Lassan 2 napja, hogy hazaérkeztem, és végre eljött az ideje, hogy kipakoljam az úti batyumat. Nem a szokásos bőröndre gondolok ám, hanem az úton gyűjtött kincseimre. Érzésekre, pillanatokra, történésekre, fényekre, ízekre, mosolyokra, áhítatra, formákra, színekre… Az útravalóra, amivel Toscana ajándékozott meg engem az elmúlt héten.
Az ismeretlen-ismerős Toscana. Ismerős, mert hát tavaly is ott jártam, a nemzetközi kórusfesztiválon, egy olyan „alig hiszem el, hogy itt vagyok egy kórussal” érzéssel a szívemben, rácsodálkozva a gyönyörű vidék különleges hangulatára. Amolyan újszülöttként… A második találkozásom Toscanaval egészen másféle élményekhez juttatott. Veronába érve percek alatt belelassultam a utazásba, a nézelődésbe. Nem is lehet másképp ilyen helyen járni, csakis szemlélődve, hol felfelé, hol lefelé, hol előre, hol hátra, mert minden utcácska, sikátor, tér, épület tartogat meglepetéseket. Hol egy kis kápolnát, hol egy tetőteraszt, hol virágokat, hol kopogtatókat, még felsorolni sem tudom… csak figyeltem és gyönyörködtem. No és énekeltem.
A Veronában szerzett slow hangulat kitartott aztán Volterrában, Firenzében, Montecatiniben és Ferrarában is. És nézzük csak, mit is gyűjtögettem az én kis batyumban – a baráti együttléteken, beszélgetéseken, közös étkezéseken, vidám kacagásokon, közös dalolásokon, finom pálinkakóstolókon túl begyűjtöttem az utcazenészek muzsikáját, ahogy hárfával, gitárral vagy hegedűvel dallamossá varázsolták a szemlélődést. Nem tehetek róla, szeretem a zenei aláfestéseket, természetben, templomban, városban, bárhol. Begyűjtöttem az égbe nyúló ciprusok és pineák fenséges látványát, a Volterra felé vezető hegyi út kanyargását, a szinte megszólaló zöldeket, a zöldek között itt-ott kikandikáló színeket. A ragyogó napfényben pirosló és sárgálló faleveleket, a portálok előtt sorakozó buja növényzetet.
Energiákat is gyűjtöttem ám! A hatalmas katedrálisok közepén állva csak hagytam, hogy minden porcikámat átjárja a végtelen harmónia és békesség érzése. A firenzei Santa Maria Novella templom még ennél is többet adott. Egyszerűen megszólított, már az utcán. Csak ránéztem a homlokzatára és beleborzongtam. Odabent pedig… állsz a nagy térben, csendben vagy, csak a szíved dobbanását hallod és időutazol. Talán éppen Michelangelora gondolsz, hogy hiszen ő is itt lépkedett, térdelt, imádkozott… Aztán a vaskos, paplanszerű csend Montecatini Alto kistemplomában a hegytetőn. Kint fújt a szél és kicsit esett az eső, de odabent a szeretteimért gyújtott gyertya fénye mellett csak hálát éreztem. Mindenért és mindenkiért. A ferrarai katedrális templomi kórusának hallelujája is egy fénylő darab a gyűjteményemben.
Kincset érő pillanatok voltak a közös éneklések is. Egy turista arcát különösen a szívembe zártam, akit a volterrai San Zeno bazilikában meglepetésként ért a rögtönzött mini koncertünk. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy éppen akkor pont őrá tévedt a tekintetem. Tágra nyitott szemmel, sugárzó mosollyal eszmélt rá, hogy itt bizony egy kórus énekel. És mi énekeltünk, négy szólamban, ott a templom oltára előtt. És én is, végre már van néhány mű, amit könnyedén kívülről is tudok. Mert úgy az igazi. És ha már az éneklésnél tartunk, jöjjenek a kórusfesztiválos kincseim. St.James templom, Firenze. Karnagyunk a zongoránál… biztos az akusztikát próbálta, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Hiába, mondtam az előbb is, zene az kell… Csak hallgattam, amíg hallgathattam, bámultam a csodálatos üvegablakok színeit, a vaskos oszlopok erejét és töltődtem. Nincs rá jobb szó. Aztán túl a koncertjeink sikerén, a jó érzésen, amit az együtt éneklés jelent, volt libabőr is. Hajaj. Az egyik svéd kórus angyali hangú szólistáit hallgatva, majd a nagy létszámú finn énekkar megszólalását követően. És az összkarban lenni, Puccinit Kyrie-t és Verdi Rabszolgakórust énekelni úgy háromszázötvenedmagammal. Állni az első sorban és érezni, ahogy mögöttem megszólalnak a férfi szólamok és jobbra mellettem a szopránok. Hááát, erre nincsenek jó szavak. Felejthetetlen, katartikus élmény. Napokig szólt bennem a muzsika Toscana után. Még ma reggel is, de ez a Bazilika árnyékában igazán nem szokatlan.
Mit is gyűjtöttem még? Fényeket és a felhők játékát. Firenzébe tartva reggel elképesztően finom pasztell kék és rózsaszín volt az ég, aztán este a naplemente izzó vöröse kísérte a buszt. Hazafelé úton a szlovén hegyek között is bámulatos égi színházban volt részünk. Ugrani készülő oroszlánt formázó sötét felhő a hegy tetején, a busz orránál, a lenyugvó napkorong fényében fürdő apró felhőcskék a busz hátuljánál. Közte lilára mázolt égbolt. El tudjátok képzelni? Ha én fotós lehetnék… Ha már fény és árnyék. Volterra középkori hangulata nagyon megfogott. Mert annyira középkori volt. Legalább embermagasságig csak sötét, aztán a hirtelen, meredeken betörő fény nyalábok éles választóvonalat húztak.
És gyűjtöttem fura lépteket a gömbölyűre kopott „macskakövek-en, persze nem azok, de nem tudom másképp mondani, csak az volt a dolguk, hogy járjunk rajtuk, és megcsodáljuk a közöttük növő mohák harsogó zöldjét – egy történelmi belvárosban (!). Begyűjtöttem a Montecatini Altoba zakatoló funikuláré mentén az erdei ciklámen mező látványát és ezzel együtt persze a vágyat is, hogy legközelebb a túra útvonalon gyalogosan menjek fel az óvárosba.
Naná,hogy gyűjtöttem ízeket is. A Nr 1. a firenzei dóm árnyékában elfogyasztott lasange volt, hm, ha rágondolok, még most is érzem az ízét. És látom a dóm pompáját falatozás közben. A toszkán borgazdaságban szervírozott prosciutto, májpástétom, szárított paradicsom, fűszeres bableves emléke is sokáig kísér majd, a könnyű illatos fehérborral együtt.
Toscana gyönyörű. Lelassít, elvarázsol, kényeztet, minden érzékedre hat, ha hagyod. Ha képes vagy nem rohanni és pipálni a látnivalókat egymás után. Itt a kevesebb sokkal több. Hogy tudj gyönyörködni, bámészkodni, csendben lenni, elmélyedni, márványt simogatni, visszamosolyogni, sőt nemcsak vissza, hanem előre is…
