti, és az idegenvezetőnk szerint a klímás buszban még épségben haza is tudjuk vinni. Hát, nem tudom, de legyen így!
Innsbruck, Alphotel. Ismerős szálloda, ismerős pincérek, ismerős ipari környék, a kilátás a hegyekre néz. Már bennem a hazafelé tartunk-érzés. Este az ágyikómban végigpörgetem a közel 500 fotót, amit az elmúlt napokban készítettem. Szinte hitetlenkedve nézem a gleccseres-havas képeket…
Csütörtök reggel. Hosszú út vár ránk, közel 13 órás buszozás. Persze pihenőkkel, és Steyr városka meglátogatásával, de a kora délutáni tűző napon nem nagyon akaródzik várost nézni. Inkább bekucorgok a városka főterén álló Frauenkirchébe. Gyertyát gyújtok, emlékezem. Jó ez a csend. Hűvös, csendes és átölel. Mennyi minden történt velem röpke 6 nap alatt. Tele vagyok képekkel és érzésekkel a szívemben. Őrzöm a hegyi legelők zöldjét, a hegyoldali templomok kecsességét, a hatalmas hegyóriások békéjét, a kolompok dallamát, a gleccserpatakok robaját, az újonnan szerzett barátságok lehetőségét. Köszönöm.
Az Ecseri úton, este kilenckor a helyzet változatlan. De én közben talán kicsit más lettem. Könnyedséggel és békességgel gyarapodtam. Tudom, Svájc megosztó ország, de én nagyon szeretem. Talán azért, mert ott minden olyan, amilyen. Ami zöld, az tényleg zöld. Ami piros, az tényleg piros. Ami biztonságos, az tényleg biztonságos. Ami drága, az tényleg drága. Ami szép, az tényleg szép. Ugye, értitek? Csak bátorítani tudok mindenkit….
