Valljuk csak be, így november derekán nem bővelkedünk napfényben. Kicsit több a szomorúság, kicsit nyugtalanabbak az éjszakák, kevesebb a mosoly, kevesebb a móka, túl gyorsan szalad az idő... Mit is tehet ilyenkor az ember lánya? Hát fellapozza az emlékeit, előhúzza a winchester mélyéből a nyári fotókkal teli mappákat. Elvégre azért a sok kattintás, figyelem, ügyeskedés, hogy nyoma maradjon mindennek. És a többszáz fotó közül egyszercsak előbújik a napfény. Melegen és vakítón, szinte beleborzongok az élményekbe, amik visszavisznek a nyárba. Igen, oda fel, a hegyekbe, a fenséges, hósipkás óriások közé. És eszembe jut minden, elöntenek az érzések, az emlékek. Naná, hogy először az alpesi utazás mappáját nyitottam meg…
Potyognak az emlékmorzsák, és fülig ér a szám. Az osztrák alpok virágoskertje – így hangzott a szervezett út neve, de nekem ez a pár nap a pillangós túrázásként maradt meg emlékeimben. Gyönyörű pillangokkal baktattam a hegyi utakon, lehettünk akár 1200 m, akár 2000 méter magason, szinte mindig ott repkedett egy-egy szép színes példány a bakancsom közelében. Áldott út volt az egész, hálával telve, köszönettel a szívemben emlékezem ma is a képeket nézegetve.
Szivárvány az ablakomból, napfelkelte az ágyamból, kedvenc helyem a buszon, sokcsillagos komfort a szobámban, régi kedves ismerősök az útitársak között… No és a hegyek, a felvonók, a függőhidak emléke. Emlékszem, Jäger-rel gazdagított teát ittam odafent, az osztrák-svájci határon, miután az étterem teraszán állva, az előttem kitáruló látvány hatására teljesen ellágyultam. Hogy én újra itt? Immár harmadszor? Hiába, van szerelem, ami nem múlik.
Szurdokok. Hú, belőlük is volt pár ezen az úton. Mondjátok csak, megfigyeltétek a szurdokok „energetikáját”? A mélységekben veled szemben rohanó patak erejét? Olyan dübörgéssel száguld, hogy még a saját belső hangodat sem hallod! Figyelned kell minden lépésre, minden lépcsőfokra, kőre, sziklára, közben egyensúlyozol, és olyan érzésed van, hogy a patak nehezít. Szembe rohan veled, hatalmas sebességgel, oltári robajjal. Érzed a mindent elsöprő erőt, de közben olyan, mintha megtisztulnál. Vadregényes minden lépés körülötted, és mire kiérsz, valahogy megkönnyebbülsz. Ott hagysz dolgokat abban a szurdokban, ebben biztos lehetsz.
Pürgg. Icipici falu a hegyek között, benne 12. századi kápolnák. Nem hiszel a szemednek, pedig Európa legszebb román kori freskóit látod a parányi Johanneskapelle-ben. Lenyűgöző, szinte hihetetlen élmény. Karnyújtásnyira, Egerek és macskák harca? Bizony… Legszívesebben megsimogatnád, amit majd ezer évvel ezelőtt festettek a falakra. Épp olyan nonszensz, minthogy az egerek legyőzik a macskákat, pedig ez történik ezen az ábrázoláson.
Dachstein, Seiseklamm, Kappl, Ischgl, Silvretta Hochalpenstrasse, See im Paznauntal… Nézem a hegyeket, a pára gombócokat, a virágokat, a kedvenc padjaimat, és nézem magamat. Szeretem a tükröt, amit látok, mert tele van boldogsággal, bizonyossággal, tágassággal. Olyan felhőtlen, ragyogóan tiszta örömöt látok, ami nem hagy érintetlenül. A világ csodaszép, az élet gyönyörű, még így novemberben is. Csak elő kell húzni egy kis Fényt a winchesterből …
