Szívlenyomatok

Benne vagyok magamban. Olyan igazi, adventi módon. Nagyon szeretem ezt a szelíd, tétova hangulatot, ezt a csendesedést, ami még az én amúgy ezer fokon égő tettrekészségemet és energiáimat is takarékra állítja. Ma már ott tartottam, hogy nem bírtam hallgatni a tévét és a rádiót sem, annyira vágytam a csendet magam körül. Talán egy kis finom jazz, no, az még belefér…  Azt is észrevettem, hogy halkabban is beszélek.  Nem, nincs semmi baj, nyugtattam meg lányomat, de advent van, teljes valómmal érzem és átérzem.
Valami elnyugszik ilyenkor bennem, lelassul, és végtelen szeretet tengert érzek magamban. Végtelen és nagyon nyugodt tengert. Tudjátok, olyan sima víztükrűt, amin a lemenő nap aranyhídja ragyog. Talán, mert abban annyi nyugalom és béke van.
Szeretem, ahogy ilyenkor belopóznak a gondolataimba a szeretteim, a barátaim, az arany pillanataim, az élet ajándékai. Milyen csoda rejlik ebben a téli misztikus ködben, a fényfüzérekben, a hosszú estékben, a meleg plédbe burkolózó pihenésben, a gyertyák fényében. Órákig tudnám nézni, és nézem is, mert jó benne lenni adventben, nagyon jó benne lenni magamban. Néha elképzelem, hogy egy szikrázó fehér hóval  betakart erdőben sétálok és az erdő csendje átölel. Máskor a már Odafentről vigyázó szeretteim jutnak eszembe. Aztán számba veszem a barátaimat, az igazi, nagybetűs Barátaimat, jó, hogy vannak nekem, akárhol is vannak.  Ó, ha most mindenkit egyenként megölelhetnék… Óhatatlan, elmaradhatatlan az is, ahogy számba veszem az egyre szaporodó gyönyörűségeket az életemben. Vannak, bizony, őrzöm is őket. Boldogságos, melankólikus napok ezek, kedvesek, néha könnyesek.
És még csak 3 gyertya ég, még maradhatok egy kicsit advent teljességében, maradhatok egy kicsit magamban…